Costa Ricába a többség az élővilág miatt érkezik. Tortuguero egyike azon településeknek, amik az ökoturistákra rendezkedtek be, és azt kell mondjam, igen jól csinálják. Azt azonban sokan nem tudják, hogy az igazi csoda nem a nemzeti park maga, hanem a Rio San Juan krokodiloktól hemzsegő folyama. Ja, és felkerestük Costa Rica legszebb vízesését, a Catarata del Torót is.
2015-ben teljesen véletlenül bukkantam rá Costa Rica legszebb vízesésére, a Poás-vulkán egykori parazitakráterébe alászakadó Catarata del Toróra. Amikor megpillantottam, azonnal tudtam, ezt muszáj leszek megmutatni a velem utazóknak is, így került hát bele a Mirador Costa Rica túráinak programjába. A sofőrök általában nem lelkesednek az újításomért, mert az oda vezető út nem túl jó, de szerencsére a többségük azért meggyőzhető a kitérőről, már csak azért is, mert általában ők maguk sem ismerik a vízesést.
Ahogy a turisták sem. Oly annyira ismeretlen fogalom a Catarata del Toro a külföldiek körében, hogy nem meglepő módon senki nincs rajtunk kívül a parkban. Amit amúgy egy holland fickó üzemeltet. Igen, Costa Rica legszebb vízesése magántulajdon, ráadásul nem is ticóé, hanem egy európai kivándorlóé.
A Catarata del Toro a látogatóközponttól fényképezve
A tíz dolláros belépő abszolút megéri a sétát, bár a tériszonyosoknak azért kihívás az ösvény. Valójában nem maga a vízesés az, ami elvarázsolja az embert, hanem az a hihetetlen fajgazdagság, amit a zárt kráterbe alászálló párának köszönhetünk. A rengeteg bromélia és orchidea, a sziklafalkról alácsüngő páfrányok és az ezerszám röpködő kolibrik édenkerté varázsolják a kanyont. Ezúttal az eső sem esik, mint 2015-ben, így a fényképezőinket sem kell félteni egy-egy fotó kedvéért.
Az élővilág elég látványos a vízesés körül
Az út Puerto Viejo de Sarapiquibe nem hosszú. Dél magasságában meg is érkezünk a Rio San Juan mellékfolyójának számító Rio Sarapiqui partjára. Senor Pollo már vár ránk. 2009 óta ismerem a fickót, ő volt az, aki anno átcsempészett minket Erivel a zöldhatáron Nicaraguából. Ha már volt ennyire jó fej, megérdemli, hogy egy kicsit toljam a szekerét.
Mirador-csapat a vízesés lábánál
Indulás előtt bedobunk egy jóféle rákos rizst a sarki evőben, valamint bevásárolunk rummal a következő napokra, mert Tortugueróban az is a duplájába kerül.
A csónakút Tortugueróba több mint négy órán át tart, de ezúttal sem bánjuk meg az utazást. A Rio Sucióhoz érve megelevenedik a természet; látunk krokodilokat, bőgőmajmokat és rengeteg izgalmas madarat.
A Rio Sucio és a Rio San Juan élővilága egészen zseniális
A két nicaraguai határellenőrzés során minden jól megy, Pollo régi barátjaként mutat be a szerveknek. William, akivel korábban többször is összefutottam a migrációnál, már nem dolgozik itt. Visszahelyezték San Carlosba, de a tény, hogy ismerem, kedvessé teszi az amúgy roppant távolságtartó nicaraguai katonákat.
Kevéssel naplemente előtt futunk be Tortugueróba. A hely az elmúlt tíz évben semmit nem változott. Errefelé nincsenek újonnan épülő hotelek és lodzsok, mint bárhol másol Costa Ricában, minden pont ugyanúgy néz ki, mint 2009-ben. Illetve ez nem igaz. Bonnie, akivel általában körbe szoktam kajakozni a lagúnákat, új házat épített magának. Azonban nem kell messzire mennem, hogy rátaláljak, mivel Tortuguero elég apró ahhoz, hogy negyed óra alatt körbejárja az ember.
Az első órában nehezen adják magukat az állatok
Bonnie az a fajta figura, aki nem vár sokat az élettől. Nem hirdeti magát, nem kepeszt a pénzért, elvan, mint a befőtt. Szabadidejében a helyiekkel lóg, vagy fetreng a függőágyában és várja, hogy bekopogjanak hozzá. Az üzletpolitikája működik, mert a faluban mindenki tudja, hogy van szeme az élővilághoz, ezért gyakran ajánlják, mint helyi vezető. Azért szoktam magammal vinni a kajaktúránkra, hogy segítsen felderíteni az állatokat, valamint azért is, mert mindig van a csapatban egy-két ember, aki nem akar kajakozni, inkább csak ücsörögne és nézelődne Bonnie csónakjában.
A kajaktúra végére kiderül az idő, így az állatok is előjönnek
A másnapi állatles lassan indul be, amihez hozzájárul az időjárás. Elég borús az idő, olykor csepereg az eső. Ez nem kedvez a nézelődésnek, ilyenkor az állatok belustulnak. A kajmánok víz alá merülnek, a baziliszkuszok megbújnak a levelek alatt. A majmok sem mászkálnak fáról fára. Ha az állatok statikusak, sokkal nehezebb őket megpillantani, de szerencsére a táv felénél felszakadozik a felhőzet, és az erdő is megelevenedik. Iguánákat látunk sütkérezni a parton, egzotikus gémeket pózolni a lagúna fölé benyúló ágakon. Csak a majmok nem mutatják meg magukat, de megyünk mi még Cahuitába is, ahol biztos belóg majd egy-kettő a fényképezőnk elé.
A tortuguerói part nem túl hívogató, de nem is a fürdőzésről szól a falu
A délután a pihenésé. Sétálunk egyet a parton, majd naplemente után bevetjük magunkat a nemzeti park erdőibe. Pár éve sikerült rálelnünk a pirosszemű levelibékára, talán ezúttal is szerencsénk lesz. Nem lesz. A Costa Rica jelképének számító jószág ezúttal nem mutatja meg magát, viszont látunk más kétéltűeket és hüllőket.
Bár ezúttal nem látunk pirosszemű levelibékát, attól még az éjszakai túra nem volt rossz
Az estét a rossz hírű Taberna Bárban töltjük. Ez a késdobáló az őslakosok gyülekezőhelye, ahol elég gyakran van balhé. Ez persze nem tartóztat sem engem, sem a csapatomat, mivel a Taberna ettől még a legjobb lokál a faluban. Legurítunk pár mojitót a torkunkon, közben összefutunk három magyar sráccal, akik kéthetes nyaralásukat töltik Costa Ricában. Hajnalig tartó beszélgetésbe fullad az este.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
