Curacao nem volt tervben, de egy repülőjegynek hála három napot töltök a szigeten. Nem bánom, mert még nem jártam itt, bár egy kicsit tartok a Holland Antillák áraitól. Pozitívan csalódok. Curacao sokkal olcsóbb Trinidad és Tobagónál, ráadásul annál rendezettebb és tisztább. A Világörökség részét képező Willemstad azonban nem nyeri el tetszésemet.
Néhány nap múlva kezdődik az Észak-Kolumbia túrám, így itt az ideje, hogy hátat fordítsak Trinidadnak. Port of Spainből két úton lehet Bogotába jutni. Az egyik Panamavároson, a másik Curacaón át vezet, s lévén ez utóbbihoz még nem volt szerencsém, bevállalom az 50 dollárral drágább repjegyet, és Willemstadba repülök. Három napot tervezek a szigeten, remélem, ennyi idő elég lesz arra, hogy körbeutazzam a 444 km2 nagyságú szigetet.
Az út mindössze két órás, s bár jórészt tenger felett repülünk, egyáltalán nem unalmas. Többször repültem már Venezuela partjai mentén, de a szigetek felett még soha, ezért nem győzöm kattintgatni a fényképezőmet. Átrepülünk többek között a venezuelai Turuépano Nemzeti Park felett, majd érintjük az extrém fekvésű El Morro városkáját mielőtt megérkeznénk Isla Margarita fölé. Az igazi élményt azonban a Tortuga-sziget, Los Roques és Bonaire jelentik, amik korallzátonyaikkal és sólepárlóikkal fantasztikus színekben pompáznak.
A Turuépano Nemzeti Park felett
Bonaire mind közül a legszínesebb
Curacao tűnik a legkevésbé látványos szigetnek
Curacao a levegőből nézve már messze nem olyan látványos, viszont Isla Margarita mellett ez a legnagyobb sziget a Karib-tenger déli medencéjében, így biztos vagyok benne, hogy lesz mit rajta nézni. A repülőtér nem nagy, pénzváltó sincs benne, viszont nem messze van egy bank, ahol sikerül Holland antillákbeli guldenhez jutnom, amit a helyiek florinnak neveznek. Bár a hotelekben és éttermekben lehet dollárral fizetni, a buszokon, piacokon és kifőzdékben nem megy vele sokra az ember, így leváltok 200 dollárt azt remélvén, három napra elég lesz. Bátor vállalás ez a részemről azután, hogy Trinidadon napi száz dollár volt a budgetem úgy, hogy alig költöttem valamire.
Bár Curacaónak holland gyarmati titulusa miatt van egy erős nyugat-európai beütése, ez mégsem látszik az árakban. No nem azt állítom, hogy a sziget olcsó volna, de Trinidad után abszolút felüdülés felcsapni egy willemstadi étlapot vagy betérni egy városi hotelbe, ugyanis az árak jóval barátibbak, mint azt az elmúlt időszakban megszoktam. Másig pozitívuma az európai jelenlétnek, hogy a szigeten jól működő tömegközlekedés van, aminek hála a magamfajta hátizsákos is könnyedén tud utazni. Többek között a reptérről is indul busz Willemstadba, így 3,5 guldenből, 650 forintból megúszom a transzfert.
Nem szokásom, de ezúttal a karibi áraktól való félelmemben foglaltam magamnak szobát a jól csengő Willemstad Resortban 75 guldenért. 40 dollárért Port of Spainben az ember csak szutykot kap, ezért kicsit félve lépek be a szálló ajtaján. Pozitívan csalódom. A nem rég nyitott komplexum valójában egy hostel, ahol rajtam kívül alig egy-két ember lézeng. A szoba tiszta, ráadásul jár hozzá légkondi és meleg vizes zuhanyzó is, a wi-fi pedig vágtázik. Már látom, feleslegesen izgultam a curacaói árak miatt, az Antillák nem a Guyanák.
A Santa Famia Otrobanda legszebb temploma
Két éjszakám, három napom van a szigetre, úgyhogy nem késlekedek, azonnal nyakamba veszem a fővárost, a Világörökség részét képező Willemstadot. Első körben a szállóm környéki utcákat járom körbe. A Szent Anna-öböl nyugati partján fekvő Otrobanda a belváros, vagyis Punda túlnépesedése okán jött létre. A 19. századi gettósodás elől menekülve az elit átköltözött az öböl túlpartjára, ahol kellemes villanegyedet alakított ki, de a két városrészt összekötő Emma királynő híd átadása után egyre több kereskedő és iparos is áttette székhelyét az új városrészbe. Otrobanda bár városiasodott, jellegében megmaradt agglomerációnak, ahol egy-két utcát leszámítva szellősen állnak a családi házak és régi villák. Hiába a városrész kétszázéves múltja, igazi központ nem alakult ki. A negyed jelképének számító Santa Famia templom is magányos ácsorog a színesre festett házsorok között.
Egyike a lepusztult otrobandai villáknak
Otrobandának a pozitívuma, hogy itt sorakoznak azok az olcsó kínai büfék, amikben 10-15 gulden körül meg lehet ebédelni. A sok trinidadi, kézzel fogyasztott double után kifejezetten jól esik leülni és késsel, villával étkezni.
Trinidadon nem ettem ilyet ennyiért
Otrobanda öbölfelöli oldalát egy hatalmas tér bitorolja. A közelgő karácsony okán műanyag hóemberekkel díszítették fel, ami a latin dekorációkhoz szokott szememet nem zavarja, de a Merry White Christmas feliratot még én is túlzásnak érzem.
A Brión teret sikerül telente elcsúfítani
A teret a Rif-erőd zárja le. A Holland Kelet-indiai Társaság építtette az 1630-as években az öböl túlpartján fekvő Amszterdam-erőddel párhuzamosan azért, hogy megvédjék a szigetet a Venezuela felől érkező spanyol hajókkal szemben. Az erődnek nem kellett sok csatát megvívnia, mivel a 17. század második felétől Curacao rabszolga-kereskedelmi központtá vált, így sem a spanyoloknak, sem az angoloknak, sem a franciáknak nem volt érdeke elfoglalni azt. Ez az állapot a 18. század végéig állt fenn, ekkor azonban a Holland Kelet-indiai Társaság csődbe ment, így a sziget a gyengélkedő holland koronára szállt. Hollandia a napóleoni háborúkat követően ugyan visszanyerte függetlenségét, de gazdaságilag megrogyott, így nem maradt energiája Curacaóra. Az 1795-ös Tula-féle rabszolgalázadás és az 1800-as brit invázió tovább gyengítette a szigetet, és csak az 1815-ös párizsi béke rendezte a helyzetét. Hivatalosan Hollandia gyarmata maradt, de pénz híján továbbra is szabad préda volt. Főleg a függetlenségéért harcoló Venezuelától féltették Curacaót, de Simon Bolívárék végül nem vonultak be Willemstadba, mert nem akartak háborúba keveredni Hollandiával. Bár a 19. században több alkalommal is szóba került a sziget Venezuelához csatolása, a dél-amerikai ország belpolitikai viharai ezt végül nem tették lehetővé.
A Rif-erőd ma éttermekkel van tele
1863-ban eltörölték a rabszolgatartást, így Curacao gazdasági szerepe megszűnt. A sziget mind mezőgazdaságilag, mind iparilag haszontalan területté vált, az egyetlen pozitívuma az volt, hogy a Szent Anna-öböl környékén rendelkezett édesvizű forrásokkal. A következő ötven év a túlélésről szólt. Néhány vállalkozókedvű földbirtokos kecsketenyésztéssel és gyapottermesztéssel kezdett foglalkozni, de a felszabadított rabszolgákat csak idénymunkára tudta szerződtetni, így azok többsége Kubában és Suriname-ban kötött ki. Ez az időszak Curacaón a szegénységről és a kilátástalanságról szólt, míg nem a Shell 1914-ben olajat nem talált Venezuela partjainál. Az olajtársaság, hogy biztosra menjen, nem csak Venezuelába, de Curacaóra is olajfinomítót telepített, ezzel felpörgetve a sziget gazdaságát.
Kilátás az óvárosra, Pundára a Rif-erőd faláról
Németország 1940-ben elfoglalta Hollandiát. Az angolok attól féltek, hogy a nácik fennhatóságuk alá vonják a stratégiailag fontos gyarmatokat, így Curacaót is, ezért bevonultak Willemstadba. A britek nem tévedtek, a németek valóban megjelentek a Karib-tengeren, de az európai csatatér fontosabb volt, így végül nem alakult ki komoly szembenállás a két fél között. Mivel az angoloknak a világháború alatt nem maradt kapacitásuk a gyarmatok felügyeletére, ezért a helyzet rendezését az amerikaiakra bízták, akik 1941-ben bevonultak Curacaóra, ezzel végleg eltörölve egy náci invázió tervét a Karib-térségben.
Willemstad olajfinomítója, ami meghatározta Curacao gazdaságát a 20. században
A világháború lezárása után Curacao elszakadt Hollandiától, de a teljes függetlenségét nem kiáltotta ki. A sziget a 20. század második felét a fekete arany bűvöletében töltötte. A Shell az 1980-as években elhagyta a szigetet, az olajfinomító üzemeltetését pedig átvette a venezuelai olajvállalat, a PDVSA. A curacaói finomító az egyetlen olyan létesítménye a PDVSA-nak, ahol az olaj gazdaságos keretek között finomítható, ráadásul konvertibilis valutában értékesíthető.
Willemstad lakóinak ma nyugodt az élete
Curacao 2010-ig a Holland Antillák tagja maradt, majd ekkor a Holland Királyság társult államává vált.
Curacao ma sem független, de Hollandiától sem függ
Willemstad óvárosába, Pundába Emma királynő hídján át jutok el. Rengeteg a turista, mindenki vadul fotózkodik, a tömegtől lépni sem lehet. Ennek az az oka, hogy Cuaracao naponta fogad egy cruisert, így napközben több ezren korzóznak az utcákon.
Punda öbölmenti házsora
Átérve a hídon feltűnik Willemstad emblematikus épülete, az 1708-ban épített Penha kereskedőház. Ma menő duty free boltok találhatók benne, bár valamilyen okból kifolyólag zárva tartanak. A Szent Anna-öböl menti sétány épületei mind a gyarmati kort idézik, a belső utcákon azonban már megjelennek a modernizáció nyomai. Ennek eklatáns példája a piac épülete, ami olyan csúnya, hogy még San Salvadornak is becsületére válna. Amúgy ez az egyetlen hely Pundában, ahol aránylag olcsón, contrabandai kifőzdés áron lehet étkezni.
A Penha kereskedőház a legszebb épület Willemstadban
Nekem Pietermaai villasora jön be a legjobban. A 19. századi házakat szépen felújították, színesre mázolták. Errefelé sokkal kevesebb a turista, nem kell tülekedni, ha az ember fényképezni akar.
A piac épülete elég szörnyen néz ki, de az áru szép
Visszafelé érintem az Amszterdam-erődöt, bár az eredeti várfalból nem sok maradt. A mögötte emelkedő házak Curacao hivatali épületei. Itt található a parlament, a bíróság és a rendőrség is, de az egésznek szedett-vetett hangulata van, amibe ráadásul belerondít a Plaza Hotel '80-as évekből visszamaradt betontömbje.
A Pietermaai villasora Willemstad talán leghangulatosabb része
Willemstad szép város, ha az ember Port of Spainhez hasonlítja, nekem azonban Paramaribo sokkal jobban bejött. Curacao fővárosa túl zsúfolt, a hangulatát tönkrevágják a cruiserek és az általuk utcára ömlesztett rengeteg turista. Remélem, a természeti látnivalók majd kárpótolnak a mai tömegélményért, bár azt még nem tudom, hogyan jutok majd el a tervezett helyszínekre.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
