Az Esteros del Iberá az Argentínának, ami a Pantanal Brazíliának vagy a Los Llanos Venezuelának. Madarak, vízidisznók és kajmánok ameddig a szem ellát. Másfél aktív napot töltünk el a csoporttal a mocsárvidéken, de szerintem egy kicsit mindenki bánja, hogy nem maradunk tovább. Emellett jártunk egy ametisztbányában, ahol zseniális ásványokat foghattunk a kezünkben. Argentína még mindig egy tök jó ország.
A nagycsoportos, szervezett utaknak van egy nagy előnye. Az, hogy a csapatnak rendelkezésére áll egy privát busz, amit jó esetben a helyi szervező úgy ad bérbe az utazási irodának, hogy az adott napon - a buszsofőr munkaidejét figyelembe véve persze - korlátlan a leutazható kilométer. Mivel Posadas Puerto Iguazútól mindössze három és fél óra busszal, még amellett is marad rengeteg időnk, hogy a program szerint útba ejtjük San Ignacio Miní, Loreto és Santa Ana jezsuita romjait.
A tegnap látványosan unatkozó mellénk rendelt vezetőnk ma valamivel aktívabbnak bizonyul. Azt mondja, hogyha szeretnénk, megállhatunk egy órácskára Wanda bányáinál, ahol érdekes ásványokat, féldrágaköveket bányásznak. Mindenkinek tetszik az ötlet, így alig egy órás utazás után leparkoljuk a buszt, és helyi vezetővel körbejárjuk a turisták számára is nyitott járatokat.
Wanda ametisztbányája
Wandát lengyel telepesek alapították 1937-ben. Mezőgazdálkodni érkeztek a vidékre, a bánya alapjául szolgáló ásványokra csak véletlenül bukkantak. Munka közben ekével összetörtek egy követ, aminek a belsejét ametiszt prizmák borították. Pár hónapra rá megnyílt az első bánya, Wanda lakói pedig az ekét csákányra cserélték. A bánya bazalttelérje nem csak ametisztet, de topázt, jáspist és achátot is tartalmaz. Az ilyen ún. ametisztmandulák úgy keletkeznek, hogy a kihülő vulkáni kőzetben zárványként légbuborékok jönnek létre, aminek a falára kicsapódik a mangánnal, vassal és titánnal szennyezett szilícium-dioxid. Az ametiszt nagy hő hatására ölt prizma alakot.
Ametiszt- és achátmandulák a bánya falában
Az egyetemen volt már a kezemben ametiszt, sőt, jártam magyarországi lelőhelyeken is, de ilyen méretű bányához még nekem sem volt szerencsém. Hatalmas élmény végigsétálni a járatokon és rácsodálkozni a semmiből előbukkanó, csillogó göbökre. Természetesen a bejáratnál van ajándékbolt is, ahol embernagyságú teléreket is árulnak. Az ilyeneknek persze nincs áruk, az eladó azt mondja, alkudni kell rájuk, de pesóban is hétszámjegyű tételről beszélünk.
Posadas felé elég unalmas az út. A szubtrópusi erdőket szépen lassan legelők, telepített fenyőerdők és mateültetvények váltják. Másfél órás unatkozás után megkérem a sofőrt, hogy kanyarodjunk le Puerto Ricónál a Rio Paraná partjára. Szívesen áll meg ő is egy tíz percre, úgyhogy sétálunk egyet a costanerán. Amúgy errefelé a klíma nem sokban különbözik a dél-európaitól, s lévén most tél van, elkél egy mindenkinek egy pulóver.
San Ignacio Miníről, Loretóról és Santa Anáról már írtam korábban, úgyhogy ezúttal ezt nem tenném meg. Annyit azért mégis megjegyeznék, hogy a romvárosok környékén meglepően kopaszak a fák, a fű sem zöld, hanem szürke. Loreto bejáratánál megtudjuk, hogy két hete soha nem látott hideg söpört végig a vidéken. Az egyik reggel -3 fokot mértek Posadasban, ami errefelé extrém hidegnek számít. Most sincs napközben több 15 foknál, a posadasi éjszaka pedig meglehetősen csípős. Ha belegondolok, hogy pár hete még azt terveztem, hogy öt év után végre újra Magyarországon töltök egy nyarat, s most itt kell fagyoskodjak...
San Ignacio Miní körül is megszürkült a táj
No, de panaszra semmi ok, hiszen másnap reggel érkezik a csapatért négy dzsip, amikkel Argentína leghíresebb vadrezervátuma, az Esteros del Iberá felé vesszük az irányt. Három éve, mikor Erivel végigutaztunk Argentína ezen részén, egyszerűen nem maradt időnk a parkra, úgyhogy én is nagy reményekkel tekintek az út elé.
Bár az Iberá évente több tízezer turistát vonz, a kapujába épült, Colonia Carlos Pellegrini névre hallgató településhez nem vezet normális út. Posadas felől vagy a 40-es vagy a 41-es főúton lehet elérni, egyik sem aszfaltozott, sőt egyes szakaszai a 41-esnek a futóhomok miatt még dzsipekkel is nehezen járható. Ennek ellenére ezen az úton vágunk neki Carlos Pellegrininek, s bár itt-ott farolgatnak a sofőrök, azért egész jól haladunk.
A 40-es főút a jobb állapotú
A táj a két főút találkozása után változik drasztikusan. A legelőket és a gyanta miatt telepített fenyőerdőket mocsarak, lápok váltják, amik az elmúlt hetek hideg időjárásának köszönhetően szürkévé váltak. Rengeteg növény fagyott el, amik most száraz kóróként lengedeznek a szélben. Sok gazda most égeti fel a földeket, mert így nem kell a füsttel törődniük; a kiszáradt sztyeppe pillanatok alatt leég. Az égetések révén méretes buckák bukkannak a felszínre.
- Termesz- és hangyavárak - tudjuk meg sofőrünktől - Iszonyatosan elszaporodtak, mióta kiirtották a hangyászokat.
- Régen éltek erre hangyászok?
- Igen. De a guaraník levadászták őket, most meg mindenki szenved a termeszektől. Pár nap alatt felzabálnak egy egész házat.
A gyanta miatt telepítenek mindenfelé fenyőerdőket
Nem messze a célállomástól egy út szélén rostokoló biciklist látunk. A német fickó három napja indult Posadasból, de a futóhomok kifogott rajta. Kétnapi élelemmel vágott neki a távnak, de nem kalkulált a homokkal, így mostanra teljesen elkészült az erejével. Felpakoljuk a platóra, vízzel és keksszel kínáljuk. Carlos Pellegrini kempingjénél tesszük ki, iszonyú hálás nekünk, hogy nem kellett még egy napig tolnia a biciklit.
Nem csak biciklist, autóst is láttunk elakadni
Az Irupe Lodzson szállásoljuk el magunkat. Egyetlen vendég sincs rajtunk kívül a szállón, így kvázi szabadon választhatunk szobákat. Délután eldobnak minket a park bejáratához, ahol van két tanösvény. Az egyik az erdőben vezet, a másik az Iberá-tó parti nádasban. Az erdei sétához sokan vagyunk, szinte semmit nem látunk, csak egy vízidisznó párt pancsolni az ösvény kivezető szakaszán. A nádas azonban rejt pár csodát.
Carlos Pellegrini csak néhány poros utcából áll
Hiába vagyunk nagy zajjal, a yacare kajmánok és a mocsári szarvasok megszokták az emberi jelenlétet, így büszkén pózolnak a fényképezőinknek. Az egyik fa tetején örvös csája pihen, a hínárosban egy jasszána tipeg.
Néhány kép a délutáni sétáról
Tél lévén korán leesik a nap. Marad időnk pár naplementés képre, majd visszatérünk a szállóra, ahol sörözés és rumozás a program a csapattal. Korán nyugovóra térünk, mert holnap csónaktúrára indulunk a tavon.
Gyönyörű a naplemente a tó mögött
Bár a programban csak egy kirándulás van benne, sikerül meggyőznöm a szálló üzemeltetőjét, hogy a délutáni kiruccanást ne számítsa fel. Mivel a csónak tízfős, ezért két turnusban kell lejárnom a csapatokkal ugyanazt a távot. Így én négyszer hajózom ki egy nap alatt, amivel nem lenne semmi gond, ha nem ma gondolná úgy az időjárás, hogy magához tér. Tűz a nap, s bár nincs hőség, a kirándulás végére teljesen kiszáradok és leégek. Mindemellett persze egy cseppet sem bánom az egész napos tavon himbálódzást, mert elképesztő mennyiségű fotót lövök a mocsárvilág állatairól. Nem is ragoznám, hisz a képek beszélnek helyettem.
Mivel kicsik a csónakok, ezért négyszer hajózom ki, mire az egész csapat bejárja a mocsárvidéket
Az örvös csáják kiáltását kilométerekről meg lehet hallani
Ő itt egy kismama
Ők meg itt a gyerekek
Együtt a család
A hím vízidisznók orrán van egy bűzmirigy, azzal jelölik ki a territóriumukat
Egy jóllakott anakonda a nádasban
A fütyülő gém sem ritka errefelé
Az águila negra, vagyis a fekete sas a térség legnagyobb ragadozó madara
Őt úgy hívják, hogy szürkenyakú erdeiguvat
A mocsári szarvasok a friss hajtásokat szeretik
Búcsúzóul egy yacaré
Az Esteros del Iberá nagy kedvencem lett. Három éve a Bañado La Estrellánál azt gondoltam, hogy ezen a klímán jobb szafarira nincs esély, de tévedtem. Ha a venezuelai Hato Cedrallal nem is, de a kolumbiai Los Llanosszal abszolút felveszi a versenyt a Carlos Pellegrini környéki mocsárvidék. Következő alkalommal, ha nem lesz csapatom, egész biztosan hosszabb időre jövök.
Visszafelé a 40-es főutat választjuk, ami csak egy kicsivel jobb állapotú, mint volt a 41-es. A Rio Aguapeyig még sok állatot látunk, az egyik fa tetején például a föld legnagyobb gólyáját, a jabirut pillantjuk meg, miközben őrzi a fészkét. A madár akár másfél méter magasra is megnőhet, a szárnyfesztávolsága majdnem három méter. Elég impozáns látvány. Hozzá képest a maguari gólya nem több egy verébnél.
A Rio Aguapey környékén láttunk jabirut és maguari gólyát is
Fáradtan, de élményekkel telve érünk vissza Posadasba, ahol holnap átlépjük a határt és irány Paraguay.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
