Port of Spain nem került fel a kedvenc városaink listájára, de azért jó volt látni, milyen is a Karib-szigetek gazdasági központja. Merthogy az olajnak hála Trinidad és Tobago fővárosa az egyik leggazdagabb és leggyorsabban fejlődő város, ami lassan belefullad a grenadai és guyanai bevándorlókba.
Hátizsákos szemmel a Karib-térség legnagyobb problémája az, hogy a szigetek között nem lehet vízi úton közlekedni. A kevés kivétel egyike a Tobago és Trinidad között napi rendszerességgel közlekedő kompjárat, amit ráadásul az állam pénzel, így csak egy jelképes, 50 TT$-be kerülő jegyet kell venni az indulás napján.
Az út nem túl izgalmas, csak a Bocas del Dragónon való átkelés emeli meg a pulzusszámunkat. A csatornán végigevickélő hajóról szép kilátás nyílik a Monos és a Huevos szigetekre, bár sok időnk nincs élvezni a tájat, mert a komp túl gyors hozzá. A Scarborough-Port of Spain távot röpke másfél óra alatt letudjuk, még bőven naplemente előtt kötünk ki Trinidad és Tobago fővárosában.
Port of Spain látképe a kikötőből
A kikötőből csak a város felhőkarcolói látszanak, amik bár nem magasak, karibi léptékkel mégis grandiózusak. Van belőlük vagy egy tucat, ami egy 130 000 lakosú városhoz képest sok, ahhoz képest azonban kevés, hogy Port of Spain a térség gazdasági központja. Az évi 35 millió hordó kitermelt nyersolajnak hála Trinidad és Tobago fővárosa rengeteg befektetőt vonz, a folyamatosan bővülő munkakínálat pedig felszippantja a Guyanák és a közeli Karib-szigetek, mint Grenada vagy Saint Vincent munkaképes korú lakosságát. Ennek a multikultinak hála Port of Spain a méretei ellenére is világváros hangulatot áraszt, bár azért látszik rajta, hogy nem ugyanabból a pozícióból indul, mint Dubai vagy Bahrein.
Port of Spaint, ahogy a nevéből is látszik, a spanyolok alapították. Mivel a kezdeti hódítások során a hajósok még nem értették, mire jó a mangrove, kiirtották azt és a helyére várost építettek 1560-ban. Aztán a természet megmutatta, hogy a mangrovét miért nem szabad bántani; az esős évszakok végén a Laventille-dombról rendszeresen iszapár öntötte el a várost, így a spanyolok pár évnyi küzdelem után magára hagyták Puerto Españát. Az új várost beljebb hozták létre San José néven (mai St. Joseph városrész), azonban a kikötő hiánya miatt nehezen fejlődött. Ráadásul a karibok is többször megtámadták a várost, így a spanyolok csak amolyan helyörségként tartották fenn, mígnem a 18. század közepére szinte teljesen elnéptelenedett. 1757-ben Trinidad székhelyét visszahelyezték Port of Spainbe, de a korona gyengülésével az elsők között esett el a térségben. 1797-ben került brit fennhatóság alá és egészen 1962-ig hozzájuk is tartozott. A "tulajdonosváltás" nem hozott jelentős változást a sziget életében, csupán annyiban, hogy a 19. század második felében a dohányt és a gyapotot a cukornád és a kakaó váltotta fel, valamint a feketéket a földeken a rabszolgaság eltörlése után indiai és bangladesi bevándorlókra cserélték.
Az ország, és így Port of Spain életében a változás a világháború után kezdődött. Az 1940-es években vált az agrárországból kőolaj-exportőr, és ekkor indult robbanásszerű növekedésnek a népesség is. Port of Spaint ma kb. annyian lakják, mint Győrt, és a helyhiány miatt ez már kardinálisan nem fog változni. A környék azonban az elmúlt pár évtizedben hihetetlen ütemben nőtt, Trinidad lakosságának 60 %-a a Chaguaramas-Arima 25 kilométeres tengelyen él, ennek a tengelynek pedig csak egy igen kis szelete a főváros. No, de lévén minket nem az ötven éve, semmiből kinövő agglomeráció érdekel, hanem a közel ötévszázados múlttal rendelkező Port of Spain, ezért a kikötőből a főtér, vagyis a Woodford Park felé vesszük az irányt szálláskeresés céljából.
A tűzoltóság régi épülete háttérben a Nemzeti Könyvtárral
Azzal már Tobagón is szembesültünk, hogy 40 dollár alatt normális szállást találni szinte képtelenség, de arra azért nem gondoltunk, hogy Port of Spainben ennek a duplája is kevés lesz. A belvárosi hoteleket így gyorsan magunk mögött hagyjuk és elindulunk Woodbrook irányába, hátha találunk valami megfizethetőt az éjszakai életéről nevezetes Ariapita Avenue mentén. Ha ott nem is, de a határában sikerült rábukkannunk a Melbourne Innre, ahol megállapodunk a recepcióssal 210 TT$-ben egy folyosó végi zuhanyzós lukban. Nem mi vagyunk az egyetlen turisták a szállón. Az a néhány hátizsákos, aki Trinidadon lézeng, valószínűleg mind itt, a város legolcsóbb szállóján vackolta be magát.
A Szentháromság-katedrális
Woodbrook éjszaka tényleg megelevenedik. Diszkók, útszéli sütögetők és aljas kocsmák váltogatják egymást. Az egyik mobil kajaárusnál bedobunk egy doubles névre hallgató gyorskaját, ami egy csicseriborsós, currys finomság. Jól nem lakik vele az ember, de 30 TT$-ért nem lehet mást kapni. Az éjszakába nem megyünk bele, mert a másnapot szeretnénk a város felfedezésével tölteni, úgyhogy 9 óra felé visszabaktatunk az amúgy nem túl jó környéken megbúvó szállónkra.
A városi temetőben rengeteg az öreg sír
Port of Spain jól láthatóan három részre különül. Az egyik a kikötőhöz közel eső, kissé lepukkant Woodbrook, amit azoknak a fekte rabszolgáknak a leszármazottai laknak, akiket anno a cukornád-ültetvényekre cipelt ide a Siegert-család. Bár az utóbbi két évtizedben az indiai kereskedők rehabilitálták a környéket, azért a városrész még messze van az élhetőtől.
A Victoria tér környékén van pár régi karibi ház, de a környék nem veszélytelen
A downtowntól, vagyis az üzleti központtól Woodbrookot a városi temető választja el, amin keresztülsétálunk. Ami érdekessége, hogy bőven találni sírokat a 19. századból is, pedig az ilyenek ritkák egy ekkora város esetén. A temető túloldalán a Victoria térre visz az utunk, ami egy iszonyatosan elhanyagolt park sok rosszarcú hajléktalannal. Nem győzzük szedni a lábunkat, mert minden szempár minket kísér.
Rengeteg grenadai és guyanai gyűlik össze a Függetlenség Parkban, hogy munkát találjon
A downtown, amin tegnap csak átrobogtunk, irodaházaknak, bankoknak és kaszinóknak ad otthont. A Függetlenség Park padjain tucatszám ücsörögnek az alkalmi munkákra váró guyanai és grenadai bevándorlók, akik egyszerre pattannak talpra, amikor érkezik valamiféle munkaközvetítő a kikötő irányából. Némelyikükkel sikerül pár szót váltanunk. Azt mondják, hogy sem Georgetownban, sem St. George's-ban nincs munkalehetőség, s mivel Port of Spain olcsóbb mindkettőnél, jobb itt héderelni, már csak azért is, mert néhanapján azért itt legalább akad valamilyen meló.
A Queen's Royal College épülete
Az üzleti negyed nem túl izgalmas a magunk fajta hátizsákosoknak, ezért irány a Queen's Park Savannah, a Föld legnagyobb városi tere, amit az utca népe egyszerűen csak Savannáhnak nevez. Az angolok a 19. században lovaspólóra és lóversenyre használták a területet, ma többnyire kocogók és kutyasétáltatók bitorolják.
Az érseki palota
A parkot nyugatról a forgalmas Maraval Road zárja le, ami mentén gyönyörű, viktoriánus kori paloták sorakoznak. Ezek az épületek egykoron a cukornád- és kakaóültetvényesek házai voltak, később politikusok és olajmágnások költöztek bele. Egy időben még a trinidadi elnök is itt élt. Bár a villák többsége még most is magánkézben van, némelyik épület az államra szállt, amikbe a jövőben múzeumokat akarnak berendezni. Ma még csak a kerítés túloldaláról bámuljuk a díszes épületeket, de remélem, mire pár év múlva visszatérünk, némelyiket megnyitják a nagyközönség előtt.
A Stollmeyer-kastély múzeumként működik, de itt létünk alatt zárva találtuk
Port of Spain nem nagy, nem is túl szép, de egy fél napot azért érdemes szánni rá, ha az ember erre jár. A következő pár napot a trinidadi hegyvidék megismerésével töltjük majd, aztán irány Venezuela!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
