Néhány hónapja a bolíviai jezsuita missziókat jártuk végig. Azokat megóvták az utókornak, argentin társait azonban a 19. század elején elnyelte az erdő. San Ignacio Miní, Loreto és Santa Ana romjai kevésbé látványosak, mint voltak a bolíviai templomok, de röpke két napot azért megérte áldozni rájuk az életünkből.
Kora reggel indul a buszunk Posadas irányába. 105 pesót, kevesebb mint 8 dollárt fizetünk a 250 kilométeres útért, amit röpke öt óra alatt teszünk meg egy olyan luxusbusszal, amilyen Európában nem is létezik. Egyre szimpatikusabb ez az Argentína.
Az út nem túl izgalmas, pont ugyanolyan, mint Paraguayban volt; többnyire füves puszta, amit itt-ott megszakít pár hektár trópusi szárazerdő. San Ignaciónál szállunk le a buszról, ahol elkap minket egy fickó. Egy hostelt ajánl a figyelmünkbe innen negyed óra sétára. Nincs ötletünk, így megfogadva tanácsát a Jesuita Hostelben kötünk ki, egy öreg házban, amit megörökölt egy argentin srác, s most cimborájával hátizsákos szállót üzemeltet benne. Szoba privát fürdővel 18 dollárért nem rossz. Rajtunk kívül van egy német és egy argentin páros, ezzel a hostel meg is telt.
San Ignacio Miní templomának maradványai
San Ignacio egy roppant unalmas kisváros. A széles utcákat kertes házak szegélyezik, egyetlen élelmiszer boltja és pár kifőzdéje van, amik persze zárva tartanak. Nem várost nézni jöttünk ide, hanem hogy megvizsgáljuk magunknak San Ignacio Minít, a legnagyobb argentin jezsuita misszió maradványait.
A templom mögött
A szállótól mindössze három sarokra álló romokhoz egy szép, koloniális kastélyon át vezet az út. Egy lélek nincs rajtunk kívül a Világörökség részét képező romok között, így kedvünkre fotózhatunk, fetrenghetünk a fűben.
San Ignaciót 1610-ben alapították a jezsuiták, de nem itt, hanem innen 150 kilométerre, Brazíliában. Portugál kalózok többször megtámadták a missziót, ezért 1632-ben költözni kényszerültek. Így került San Ignacio a mostani helyére, a Rio Paraná partjára. A Miní nevet azért biggyesztették mögé, hogy az utókor tudja, egykoron létezett egy nagyobb San Ignacio is.
A 18. század elején San Ignaciót több mint 3000 guaraní lakta, majd 1767-ben európai nyomásra a jezsuitáknak el kellett hagyniuk a missziókat. Az indiánok pártfogó nélkül maradtak, végül 1817-ben felgyújtották és végleg magára hagyták a várost. A romokat benőtte az erdő, amit csak 80 évvel később, 1897-ben tártak fel újra.
Homokkő oszlopok
A jezsuiták dél-amerikai jelenléte máig megosztja a vallástörténészeket. A saját feljegyzéseik alapján kizárólag térítő munkát végeztek, de a spanyol korona nem véletlen vonta őket vissza a kontinensről. Európában attól tartottak, hogy Dél-Amerika egyik legnagyobb indiánközösségével, a guaraníkkal közösen egy független jezsuita államot akarnak létrehozni, amihez lássuk be, az emberanyag adott volt. Az egyetlen gond, hogy a guaraník kőkorszaki emberek voltak, törzsszövetségük kezdetleges volt, sem a tudományok, sem a művészetek terén nem jeleskedtek. A konkvisztádorok leírásaiban a guaraníkat nem is emberként említik, annyira kezdetleges volt az életvitelük. Bár a mai Dél-Brazília, Kelet-Paraguay és Észak-Argentína területén élő indiánok lélekszáma kitette az egymilliót, a kommunikációs problémák miatt még a 18. században sem volt velük könnyű az élet.
Ahhoz, hogy a missziók működni tudjanak, a misszionáriusoknak sok esetben át kellett hágniuk az egyházi szabályokat. A guaraník csak úgy tudtak betagozódni a rendszerbe, ha a misszió szerkezetét az indiánok hagyományaihoz szabták, ezért feladták a klasszikus, koloniális építkezési formát, valamint átvették a guaraní társadalmi struktúrákat. Bár egy guaraní többségű jezsuita állam kikiáltása nem lett volna ördögtől való ötlet, ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a misszióknak még kellett volna legalább egy évszázad. Az elszakadást elkerülendő a spanyol korona idejekorán felszabdalta a területet, mesterséges határvonalat rajzolva Brazília, Paraguay és Argentína közé.
A templomokat leszámítva nem sok maradt a missziókból
San Ignacióból a restaurálások ellenére nem sok maradt. Néhány oszlopon még feltűnnek a vörös homokkő faragványok, de az egykori templom főbejáratán túl nem rejt sok izgalmat. Alig egy óra alatt körbesétáljuk a helyszínt, majd az egyik kifőzdében eszünk egy szelet marhát salátával. Argentínában a húsokhoz ritkán jár köret, csak úgy önmagában eszik a marhát, ami eléggé szokatlan a sok rizses csirke után.
Gyíkokat legalább látunk a parkban
A szállónkon megtudjuk, hogy a várostól nem messze található a Teyu Cuaré Park. Ódákat zengenek róla a hostel tulajdonosai, így másnap nekiindulunk a 8 kilométerre fekvő természetvédelmi területnek. Az éjszaka esett, így a földút csúszós, sáros. Tíz perc dagonya után érkezik a segítség; egy szerelő autó járja a vidéket, hogy az éjszakai viharkárokat felmérje. Bár a park nem esik nekik útba, egész a bejáratig visznek minket. Egy fillért nem fogadnak el a fuvarért, ami egészen hihetetlen Bolívia után, ahol még akkor is lehúznak pénzzel a sofőrök, ha Te segítesz nekik kitolni a kocsit a sárból.
Lehet, hogy a Teyu Cuaré egy átlag argentinnak érdekes, de nekünk nem sikerül tőle hátast dobnunk. Néhány lepkén és gyíkon kívül semmi egyebet nem látunk, bár a kilátás a Rio Paranára azért bevésődik az agyunkba.
Kilátás a Rio Paranára
Visszafelé már nincs olyan szerencsénk, egész San Ignacióig kell sétáljunk. Közben érintünk néhány guaraní házat, amikről lerí a szegénység. Ugyanolyan érzésünk van, mint volt a Gran Chacón bő három hete. Az őslakosok a városon kívülre szorultak, nincstelenek és igénytelenek. Argentína ezen részén az indiánkérdés ugyanolyan problémás, mint Magyarországon a cigányok helyzete. Az igazat megvallva, nem érzem magunkat biztonságban, de szerencsére semmi nem történik.
Nincs miért továbbmaradnunk San Ignacióban, így másnap folytatjuk utunkat Posadas felé, de közben még érintjük Loreto és Santa Ana jezsuita romjait is. Nyolc kilométerre San Ignaciótól, egy bekötőútnál rak ki minket a busz, ahonnan négy kilométert kéne besétáljunk. Iszonyú a hőség, így jobbnak látjuk stoppolni. Két perc múlva már egy furgon platóján ücsörgünk. A fickó csak féltávig menne, de eldob minket a romok bejáratához. Hihetetlen jó fejek ezek az argentinok!
Loreto tized annyira sem érdekes, mint volt San Ignacio Miní. Az erdő mélyén ugyan feltűnik néhány oszlop és kő, de a nagy dzsindzsa miatt nehéz fotózni őket. Az egyetlen érdekessége a helynek a feltárt latrina, ami segített a régészeknek megérteni a missziók vízgazdálkodását. Fél óra barangolás után ráununk a dologra, így a bejáratnál felülünk egy buszra, ami Santa Ana irányába tart.
Loreto nincs jó állapotban
Az alig öt kilométerre fekvő Santa Ana egy fokkal érdekesebb Loretónál, bár San Ignacio Miní mellett azért elbújhat. Az egyetlen furcsa létesítménye a missziónak a temető, amit még az 1960-as években is használtak a környéken élők.
Santa Ana temetője szinte még aktív
Mivel 2010-ben már jártam a paraguayi jezsuita romoknál, azt kell mondjam, akár Trinidad, akár Jesús kaliberekkel érdekesebb és látványosabb az argentin misszióknál. Szerintem Erivel újra felkeressük majd őket.
Santa Ana templommaradványa
Kisétálunk a főútra, majd leintünk egy buszt, ami Posadasba tart. Egy óra múlva futunk be Észak-Argentína legnagyobb városába. A terminálról városi busszal jutunk be a központba, ahol meglepően drágák a szállások. Egy dohos koszfészekben vagyunk kénytelenek megszállni, de nem panaszkodunk. A mostani szállónkat leszámítva eddig tényleg nagyon jó szállókon aludtunk nagyon kevés pénzért. Úgy érzem, élvezni fogjuk Argentínát...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
