2016 novemberében a kolumbiai kormány békét kötött a FARC gerillaszervezettel, pontot téve az 52 éves fegyveres konfliktus végére. A FARC tagjai letették a fegyvert, és önként koncentrációs táborokba vonultak, ahol egészen mostanáig azt várták, hogy mi lesz a sorsuk. A döntés megszületett: augusztus 1-én szabadon távozhatnak. Mielőtt még szétszéledt volna a több ezer gerilla, mi meglátogattuk őket a táborukban, és megnéztük, miként élik a hétköznapjaikat, valamint megkérdeztük tőlük, hogyan képzelik el az életüket augusztus 1. után. Végül a 26-os blokk parancsnoka, Ivan 'Az Őrült' is leült velünk beszélgetni, aki elég sok mindent elmesélt az életéről, a legnehezebb csatákról, szökését a börtönből és arról, mennyire kell komolyan venni a békét. Exkluzív riport az Urías Rondón gerillatáborból.
Az ember egy gerillatáborba nem tud csak úgy bemenni. Régebben egyszerűbb volt, csak a környéken kellett mászkálni, és már vittek is magukkal, távozni azonban csak váltságdíj fejében lehetett. Ma már nincs ilyen, de azért botorság lenne azt állítani, hogy a FARC katonái tárt karokkal várják a turistákat. Ahhoz, hogy az ember bejusson egy ilyen táborba, engedélyt kell kérni az ENSZ-től, valamint maguktól a gerilláktól is.
Nekünk szerencsénk volt, ugyanis Moncsi (a magyar lány, aki évek óta Kolumbiában él) ismer egy bizonyos Juan Carlost, aki időközönként ételt szállít a gerilláknak. Juan Carlosszal ugyan soha nem sikerült találkoznunk, de Moncsi közbenjárásának köszönhetően kibulizta nekünk, hogy Ivan Gómez, alias 'Az Őrült' meghívjon minket az Urías Rondón koncentrációs táborba, amit egy apró caserio, La Ye határában épített a gerilláknak az állam és az ENSZ. Ahhoz, hogy La Yét elérjük, San Vicente de Caguánba kellett utaznunk, azon az útvonalon, ahol 2002-ben a gerillák elrabolták az akkori elnökjelöltet, Ingrid Betancourt, aki utána hat éven át élvezte a FARC vendégszeretetét.
Július 19. van, kevesebb mint két hét a gerillák szabadulásáig. Reggel 9-kor indul a camperónk Meta szívébe, La Macarenába. Juan Carlost csak az indulás előtt fél órával érem el telefonon. Azt mondja, beszélt Ivannal, aki vár minket. Azt ajánlja, vigyünk magunkkal jó sok gyümölcsöt és rumot, mert ezekből mindig hiányt szenvednek a táboron belül. Kapkodósra sikerül az utolsó harminc perc, de végül mindent beszerzünk, így készen állunk az útra.
San Vicentéből kigurulva azonnal nyilvánvalóvá válik, miért tart az út La Macarenába több mint hat órán át. Olyan a sztráda, mint amit elkezdtek építeni, majd félbehagytak úgy 30 évre. Negyed óra elteltével elered az eső, ami tovább rontja az út minőségét; néhol tengelyig merülünk a sáros pocsolyákban.
Egy finca, közel Los Pozoshoz
Los Pozos, Caquetá legnagyobb kőolajlelőhelye az első megállónk. Ezután jön Delícias, Machacay, majd La Sombra, ahol már úgy ömlik, mintha dézsából öntenék. Harmadik napja esik, nem tudom, van-e így értelme majd a Caño Cristaleshez utaznunk.
A campero hátsó ülésén kaptunk két helyet, mellettem egy fiatal anyuka és hat hónapos kislánya ülnek. Kórházban voltak San Vicentében, mert a picinek nem ment le a láza. El Recreóba tartanak, otthonukba, ami négy órányira fekszik San Vicentétől, a legközelebbi városkától, ahol orvos van. Más világ ez, más igényekkel.
Az Urías Rondón gerillatábor bejáratánál
Pontban délben megérkezünk a gerillatábor bejáratához. Bár a hírekben azt hangoztatják, hogy a FARC katonái mind leadták a fegyvereiket, az őrök előtt mégis ott hever két géppuska. Rádión hívják Ivant, aki engedélyt ad nekünk a belépésre.
Vannak, akiknél még van fegyver
Meglepő módon a gerillatábor nincs körbekerítve, mi több, nem őrzi sem a rendőrség, sem a katonaság. Azt gondoltam, hogy a békekötés ellenére komolyan őrizni fogják a gerillákat, ezzel szemben szabadnak tűnik a bejárás. Persze nem mindenkinek, csak a táborban élőknek. Mint később megtudjuk, a FARC gerillái csak úgy mentek bele a békébe, ha szabad mozgást biztosítanak a számukra.
Az első épület az étkező, ahol éppen gyűlik az embersereg az ebédhez. Mindenki a saját lábosával érkezik, olyan a hangulata az egésznek, mint egy diáktábornak. Már csak azért is, mert a katonák többsége zavarbaejtően fiatal, csak elvétve látni közöttük 40 évnél idősebbet. Lepakolunk mi is egy asztalnál, ahol azonnal elénk tesznek egy-egy tál ételt, majd lelkesen sorba állnak, hogy üdvözöljenek minket. Mindenki egytől-egyig kezet akar fogni a két idegennel, mintha kiadták volna nekik ukászként, hogy a külföldieket illik túlzó kedvességgel fogadni.
Érkezés a koncentrációs táborba
Mindenkinek van hozzánk egy kedves szava, vannak, akik leülnek mellénk beszélgetni afelől érdeklődve, honnan jöttünk és milyen a mi országunk. Ha az ember az első fél órából indulna ki, akkor az a benyomása támadhatna, hogy a világ legkedvesebb emberei fogadták be maguk közé, közben ugyanezek a fickók pár éve még gépfegyverekkel felszerelkezve rabolták el a hozzánk hasonló utazókat, majd tartották őket fogva hónapokig őserdei táborokban. Tudjuk, hogy többségük több embert ölt meg élete során, mint egy átlagos ISIS terrorsita, de a jelenlegi helyzetben inkább nem moralizálunk.
Egyszercsak megérkezik Ivan 'El Loco' talpig katonai zubbonyban, a FARC-ra jellemző sapkában, viszont már jelvények és fegyverek nélkül. Ő is üdvözöl minket, majd közli, hogy délután nagyon elfoglalt lesz, de a táboron belül szabadon sétálhatunk, viszont fotózni egyelőre nem fotózhatunk. Valamint megkér minket, hogy fáradjunk el a Playa Rica (La Ye hivatalos neve) utáni ENSZ- táborba, és ha maradni szeretnénk, mondjuk azt, hogy az ő személyes invitációjára érkeztünk. Nem sokkal később érkezik egy fickó kocsival, és elfurikáz minket az ENSZ-táborba.
Ivan 'El Loco', eredeti nevén Olivo Merchán Gómez
Egy kanadai nő, egy chilei fickó, a kolumbiai rendőrség egy tagja és az Urías Rondón tábor békeküldöttje ül minket körbe, hogy megtudják, mi célból érkeztünk a vidékre. Utoljára Nantip shuar falujában vettek így minket körbe, amikor arról volt szó, hogy levágják-e a fejünket vagy sem. Szerencsére a békefenntartók kedvesebb emberek, így röpke tíz perc csevegés után áldásukat adják az ittlétünkre, de megesketnek minket, hogy beszámolunk róla a blogunkon keresztül, hogy mit meséltek a táboron belül a gerillák. Ehhez mondjuk pont nem kell ENSZ-felhatalmazás, mint ahogy a példa mutatja.
Sofőrünk közli, hogy egyelőre nem vihet minket vissza a táborba, mert Ivan délután 4-ig nem ér rá, úgyhogy addig mászkáljunk a világvárosnak nehezen nevezhető Playa Ricában. A mindenki által csak La Yének nevezett caseriónak alig száz lakója van, nevét arról kapta, hogy itt ágazik el az út La Macarenának és Lozadának. Nem állítom, hogy nem néznek ránk furcsa szemmel, valószínűleg nem sok külföldit láttak eddig errefelé csak úgy, gerillakíséret nélkül lófrálni.
Életkép Playa Ricából, amit mindenki csak La Yének nevez
Az egyik házból utánunk szólnak, mi pedig kapunk az alkalmon, hogy egy kicsit beszélgessünk a falusiakkal, úgyhogy fogadjuk az üdvözlést. Három campesino ücsörög a ház tornácán, természetesen arra kíváncsiak, mi a fenét keres két gringó az ő térképeken sem jelölt településükön. Magyarországról nincs sok fogalmuk, viszont a ház tulaja, a 74 éves Pachito szívesen mesél a gerillaidőkről.
- Lassan harminc éve, hogy ideköltöztem - kezdi a történetét - Villavicencióból jöttem el, mert arrafelé semmi munka nem volt. Kezdetben gázpalackokat szállítottam San Vicentéből La Macarenába, majd felépítettem a házamat itt, La Yében, és fogadót nyitottunk a feleségemmel.
- Ő most hol van? - érdeklődöm.
- Tíz éve, hogy meghalt.
- Sajnálom. Villavóból beköltözni Kolumbia egyik gerillaközpontjába nem tűnt őrült ötletnek?
- Dehogy tűnt. Sőt! A gerillák errefelé senkit nem bántottak, csak támogattak. Addig volt itt jólét, amíg Ivanék irányítottak.
- A Los Llanoson tavaly arról panaszkodtak nekünk, hogy akinek egy kicsit többje volt a semminél, attól a gerillák azonnal vacunát (védelmi pénz) szedtek. Errefelé ez nem így volt?
- Nem. Minket a FARC soha nem bántott, viszont megvédtek a rablóktól. Most itt van a hadsereg meg ez az ENSZ-tábor, de nem tudják, mit kezdjenek a kialakult helyzettel. Igazából félnek, mert sejtésük sincs, ki gerilla és ki nem.
- Hát nincs mindenki táborokban?
- A fenét van. De mindegy is, hogy hol vannak, a legfontosabb az, hogy az itt élők számára még mindig Ivan és társai a vezetők, nem pedig a hadsereg és a kormányt képviselő ENSZ.
- Azért csak van valami pozitívum abban, hogy a vezetés békét kötött a FARC-kal?
- Annyi, hogy végre nem kell attól tartanunk, hogy a gyerekeinket megölik, és hogy végre szabadon mozoghatnak errefelé a turisták is - zárja le a beszélgetést Pachito.
Pachito szerint addig volt jó élet Playa Ricában, amíg a FARC irányított
Elütjük az időt valahogy Playa Ricában, majd érkezik a srác a furgonnal, és visszavisz minket a táborba. Közben megtudjuk, hogy ő is gerilla, és még nem tudja, hogy vissza akar-e térni szülővárosába, Florenciába, vagy marad az Urías Rondónban, és éli az exgerillák életét, ami nem tűnik olyan szörnyűnek, mint amilyennek az ember elsőre gondolná.
Érkezésünk után Ivan ismét fogad minket, azt mondja, nyugodtan járjunk-keljünk a táborban, és fotózhatunk is, ha ahhoz van kedvünk.
- Élvezzétek a vendégszeretetünket, és vigyétek hírét, hogy mi gerillák nem vagyunk olyan rosszak, mint amilyennek a kormány és a sajtó beállít minket - utasít minket a 26-os blokk parancsnoka.
Nyakunkba vesszük a tábort, ami elég nyüzsgő ahhoz képest, hogy csak 280-an lakják. A többségük, ahogy már írtam, igen fiatal. Főként férfiak, de van közöttük néhány nő is, sőt, gyerekeket is látunk. Az egyik leányzó egy alig két hónapos csecsemővel a kezében jelenik meg, de ő az egyetlen, aki valamilyen okból kifolyólag nem akar velünk szóba állni. Nem úgy Marco, aki mellénk szegődik az ebédlőnél, és folyamatosan arról faggat minket, hogyan tudna Magyarországra utazni, mert nagyon érdekli a mi országunk, ahogy persze a világ többi országa is.
- Egészen decemberig nem engedték, hogy használjuk az internetet - meséli -, azóta azonban sokat olvasok a világról. Nagyon érdekes országok vannak.
Ami szembetűnő, hogy rengetegen nyomkodják az okostelefonjukat, de mint később megtudjuk, ez csak fél éve van így. Korábban a gerilláknál semmilyen telefon nem lehetett, mert a hadsereg azonnal bemérte volna őket.
Csak béke legyen és térerő
A tábor házait amúgy a kormány építette fel, de csak módjával. Az ablakok és ajtók helye üresen maradt, épp csak falat és tetőt húztak fel, valamint sokaknak egyáltalán nem jutott semmilyen lakás. Ők a tábor szélén máig nylonsátrakban laknak. Azt mondják, nekik nem gond, egész életükben így éltek, de azért várják, hogy idővel az ő lakrészük is elkészüljön.
Nehéz lenne ezeket a lakásokat luxusvilláknak nevezni, de a gerillák számára ez is hatalmas előrelépés
A mosdók és zuhanyzók a tábor másik végében vannak, egészen kulturáltak ahhoz képest, hogy olyan emberek használják őket, akik jó eséllyel még soha nem láttak angol WC-t.
Néhányan még most is nylonsátrakban laknak
A nylonsátrak előtt hatalmas kőfejeket pillantunk meg. A közösség művészi hajlamú tagjai megfaragták a FARC legendás vezetőit. Épp egy párocska fotózkodik előttük, természetesen okostelefonnal. Aztán egyszercsak mindenki megindul a tábor közepe felé a délutáni összetartásra. Katonaként viselkednek, de már civilek, így egy kicsit lazább a légkör. Az összetartást egy hírekből ismerős figura tartja, de a nevét nem tudjuk meg, csak hogy ő is a 26-os blokk egyik prominens alakja, aki az előtte díszlépésben tisztelgő csapatnak fennhangon kihirdeti, ki fogja elfoglalni a következő két órában az őrhelyeket.
Fotózkodás a FARC nagyjaival
Mikor az eligazításnak vége, elénk áll egy 30 év körüli sráccal, Ernestóval, és azt mondja, mostantól ő lesz a vezetőnk a táborban. Nem mintha szükségünk lenne guide-ra, de ha ez a rendelkezésük, hát legyen.
Ernesto Neivából származik, de 14 éves kora óta nem járt arra. Mivel két általánosával képtelen volt elhelyezkedni, belépett a FARC-ba. A gerillalét legalább megélhetést biztosított a számára.
- Ha egyszer végre elhagyhatom a tábort, akkor meglátogatom a szüleimet, végülis 2000 óta nem láttam őket - meséli.
- Ott is maradsz vagy visszatérsz ide?
- Visszatérek. Nem hiszem, hogy FARC-osként lenne esélyem Neivában. Az én családom már amúgy is itt van.
- Van barátnőd?
- Nincs sajnos. Az nagyon hiányzik. A táborban minden lány foglalt. Talán egyszer én is találok magamnak valakit.
Az ebédlő mögött pingpongasztalokat látunk, ahol elég nagy a forgalom. Az őserdőben a gerillák szórakozás nélkül maradtak, a srácok sem focizni, sem pingpongozni nem tanultak meg. Elég ügyetlenül ütögetik a labdát, de legalább jól elvannak.
- Zenét sem hallgathattunk soha, nehogy eláruljuk a hollétünket - panaszkodik Ernesto - Az elmúlt 15 év teljesen kiesett, már ami a ti világotokat illeti. Nagyon más most a zene, mint volt gyerekkoromban, mikor még Neivában éltem.
Ernesto megmutatta a saját szobáját, amiből megállapíthatjuk, hogy az élethez nem kell sok minden
Közben esteledni kezd, így mindenki rohan az ebédlőbe. Mi is kapunk ételt, nem is kis adagot. Ugyanaz, mint volt ebédre, de mi ennek is örülünk. Ivan azt mondja, még mindig nagyon elfoglalt, mert holnapután Bogotába kell utazzon, de holnap délelőtt lesz egy órája velünk beszélgetni. Ernestót utastíja, hogy kísérjen el minket a szálláshelyünkre, a táboron kívüli faházba, ahol a látogatókat, többnyire családtagokat szokták elszállásolni.
A házikónak két szobája van. Az egyikben néhány kolumbiai sátrazik, talán valamelyik gerillának a rokonai lehetnek. A másik szoba, amiben van pár emeletes ágy néhány elég csúnyán kifeküdt matraccal, a miénk. A padló föld, a mosdó innen száz méterre van egy sártenger túloldalán. Egy éjszakára jó lesz, de a fürdést ezúttal hanyagoljuk.
Itt töltjük az éjszakát
Ernesto ott marad velünk, én pedig megbontom az egyik üveg rumot, amit ugyan Ivannak szántunk, de lévén nem nagyon volt ránk eddig ideje, így nem bánom, ha vezetőnkkel isszuk meg.
- Ez is tilos volt anno - meséli Ernesto - Semmi olyat nem fogyaszthattunk, ami miatt bajba kerülhetett volna az egységünk. A drogokat például kifejezetten tiltja a szabály.
- Még most is?
- Már nem. Mindenki azt csinál, amit akar, de a többség tartja magát a FARC elveihez.
- A FARC elveivel hogyan voltak összeegyeztethetőek Pablo Neruda a "Hentes" kegyetlenkedései, aki állítólag feldarabolta és megette az áldozatait?
- Ezek csak legendák. Mi gerillák soha nem kegyetlenkedtünk. Lőttünk, ha muszáj volt, de nem daraboltunk fel senkit, és egész biztos Pablo sem evett senki hullájából. Ezeket a sztorikat a kormány találta ki, hogy rossz színben tüntessen fel minket.
- Neked is van beceneved?
- Igen. Riónak hívnak, mert rengetegszer menekültem folyókon keresztül a katonaság elől.
- Volt, hogy meglőttek vagy megsebesültél?
- Soha. Mindig megúsztam.
- Akkor a kezed hogyan sérült meg? (Ernestónak a jobb kezén csak két ujja van, azok is nehezen mozognak)
- Felrobbant mellettem egy gránát. A sajátom volt, rosszul biztosítottam ki.
- Gondolom, ilyenkor nem szállítanak kórházba.
- Nem. Magunk között gyógyítunk, mindig van velünk orvos. Amikor megsérült a jobb kezem és leszakadtak az ujjaim, akkor azért, hogy megmentsék a kézfejem, hozzávarrták a bal karomhoz. Nyolc napig úgy kellett meneteljek az erdőben. Aztán levágták róla, és így maradt. A többiek viccesen pisztolykezűnek kezdtek hívni, mert csak a hüvelyk- és mutatóujjam maradt meg - nevet.
Közben megiszunk pár rumot, így Ernesto kicsit közlékenyebbé válik, megoszt velünk néhány belsős titkot is.
- Az igazat megvallva nem bánom, hogy végre béke van. Nem sok esélyünk lett volna túlélni, ha folytatódik a harc. A hadsereg mindig a nyomunkban volt. Nem tudom hogyan, de folyton tudták, merre mozgunk, pedig nem volt nálunk semmilyen készülék, ami alapján bemérhettek volna minket.
- Melyik időszak volt a legrosszabb?
- A 2000-es évek közepe, amikor Uribe beindult. Az nagyon kemény időszak volt.
- Miért?
- Folyamatosan bombáztak minket. Főleg éjszaka közepén érkezett a légierő, mikor próbáltunk aludni. Hiába állítottunk őröket, figyeltük az eget, a támadás mindig a semmiből jött. De a legkegyetlenebbek nem a gépek voltak, hanem az elnök haverjai, a paramilitárisok. Na, azok igazi kegyetlen állatok voltak. Lőttek mindenre, ami élt és mozgott. Róluk tényleg el tudom képzelni, hogy feldarabolták az ellenfeleiket.
- Hogy hívták őket?
- Fogalmam nincs, mindig mások jöttek. Szerintem nevük sem volt. De nagyon jól képzettek voltak.
- Ennek ellenére soha nem akartad otthagyni a FARC-ot?
- Az ember nem hagyja ott a családját.
- Akkor sem gondolkodtál el rajta, mikor kiderült, a FARC drogcsempészetből tartja fenn magát?
- Háború volt. Valamiből meg kellett venni a fegyvereket és az ellátmányt. Nem volt más kiút.
- Ma már a gerillák nincsenek benne a drogban?
- Korábban is csak annyira, amennyire muszáj volt. Most már egyáltalán nem.
- Mióta béke van, megváltozott a viszony a parancsnokok és a katonák között?
- Nem. Ugyanúgy felnézünk Ivanra, Mono Jojoyra vagy Marulandára. Nekünk mindig ők lesznek az elsők, béke ide vagy oda.
- Délután azt mondtad, hogy nem akarod elhagyni a tábort a szabadulásotok után sem. Mivel szeretnél egyáltalán foglalkozni?
- Sok lehetőségünk van. Néhány társunkat elvitték Facatativába kiképzésre, hogy biztonsági őröket csináljanak belőlük. Engem ez nem érdekel. Állítólag a turizmusban is szívesen látnának minket.
- Az biztos, hogy egy olyan túravezetővel járni az erdőt, aki korábban gerilla volt, elég érdekes élmény.
- Azt nem tudom, de az erdőt valóban elég jól ismerjük.
- Chiribiquete?
- Az valami csodálatos egy hely. Talán.
Későre jár, ráadásul a napok óta tartó eső miatt meglehetősen hűvös is van. Ernesto elbúcsúzik, mi pedig bevackoljuk magunkat a hálózsákjainkba.
Ernesto, Eri és egy másik exgerilla, akinek elfelejtettük a nevét
Rosszul alszunk, de reggel legalább már nem esik, amitől máris jó a hangulatunk. A ház előtt kint ücsörög Oscar, egy félig kolumbiai, félig Costa Rica-i srác, aki a szomszéd szobában aludt ötödmagával. Nem rokon, ahogy a másik négy srác sem az. Munka miatt van az Urías Rondónban, a gerillák kulturális szokásait vizsgálja, szeretné a szervezetével elérni, hogy a nemsokára esedékes neivai kulturális fesztiválon a FARC is képviselje magát. A másik négy ember (három fiú és egy lány) fiatal művészek, akik a tábor közösségi tereit próbálják színesre festeni. Amíg éledezik az Urías Rondón, addig Oscarral arról beszélgetünk, milyen ambivalensek az érzéseink a tábor lakóival kapcsolatban.
- Olyan, mintha egy szekta lennének - mondja Eri.
- Nekem is olyannak hat. Bár olykor inkább azt érzem, mintha elzárt törzs volnának, akik most ismerkednek a külvilággal.
- A mobil nyomkodása már elég jól megy - vágok közbe.
- Hallod! Mindenki fent van a Facebookon. Most az a divat, hogy egymással szemben ülve csetelnek. Borzalom.
- Jól kitalálta a kormány, hogy rájuk szabadítja az internetet. Melyiküknek lesz kedve valaha is visszatérni az őserdőbe lövöldözni, ha egyszer videóklipeket nézhetnek naphosszat?
- Meg pornót. A napokban jöttek rá, hogy ilyen is van az interneten - röhög Oscar.
Elindulunk reggelizni. Ernesto már vár ránk, de nem sokkal később megjelenik Ivan is, akinek jó hírei vannak, egy óra múlva végre leül velünk beszélgetni. Azt mondja, videózhatunk is. A reggeli utáni egy órában Ernesto hátravisz minket a tábor legvégébe, ahol saját asztalosműhelyük és malacneveldéjük van.
Aki korábban asztalos volt, az most is asztalos
- Próbálunk önfenntartóak lenni, mert az állam nem sok mindenben segít - panaszkodik - A házakat úgy építették fel, hogy sehogy, az ajtókat és ágyakat is magunknak kell elkészítsük. Most egyezkedünk a falu lakóival, hogy vásárolunk tőlük földeket, hogy marhákat is tudjunk tartani. Ha a helyiek nem segítenének, már régen éhen haltunk volna.
Saját sertéstelepük is van
Kóválygunk egy keveset a táborban, aztán végre megérkezik Ivan. Leülünk egy banánfa tövében, és elkezdődik az interjú. Próbálunk kicsit érzékenyebb témákat is érinteni, de Ivan állja a sarat, és sehol nem botlik meg a nyelve. Végig sikerül diplomatikusnak maradnia. Nem véletlen lett ő a 26-os blokk egyik vezetője, pontosan tudja mikor, mit kell mondania. Azt azonban külön kéri, hogy ne hívjuk ők Locónak, vagyis Őrültnek, mert azt a nevet a hadsereg ragasztotta rá, és nem szereti. Mondjuk az az ember, akit 12-szer lelőnek, és 13-szorra is visszatér a harcmezőre, az egy kicsit valóban őrült, a szó jó értelmében.
Nem akarok állást foglalni Ivan szavaival kapcsolatban, de biztos vagyok benne, hogy néhány helyzetben nem mondott igazat, illetve szépítette a történetet. De azt is el kell ismerni, hogy a kolumbiai kormány az 1990-es évekig valóban nagyképűen kezelte a gerillákat, úgyhogy a háború elfajulásához ők is kellettek, nem csak a FARC. Abban is biztos vagyok, hogyha az ember megkérdezné az embereket La Macarenában, hogy valóban csak attól szedett vacunát a FARC, akinek volt egymillió dollárja, valószínűleg ráznák a fejüket. Puerto Ricóban pár napja pl. nem ezt mondták. És akkor a drogkérdést még nem is firtattuk.
Ivan a beszélgetés végén megkér, hogy másoljuk fel a felvételeket a laptojára, ami a lakásában van. Barátnője fogad minket, aki mindössze 27 éves, de már 10 éve a FARC tagja. A lakásuk pont ugyanakkora, mint a többi katonáé, annyi csupán a különbség, hogy szépen be van rendezve. A falon egy hatalmas festmény lóg, amin Ivan látható. Alig két napja készült el, azok a srácok festették, akik a mellettünk lévő szobában aludtak.
Ivannak már van képe saját magáról
Ivan lakásától nem messze lakik Yarlin, aki a férjével él itt, és neveli két éves forma kisfiukat, Stevent. Két barátnőjével videoklipeket néznek a TV-ben, de felfüggesztik egy rövid időre, mert meghívnak minket egy kis beszélgetésre. Erit nagyon érdekli, hogyan lehetett nőnek maradni az őserdőben bújkálva, a kérdéseinkre pedig szívesen válaszolnak.
- Steven kórházban született vagy az erdőben?
- Kórházban.
- Itt Kolumbiában?
- Dehogy! Az veszélyes lett volna. Venezuelában, San Fernando de Apuréban.
- Milyen a helyzet most Venezuelában?
- Szörnyű. Viszont legalább minden olcsó - nevet Yarlin.
- A Yarlin az erdeti neved?
- Nem, ez a táboron belüli a nevem. Az igazi nevem Maria Sofía, de nem szeretem.
- Miért kell mindenkinek új név a gerillák között?
- A biztonság miatt. Így nehezebben tudnak minket azonosítani.
- Örültök, hogy végre béke van?
- Persze. Elég kemény volt az őserdei élet.
- Hogy tudtatok megmaradni nőnek a dzsungelben? Milyenek voltak pl. azok a bizonyos napok?
- Nagyon kellemetlenek voltak. Sajnos a háborúban nincsenek tekintettel arra, hogy egy nő menstruál-e vagy sem. Görcsölsz, de ugyanúgy fel kell kapnod a hátadra a 20 kilós zsákot, és menetelni addig, amíg biztonságban nem érzed magad, mint az átlag napokon. Betéthez és tamponhoz sem jutottunk, mert ahhoz be kellett volna menni a városba, az viszont mindig veszélyekkel járt. Rendszerint a pólónk ujját téptük le és használtuk helyette.
- Tisztálkodni tudtatok?
- Nem nagyon. Esetleg folyókban.
- A FARC egyenjogúként kezelte a nőket a férfiakkal?
- Abszolút. A FARC-nál mindenki egyenrangú, senki nem élvez elsőbbséget vagy szenved hátrányt. Egy közösség vagyunk, mindenkit ugyanaz illet meg. Ezért is lépett be sok nő a FARC-ba. Itt nem kellett tartani attól, hogy megerőszakolnak, vagy a párod megüt. Mondjuk cserébe a golyók elől kellet elhajolnunk - nevet.
- A gyerekek veletek maradhattak a szülés után?
- Ez volt az egészben a legrosszabb. A FARC szabályzata tiltotta, hogy gyerekek legyenek a táborokban, ezért szülés után a nőknek meg kellett oldaniuk a csecsemők elhelyezését. Volt, ahol a nagyszülők vállalták a kicsiket, de sokunk családja, akik nem fogadták el, hogy gerillának álltunk, nem fogadták be a gyerekeinket, így azok árvaházakba kerültek, majd külföldön adoptálták őket.
- Sok ilyen nőt ismersz?
- Sajnos igen. Sokaknak van olyan gyermeke, akikről nem tudjuk, hogy hol vannak, élnek-e egyáltalán. Éppen ezért a többség inkább nem is vállalt családot, párt sem választott magának. Mi a férjemmel szerencsések vagyunk, mert Steven már akkor jött a világra, amikor a békefolyamat elkezdődött. Csak pár hónapot kellett nélküle töltsek.
Yarlin szívesen beszélt arról, milyen volt a FARC tagjának lenni nőként
Úgy érezzük, lejárt az időnk az Urías Rondónban. Sok érdekes embert ismertünk meg az elmúlt két napban, Ernestót például kifejezetten megszerettük. Tudjuk, hogy többségük több embert ölt meg, mint ahány rumot én megittam életem során (na jó, talán ez így ebben a formában nem igaz), ez mégsem zavarta a beszélgetéseinket.
Furcsa az élet. Mi a 2000-es évek elején egyetemre jártunk Erivel, más dolgunk nem volt, csak tanulni, és a családdal, barátokkal lenni, majd utána dolgozni és utazgatni a nagyvilágban. Ezek a velünk közel egykorú lányok és srácok ezidőtájt bent éltek Meta elzárt esőerdőiben, és minden napjuk a túlélésről szólt, amit megköszönhetnek egy olyan ideológiának, aminek nem sok alapja volt az elmúlt két évtizedben. Kicsit az az érzésünk, hogy elvették tőlük a fiatalságukat csak azért, hogy szembemenjenek valami olyasmivel, ami nem is nagyon létezett.
A szegénységet a FARC 53 éves fennállása során nem tudta felszámolni, a helyiekben csak azt az érzetet sikerült kialakítaniuk, hogy szükség van rájuk, és ők az egyetlenek, akik a dolgokat kezelni tudják. Pachito könnyen mondja azt, hogy a FARC idejében rend volt, lévén esélye sem volt élete során megismerni a gerillamentes világot. Valószínűleg az sem véletlen, hogy az összes FARC-katona szegénysorból való, kevésbé vagy egyáltalán nem iskolázott. 14-15 évesen az ember megvezethető, fogékony a hangzatos, erőteljes kijelentésekre, könnyen formálható. Ezeknek az embereknek 15 év esőerdei gerillaháború után azt mondani, hogyha dolgozol, sikereket fogsz elérni az életben, üres fecsegés. A semmiről indulnak egy olyan béklyóval a nyakukban, amit talán soha nem fognak tudni levetni. Ide nem ENSZ-békefenntartók kellenek, hanem pszichológusok, mert ahhoz, hogy gyilkológépekből a társadalom rendes és értékes tagjai váljanak, nem elég a béke szó. Sokuk ráadásul fél a kinti élettől. Rengeteg olyan exparamilitáris van az országban, akik vérbosszúra éhesek, a gerillák megvédeni magukat a fegyvereik nélkül pedig nem tudják. És akkor nem beszéltünk azokról a FARC-osokról, akik mai napig szabadon járnak-kelnek az országban, és ellenzik a békemegállapodást.
Hogy van-e béke Kolumbiában? Momentán igen, de ne gondolja azt az elnök, hogy egy Nobel-békedíjjal megoldotta az ország elmaradott részeinek problémáját. Bár ahogy Ivan mondta, propagandával meg lehet nyerni egy háborút...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
