Isla Margarita pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Egy agyonsztárolt sziget félig-meddig élvezhető strandokkal, kétszeres árakkal és nagyon nem kellemes emberekkel. Karibi sziget, mégsem karibi, Venezuela, de mégsem venezuelai. Lebeg az élvezhető és az élvezhetetlen között. Egy biztos, aki volt már karibi szigeten, az itt csalódni fog, de nagyon.
A Paria-félszigetet elhagyván Venezuela turistacsapdája, Isla Margarita felé vesszük az irányt. Ismét a Rio Caribe-Carúpano vonalon mozgunk, de a csúnya kikötővárosban ezúttal sikerül fognunk egy dirket por puestót Chacopatába, ahonnan hajókkal lehet megközelíteni a szigetet.
Ahogy haladunk a kikötő felé, úgy válik a táj egyre szárazabbá és érdektelenebbé. Chacopata már-már sivataginak nevezhető, nincs is nagyon mit csinálni, csak felülni valamelyik ezeréves ladikra. A jegy legalább nem drága, 70 bolívar a menetdíj.
Kicsit sűrűn vagyunk a bárkán
Nem várok sokat Isla Margaritától. Azt már megtanultam - utoljára az Angel-vízesésnél -, hogy a nagyon népszerű helyekkel óvatosan kell bánni és nem szabad nagy elvárásokkal érkezni. Ehhez most is tartom magamat. Arra azért számítok, hogy - Venezuela más részeivel ellentétben - sok lesz a turista, de tévedek.
Tizenöt éve Venezuelában minden erről a szigetről szólt. Aki tehette, az nyitott itt éttermet, szállodát vagy egy bárt. Aztán jött Chávez és az európai turisták kezdtek elmaradozni. A szállodák azóta üresen konganak, az éttermek csak alap ételeket szolgálnak fel, a diszkók pedig bezártak. Az egy dolog, hogy Porlamar, a sziget legnagyobb városa pont olyan porfészek, mint bármelyik partvidéki település, de hogy a csapból folyó Playa El Agua is ennyire elhagyatott legyen, arra álmomban sem gondoltam volna.
Porlamar határában rengeteg a szálloda, de a többségük zárva tart
Az ilyen helyekkel mindig az a gond, hogy túl sokan szeretnének megélni a nem létező turistákból, aminek persze mindig az ismeretlenbe betoppanó idegen issza meg a levét. Leszállva a buszról egy nagyon korrektnek tűnő fickó szólít le minket, hogy pontosan milyen szállást keresünk magunknak.
- Valami olcsót, max. 250-300 bolívar között - adom az emelt áras választ, nehogy azonnal kiröhögjön.
- Nehéz lesz. Ez itt Playa El Agua, ide gazdag turisták járnak. Kicsit feljebb tudok egy helyet, ha az megfelel.
Túlságosan önzetlennek tűnik a fürtös hajú fickó, ami általában gyanút ébreszt bennem, de ezúttal engedem magamat sodródni az árral.
- Nekem most nincs időm, de itt van egy kedves barátnőm - mutat rá egy eléggé rozzant örömlány kinézetű némberre - Ő majd segít eligazodni.
Újabb jel, de valami miatt nem kapcsolok. Valószínűleg azért, mert még mindig nem világos, hogy Isla Margarita egy szellemsziget, ahol valószínűleg mi vagyunk az egyetlen balek külföldiek.
- Hola guapo! - kezdi a haverkodást a vén prosti - Az egyik kedves barátnőm üzemeltet egy szép posadát egy kicsit feljebb. Érdekel titeket?
- Persze! - bólogatunk serényen.
- Oké! Gyertek velem! - s már fog is egy taxit az úton.
Húsz dollárért lehet ilyen hotelekben megszállni közvetlen a tengerparton
Kezdek viszolyogni a helyzettől, de ha már belekezdtünk a játékba, hát vigyük végig. A taxi jó tíz percen át megy toronyiránt fel a hegyre. Úgy 4-5 kilométerre a parttól megállunk egy fehér épületnél; megérkeztünk a posadához. Biztos vagyok benne, hogy itt nem maradunk, mert ez annyira messze van mindentől, hogy hiába az olcsó szoba, a taxizásokkal többre jönnénk ki, mintha valamelyik drága partmenti resortban szállnánk meg. Tisztességből végigmegyek a szállón, ami belülről valóban csodaszép, a szoba pedig nincs 10 dollár (180 bolívar), de a döntés már érkezésünkkor megszületett. Kilépve a taxis odaszól:
- Figyeljetek, tudok egy jó helyet. Sokkal közelebb van a parthoz és kb. ugyanennyibe kerül.
Hajlok arra, hogy szabaduljunk meg a prostitól, így 20 bolívárral megköszönve a segítségét kitesszük a parton, aminek az az eredménye, hogy sűrű "putázások" közepette a taxis telegázzal hajt el a helyszínről, velünk a hátsó ülésen. Gondolná az ember, hogy itt véget ér az idő- és pénzvesztegetés, de ez Isla Margarita, ahol mindenki belőlünk akar megélni.
A taxis elindul kifelé a faluból, ráfordul a főútra, majd megy délnek. Pár perc múlva kérdőn tekintek rá, hogy mégis hová visz, mire közli, hogy ne aggódjak, ez egy német hippi kezében lévő posada a szomszéd öbölben és tetszeni fog.
- Felhívom telefonon, hogy biztosan van-e hely - próbál kedveskedni.
Beérve a kb. tíz kilométerre lévő öbölbe végre fel is veszi a telefont a posada recepciósa. Csacsognak egy pár percet, majd hátrafordul a taxis:
- 380 bolívar egy éjszaka. Jó lesz?
- 180-ról volt szó, ember.
- Bocsi, ez van. Biztos árat emeltek.
Mivel nincsenek turisták, mindenki a két gringót, vagyis minket akar lehúzni
Felmegy bennem a pumpa. Egyértelmű, hogy itt mindenki le akar húzni. Szívem szerint azonnal kipattannék a kocsiból, de nem akarok megint buszra várni és időt vesztegetni.
- Azonnal vigyél vissza Playa El Aguára - adom ki a parancsot.
Visszaérve sofőrünk még beinvitál minket egy bordélyházba, ahol van szoba 200 bolívárért, de eddigre nem vágyom másra, mint hogy tűnjön a fenébe. A pofátlanság pedig csak ezután következik.
- 150 bolívar lesz - nyújtja be a számlát.
- Ne szórakozz! Egy órát elvesztegettünk az életünkből és még mindig nincs szállásunk.
- Pedig az ár ennyi. Vagy hívjunk rendőrt?
Odavágom a pénzt, s csak annyit mondok neki, hogy "Takarodj!". Meg is teszi. Felkapjuk a zsákunkat és szépen visszabattyogunk a partra. Újra jönnek a kedves szálláskereső felajánlások, de a a "Takarodj!" szó úgy megtetszik, hogy minden megszólításra ezzel a felkiáltással felelek. Végül sikerül találnunk egy nagyon hetyke szobát úszómedencével közvetlen a parton 20 dollárért, elkönyvelve a tényt, hogy a drágább olykor olcsóbb.
Az összes tengerparti ivó és evő zárva tart, mert nincsenek vendégek
Playa El Agua amúgy lehetne egészen remek hely is. Ehhez az kéne, hogy a tengerpart ne legyen tele kutyaszarral, lehessen esténként valahová beülni vacsorázni vagy meginni egy sört egy bárban. Ezekből sajnos egyik feltétel sem teljesül. A part szép (bár a hullámok akkorák, hogy ha bemész három métert a tengerbe, az úszómester azonnal kifütyül), de sok helyen eléggé retkes és elhanyagolt. A szállodák előtti rész még rendben van, de a köztük lévő elhagyott bódék (egykor éttermek vagy bárok lehettek) előtt senki nem takarít. Ez engem mondjuk egyáltalán nem zavar, mert ha valamit nagyon utálok, akkor az a homokban fetrengés. Viszont szeretek beülni egy sörre és haverkodni a helyiekkel a kocsmában. Erre azonban semmi esélyem nincsen, mert nincs egyetlen bár se nyitva, leszámítva azt az éttermet, ahol egy spagetti többe kerül, mint a szobánk. Szerencsére a szállásunkon egy srác esténként süt pizzát, így éhen nem halunk, bár hosszú távon pizzán élni majdnem olyan, mint rizses babon.
Venezuela második legörgebb temploma La Asunciónban áll
Három nap láblógatás után úgy döntünk, irány a sziget másik vége, Juangriego. A 40 kilométeres távot, hála a nagyon segítőkész és turistabarát buszosoknak és taxisoknak, sikerül hat óra alatt teljesítenünk. Egy órán át egyetlen busz sem áll meg nekünk, mutogatva, hogy ők zsákot nem szállítanak.
Végül egy por puesto bevállal minket zsákostúl, így ha nehezen is, de sikerül megérkeznünk Asunciónba. Ez a kisváros egészen kellemes meglepetés. Meglepően rendezett, főtere a háttérben álló 500 éves templomával (Venezuela második legöregebb temploma) fotóért kiált. Jól esik leülni, elmajszolni egy zacskó 20 bolívaros főtt tintahalat és nézni az embereket.
Alig tudjuk elhagyni La Asunciónt
Aztán jön az újabb küzdelem, buszt fogni Juangriegóba. Kezdődik újra a mutogatás, hogy zsákostól mi bizony fel nem szállunk a buszra. Ezúttal a por puestók sem hajlandók megállni, az az érzésünk támad, hogy itt az imperialistákat nem szeretik. A csúcs az, mikor végső elkeseredésünkben leintünk egy taxit, aminek sofőrje csak ennyit mond:
- Gringók! Juangriego? Felejtsétek el!
Működik Chávez gyűlöletkampánya. Két óra várakozás után végre sikerül taxit fognunk, amivel eljutunk álmaink városába. A kinézett szálláson a recepciós többedik csengetésre se hajlandó kinyitni az ajtót, csak bámul ránk meredten, majd megunva a zajongásunkat, egyszerűen hátat fordít. Végül egy ír fickó hostelében kötünk ki, ahol láss csodát, van rajtunk kívül egy angol turista. Nem nagyon tudja megmondani, hogy pontosan miért is van Juangriegóbn, lévén a város tökéletesen érdektelen hely. Olyannira, hogy úgy döntünk, elég belőle egyetlen éjszaka. Az is gyorsan eltelik, mert este hat után minden ajtót bezárnak, mivel sötétedés után állítólag nem biztonságos az utcán tartózkodni.
Miután lőttél egy ilyen képet Juangriegóban, menekülj vissza a szállódra!
Mindenki azt mondja, hogyha Isla Margaritán jársz, a La Restinga Nemzeti Parkot ne hagyd ki. Mi sem tesszük, s tán ez a San Antonio börtön mellett az egyetlen hely a szigeten, ami tényleg élményszámba megy.
Ahhoz, hogy a nemzeti parkot elérjük, vissza kell térjünk Porlamarba. Ezúttal nincs gondunk a buszsofőrökkel, az első megáll nekünk. A fővárostól pár kilométerre, El Valle del Espíritu Santónál szállunk le róla, tesszük mindezt azért, hogy ellátogassunk Isla Margarita legfontosabb zarándokhelyére, a Miasszonyunk-bazilikához.
El Valle del Espíritu Santo temploma
El Valle templomát 1529-ben alapították, azóta számtalan csoda köthető a nevéhez. Ezek közül a legismertebb egy halász legendája, aki köszvényben szenvedett és úgy nézett ki, amputálni kell a lábát. Egyik nap egy hatalmas igazgyöngyre lelt a tenger mélyén, amit elhozott ide, az El Valle-i templomba, hogy felajánlja Szűz Máriának. Másnapra a köszvény eltűnt a lábáról. Az El Valle-i csodáknak híre ment, így vált a faluból Venezuela egyik neves zarándokhelye.
Amúgy sem a templom, sem a falu nem túl izgalmas, bár ez általában így szokott lenni a vallási helyekkel, ha nincs épp körmenet vagy mise.
Ezekkel a csónakokkal lehet felfedezni a La Restinga Nemzeti Parkot
Másnap Porlamarban felpattanunk egy Boca del Rióba tartó buszra, amiről kb. negyven perc után szállunk le egy benzinkútnál. Innen tíz percet sétálunk a tűző napon a La Restinga Nemzeti Park bejáratát képező hajókikötőbe, ahol egy család ücsörög útitársakra várva. Velünk együtt már meg is vagyunk, úgyhogy épp csak arra marad időnk, hogy a boltban vegyünk egy-egy üdítőt.
Kormoránok pózolnak a mangrovéban
A La Restinga azon kevés karibi mangrovék egyike, ami nem érintkezik édesvízzel. Mivel hiányzik a folyók kiédesítő hatása, ezért olyan élőlények is menedékre lelnek a növények légzőgyökerei között, mint a tengericsillagok és a csikóhalak. Mindig azt gondoltam, hogy a csikóhal törékeny kis jószág, de nem az. Olyan erős a páncélja, hogy egy diótörő sem vinné át, nem mintha eszembe jutott volna bántani szegénykét. Az egyórás csónakázásért fejenként 85 bolívart, kevesebb mint öt dollárt fizetünk. Legalább visszajön valami a Playa El Aguán otthagyott pénzből.
La Restingában élnek a legbodogabb emberek
A csónaktúra vége egy kétórás pihenő a tengerparton. Bár nem szeretem a strandokat, La Restinga partszakasza mégis magával ragad. No, nem a homokos föveny, hanem az itt élő apró kommuna miatt, akik a szörnyű gazdasági helyzet ellenére is a föld legboldogabb embereinek tűnnek. Mivel a mangrove bőven eltartja a családokat, a reggeli halfogás után semmi dolguk nincsen, csak sörözni, gitározni és pétanque-ozni.
Errefelé a pétanque a nemzeti sport
Húsz bolívarért eszünk egy nagy tál osztrigát, nyolc helyi egységért isszuk a jéghideg Polart. La Restinga a csóró hátizsákosok paradicsoma lehetne, ha lennének erre bármilyen hátizsákosok. De nincsenek.
Egydolláros osztrigatál
Isla Margarita nem jó hely. Illetve nekem, aki voltam már pár karibi szigeten, nem tetszett; tulajdonképpen ennél csak hangulatosabb és szebb szigeteken jártam életemben. Az egyetlen, ami élményszámba ment, az a La Restinga Nemzeti Park, de ez is nehezen feledteti azt a negatív érzést, ami a sziget lakóiból sugárzott felénk. Isla Margarita az a hely, ahol szembejön az emberrel a Chávez-korszak minden hibája.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
