Ha egy karibi szigeten esik az eső, az ember nemigen tud magával mit kezdeni. Próbáltunk kirándulni, kipipálni Roatán nevezetességeit, de ha nincs a Flor de Caña, nem tudom mi lett volna velünk.
Hosszú utazás után a délutáni órákban futunk be a Mirador csapattal La Ceiba kikötőjébe, ahonnan 16:30-kor indul a kompunk Roatánra. Megveszem a jegyeket, majd felszállunk a több szintes hajóra, ami hajszál pontosan indul.
Többször jártam már erre, így tudom, hogy a Bay Islands felé mindig erősen hullámzik a tenger, de ami most fogadja a csapatot, ahhoz még nekem sem volt soha szerencsém. Közeledvén Cayos Cochinoshoz pokoli viharfelhők kezdenek gyülekezni. Villámlik, dörög, süvít a szél. A hajó kapitánya vesz egy erős bal kanyart, és próbál menekülni a trópusi vihar elől, amit én sem értek hogyan, de sikerül kikerülnie. Az esőt megússzuk ugyan, de a több méteres hullámokat nem, így jó páran összehányják magukat és a kompot. Nem állítom, hogy nem esik jól kiszállni a gyomornedvektől bűzlő ladikból.
Nincs valami szép idő Cayos Cochinos felett
Elkerülvén Roatán leghíresebb öblének, a West Baynek a tömegnyomorát, West Enden foglaltam a csapatnak szállást. Itt jóval kevesebb a turista, a napi rendszerességgel érkező cruiserek package turistái sem lepik el az utcákat, így egészen kellemesen tölthetnénk el a túra utolsó három napját, ha nem érné el a szigetet a vihar, és ömlene az eső három napon keresztül.
A Posada Arco Irisben szálltunk meg
Nagy ritkán ugyan alábbhagy, de a Nap egyetlen percre nem süt ki, így a napozás és fürdőzés helyett inkább kirándulni megyünk. Én magam egy cseppet nem bánom, mert kevés dolgot utálok jobban, mint izzadni a forró homokban, de tudom, ilyenkor nem illik örömködni, lévén többeknek ez az első találkozásuk a Karib-tengerrel, amit nyilván nem ilyennek képzeltek el.
Nem ilyen időre számítottunk Roatánon
West Endtől kb. húsz perc sétára található a Gibon Bay, amit többnyire amerikaiak által birtokolt villák vesznek körbe. Az öböl nem nagy szám, így épp csak bekukkantunk, majd sétálunk is tovább a főút szélén egészen Sandy Bayig, ami egészen szép partszakasz lehetne, ha nem lógna az eső lába. Az öböl délnyugati csücskében érintjük az Anthony's Key Resort tengerből lekerített delfináriumát, ahová nagy csapatokban szállítják a cruiserek népét a delfinshowkra. Kevés undorítóbb dolgot tudok elképzelni, mint a vadállatok idomítását csak azért, hogy jó pénzért mutogassák őket a buta turistáknak.
Sandy Bay felett sem tisztult ki az idő
Sandy Bay amúgy nyugodt és csendes, pont jó hely arra, hogy az ember bedobjon egy sört, mielőtt visszaindul West Endre.
Sandy Bay
Naplemente után ismét ömleni kezd az eső, így jobb híján rumba fojtjuk bánatunk, és csak reméljük, hogy holnap szebb idő lesz. Nem lesz. Sőt! Ha lehet, a tegnapinál is kellemetlenebb az időjárás, mert az eső mellé még a levegő is lehűl. West Bayt látni kell, így hiába esik, ismét bakancsot húzunk.
A Mirador csapat útban West Bayre
A part mentén sétálunk végig, néhol a tengerben gázolva, máskor sziklákba kapaszkodva. Tiszta időben meseszép ez a kirándulás, de ezúttal inkább szenvedés. A helyzetet a legjobban talán úgy szemléltetem, ha megemlítem, hogy van a társaságból olyan, aki forró teát rendel abban a bárban, ahová az eső elől menekülve beülünk a West Bayen.
Küzdelem az elemekkel
Nem marasztal sokáig Honduras legszebb strandja, így fogunk egy kisbuszt és visszatérünk a szállónkra. Kár az utolsó napokért. Nem volt méltó lezárása a három hetes Nicaragua-El Salvador-Honduras túránknak, ami során oly sok szépséget láttunk.
Azért a tenger színe esőben is szép
Másnap kikísérem a csapatot a reptérre, és búcsút intek nekik. Ők felszállnak, a Nap pedig kisüt. Azt hiszem, maradok még pár napot Roatánon...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
