A Los Llanosra azóta vágytam, mióta Endre ódákat zengett nekem a venezuelai Hato El Cedralban töltött pár napjáról. Venezuelában most nem jó utazgatni, s mivel Kolumbia szavannáját 2-3 éve megtisztították a gerilláktól, így jó ötletnek tűnt errefelé venni az irányt. Tévedtünk. Nem jó ötlet volt, hanem zseniális ötlet. Kolumbiában tett utazásaink egyik legnagyobb élményében volt részünk a Föld legkedvesebb emberei között. Hálásak vagyunk az elmúlt pár nap minden percéért.
Ahogy a végtelennek tűnő szavannán közeledünk a Rio Ariporóhoz, úgy bukkannak fel a folyót szegélyező fák, valamint egy ház, ami körül baromfik kapirgálják a szikkadt talajt. Egy tucat szarvasmarha ugrik félre riadtan a komótosan bukdácsoló terepjáró hangjára, amit Hildebrando barátunk mezítelen lábbal vezet. Leparkolunk a ház mellet, majd lehajigáljuk a zsákjainkat az autó platójáról, mire megjelenik egy nagytestű fekete kutya, Simon, két parányi csivava, Paola és Violetta kíséretében. Fülsértő csaholással üdvözölnek. A zajra kiszalad a konyhából egy kedves arcú, vidám asszony, Maria, Flavio volt felesége.
- Isten hozott benneteket a Casa Violettában! - üdvözöl mosolyogva - Honnét jöttetek?
- Magyarok vagyunk.
- Az hol van?
- Európában.
- Igen? Akkor ti lesztek a második gringók a házamban - büszkélkedik.
- A másodikok? Kik voltak az elsők?
- Tavaly járt nálam két holland, de egy árva szót nem beszéltek spanyolul. Az Aurora Lodzsról küldték őket hozzám, lóháton jöttek egy helyi vezetővel. Örülök, hogy veletek lehet kommunikálni, mert velük nem lehetett. Gyertek beljebb, érezzétek otthon magatokat! Itt megalhattok - mutat a házának legszebb helyiségére, amit a többivel ellentétben palatetővel láttak el.
Marhák isznak a Rio Ariporóból
A trópusi éghajlaton élők nem túlozzák el a tetők és falak építését. Maria házánál is csak a szobáknak vannak falai, a konyhának és nappalinak nincsen, állandóan átjárja a szellő. Egy-két oszlop, függőágy, egy rozoga asztal és pár ülőalkalmatosság képezi a ház teljes berendezését.
Hiába hajtogatjuk, hogy El Totumóban bőséges ebédben volt részünk (oké, Endréék sörrel laktak jól), Maria annyira szigorúan veszi a vendéglátó feladatát, hogy újabb tányér jókora adag rizses csirkét tuszkol az orrunk elé. Az utóebédben a volt férj, Flavio és öccse, Hildebrando is részt vesznek, majd egy másik "közeli" szomszéd érkezik, a pár mérföldre lakó Francisco személyében. A vékony dongájú férfi 21 gyermek apja. Nála több gyereke csak Amadeónak, az asháninka törzsfőnöknek volt azok közül, akikkel eddigi utazásaink során találkoztunk. Neki 8 asszony szült 96 lurkót.
Ebéd után Flavióék elviharzanak, mi pedig Mariával és Franciscóval lesétálunk az Ariporo partjára. A part menti bokrokból előhúznak egy rozoga facsónakot, amibe beültetnek minket, majd Maria és Francisco lelkes halhajszába kezdenek. Puszta kézzel fognak is egy rémisztő kinézetű páncélos halat, ami azért furcsa, mert elmondásuk szerint ilyennek nem szabadna itt lennie, mivel ezek innen sokkal feljebb, az Andok lábánál szoktak tanyázni. Az El Niñót teszik felelőssé, ami hónapok óta rég nem látott szárazságot hozott a Los Llanosra.
Ennek a halnak nem itt a helye, de ezt az El Niño nem tudja
Nem tudunk sokáig a ladikban ücsörögni, mivel a víz felett kismillió jejen, apró, muslinca szerű vérszívó repked, amik szeretnek jól belakmározni az édes gringóvérből. Negyed óra után visítva ugrunk ki a csónakból, és rohanunk be a partmenti erdőbe, ahol igazán drámaivá válik a helyzet. A szúnyogriasztó krémre rá se hederítő vérszívókhoz néhány elszánt kullancs is csatlakozik, amik alaposan összecsípkednek minket. Nagy szerencse, hogy a trópusi kullancs másféle szerzet, mint az európai. Nem furakodik a bőrünk alá, hogy aztán a vérünket szívva napokig hízlalja magát, hanem megelégszik egy jókora harapással, majd odébb áll és ott is megkóstol egy kicsit. Ettől persze még kellemetlen ellenfél, de legalább nem terjeszt semmit.
Visszaérve a tanya kútjához azonnal letépjük magunkról a ruháinkat, és villámgyorsan megyünk a zuhany alá. Pár perc múlva Maria is érkezik, miután tudatosul benne, hogy nem fogunk visszatérni a folyóhoz. Látva igyekezetünk okát a ház egyik zugából előkerít egy erősen alkohol szagú, házi készítésű folyadékot, amivel átitat egy vattát, és gondosan dörzsölni kezdi a lábamon éktelenkedő vörös csípéseket. Nem tudom, mi van a flakonban, de csodálatos találmány, mert az elviselhetetlen viszketés azonnal szűnni kezd, egy óra múlva pedig minden piros pöttynek és hólyagnak nyoma vész. Az este csendes beszélgetéssel és távolbanézéssel telik. Maria mesél az életéről, arról, hogy miért vált el Flaviótól, és hogy milyen nőként teljesen egyedül élni a semmi közepén.
- Flavio folyton a fiatal lányokat hajtotta. Mikor felcsinált egy 16 éves lánykát, elváltam tőle.
- 16 évest? - szörnyülködöm.
- Igen. Azóta is vele él, innen nem messze. Viszont állandóan a nyakamra jár.
- Vissza akar kéredzkedni?
- Azt várhatja - tiltakozik Maria.
- Mióta élsz itt egyedül?
- Pár éve. Van egy másik házam, a családi birtok, de azt nem bírtam egyedül. Kiadtam egy házaspárnak, ők gondozzák az állatokat.
- Ott is vannak állataid?
- Ott vannak csak igazán. Itt csak pár tucat marhám van, amiket Francisco segít gondozni, de a családi birtokon több százan vannak.
- És nem unalmas itt egyedül?
- Nem. Mi llanerák megszoktuk ezt az életet. Rengeteg a dolog a ranch körül, soha nem unatkozunk.
Vacsora után Maria ledöl a teraszon kifeszített függőágyba, mi pedig bevonulunk a szobánkba. Nagy a nyugalom a szavannán, épp csak a tikkasztó hőség tart vissza a legédesebb álomtól. Aztán hirtelen dühös kutyaugatás hallatszik, majd Mariát halljuk, ahogy kiugrik az ágyból. Kinézünk és látjuk, hogy a szobájából rohan kifelé egy puskával a kezében, majd eltűnik a sötétben. Eldördül a puska, Maria visszatér. Rémülten és értetlenül bámulunk rá.
- Ó, csak egy róka volt, de meglépett. Minden éjjel fosztogatják a baromfiudvart. Olykor róka, máskor jaguár.
Kénytelen vagyok fegyvert tartani - mondja álmos hangon, majd mintha mi sem történt volna visszaheveredik a függőágyba.
Hajnalig csak hangos horkolása töri meg a Los Llanos lusta csendjét, napfelkeltekor azonban a Rio Ariporo partján élő bőgőmajmok hangos üvöltésbe kezdnek, ezzel végleg kiverve az álmot a szemünkből. Fényképezővel a hónunk alatt szaladunk ki a folyó partjára, de az ágakon bámulatos tornamutatványokat végző félnótások cseppet sincsenek modellkedős kedvükben.
Attól a naptól kezdve gyermeki kíváncsisággal vágytam a Los LLanosra, amióta Endre a venezuelai térségéről ódákat zengett nekem. Venezuelában épp nem voltam vele azokon a napokon, amikor bármerre is kattintott a fényképezőjével, milliónyi állatot kapott lencsevégre. Ha csak véletlenül exponált a gép, akkor is olyan fotók születtek, mintha azokat a National Geographic legújabb fotókötetéből húzták volna elő. Maria tanyája tényleg nagyon hangulatos, de egyértelmű, hogy ha nem csak marhákat és csirkéket akarunk látni, el kell mennünk a ház közeléből. Szállásadónk annyira belelkesül a kiruccanás tervén, hogy azonnal felhívja a volt férjét, Flaviót, jöjjön motorral, és vegye maga mögé Endrét, miközben engem majd ő cipel át a fél Los Llanoson.
Motorokkal járjuk be a Los Llanost
Mehetnénk lóval is, de az a motorhoz képest szörnyen lassú, ráadásul erősen tűz a nap, így a nyeregben ülve valószínűleg mindannyian napszúrást kapnánk. Flavio sem kevésbé agilis, láthatóan nagyon szívén viseli exasszonya sorsát, fél órán belül nemcsak hogy ott terem, de kész az egész napját ránk áldozni, és Mariával együtt tölteni. Felpattanunk a motrokra és már porzik is utánunk a szavanna. Egy-egy drótkerítés vagy fakapu jelzi a földek határát, amiken békésen legelésznek a lovak és marhák, amíg meg nem jelenünk a motorokkal.
Klasszikus kép a Los Llanosról
Első utunk Hildebrando Pasoreal del Ariporónak nevezett birtokára visz, amin egy uszadékfából összetákolt, roskadozó viskó álldogál. Mellette egy parányi lagúna, amiben számtalan kis kajmán, helyi nevén babilla rejtőzik. A méretük jóval kisebb egy kifejlett krokodilnál, de így is összeborzadok, ahogy kegyetlen szemük felvillan a víz felszínén.
Csak fotón tűnnek kegyetlennek, amúgy a babillák kicsik
A lagúna partján sok szarvasmarha kóricál. Flavio szerint ritkán támadnak rájuk a babillák, legfeljebb csak a beteg állat kerül veszélybe. A gyengélkedő marha ugyanis jellemzően térdig beleáll a vízbe, azzal hűsíti a testét. Ha elég rosszul van, akkor bizony nekimennek a kajmánok.
Az ehhez hasonló beteg marhákat bizony elviszik a kajmánok
A Pasoreal del Ariporótól jó fél óra alatt érkezünk a Casa Palogrande nevű ranchhez, ami Maria családi birtoka. Menet közben belefutunk egy szomszédba, aki mind Flaviótól, mind Mariától jó húsz kilométerre lakik. Néhány elveszett marhát keres, de sehol nem találja őket.
- Van, hogy csak elkószálnak, de vannak, akik lopják a marhákat - panaszkodik Flavio, miközben nyugtatgatja barátját, hogy úgyis megkerülnek a jószágok.
Marháit kereső ranchero
A Palogrande gondnokai annyira megörülnek az érkezésünknek, hogy azonnal levágják a legszebb tyúkot ebédre. Amíg fő a leves, mi a birtokkal ismerkedünk. Mariának közel ezer marhája van, de a ház körül rengeteg a csirke és a disznó is. Előételnek mangót hoznak ki, majd Maria felajánlja, hogy elvisznek minket egy holtághoz, mert abban gyakran pancsolnak a vízidisznók.
Leöltek egy tyúkot a kedvünkért
Nem járunk sikerrel, mert túl hangosak a motorok, így mikor megérkezünk, a chigüiro sereglet felpattan és szétszéled az erdőben. Látunk pár pampabíbicet, amit errefelé alcaravánnak neveznek, valamint néhány jasszánát, ami Mexikótól Argentínáig mindenhol felbukkan. Amíg mi a holtág madarait fotózzuk, Flavio az erdőben bóklászik, majd szól, hogy rábukkant egy ágakon szundító hangyászra. Nem nagyon akarja magát megmutatni, de legalább Costa Rica után ismét sikerül megpillantanunk egy ilyen jószágot, amit a helyiek oso melerónak, vagyis mézevő medvének hívnak.
Nem sok látszik belőle, de az ott egy sziesztázó hangyász
Egyszercsak Maria megjelenik pár sárga színű gyümölccsel, aminek Flavio úgy örül, mint egy kisgyerek. Azt mondja, a madroñas a kedvenc gyümölcse, nekünk viszont nagyon nem jön be. Iszonyatosan savanyú, hozzá képest a citrom szirup. Endre küzd vele egy darabon, aztán ő is feladja.
Soha nem láttunk még ilyen gyümölcsöt
Visszaülünk a motorra, és néhány szárazságtól elhullott hangyász és vízidisznó teteme mellett egy apró lagúnához igyekszünk. Ezúttal jó messze letesszük a motorokat, nehogy elijesszük az állatokat. Fél órás négykézláb kúszás után megérkezünk a pocsolya széléhez, amiben egy kb. 20 fős chigüiro família csücsül.
Azok ott a pocsolya közepén chigüirók
A vízidisznóknak szerencsére nem olyan jó a látása, a szaglásuk viszont kiváló, így hatalmas mázli, hogy a szél pont szembe fúj, és lehetőséget ad arra, hogy közelről fotózzuk a Föld legnagyobb rágcsálóit.
Egész közel kerülünk a vízidisznókhoz
Aztán egyszercsak megfordul a szélirány, a vízidisznók pedig éles, ugató hang kíséretében elkezdenek kivágtázni a vízből. A parton csigákat gyűjtő íbiszek, itteni nevükön corocorák is továbbállnak, csak egy sas marad a vízpartot bámulva.
Egy sasmadár épp pihenőt tart
Mire visszaérünk a házhoz, már kész is az ebéd. Maria sokat kérdez Európáról, de Flavio és a többiek ránézésre nem annyira kíváncsiak arra, honnan is jöttünk. Ennek oka az, hogy a Los Llanoson élők többsége nem tanult ember, így nem is kíváncsi a külvilágra. Flaviónak megvan a magához való esze, de a Los Llanos marháin túl nem igen lát. Igazából nincsen ezzel semmi baj, miért kéne, hogy egy kolumbiai marhapásztort érdekelje Magyarország.
Malacok pihennek a Casa Palograndénál
- Flavio! - szól Maria volt férjéhez - A házad mögötti pálmásban vannak még papagájok?
Flavio biccent, így ebéd után ismét motorra pattanunk, és irány a pálmás. Közben átvágunk Flavio birtokán, aminek kertjében két kis gyerek és egy fiatal asszony épp szedi össze a mosott ruhát.
- Ő Flavio felesége és gyerekei - súgja hátra nekem Maria.
Nem köszönnek egymásnak, érezhetően fagyos a viszony a volt és a jelenlegi, meglehetősen fiatal feleség között. A pálmaliget szélén ismét letesszük a motorokat, majd gyalog indulunk neki az erdőnek. Maria pár szem piros bogyót szed le az egyik fáról, amit mararabesnek, vagyis Arab-tengernek neveznek, ami nyilván a származását is jelöli a növénynek. A chontához hasonlít az íze, de ugyanúgy vagyunk vele, mint a madroñasszal - nem jön be. Flavio letör egy barna ágat, aminek belsejéből méz csöpög ki. A canafistol az eddigi növényekkel szemben elnyeri a tetszésemet, de lehet csak azért, mert már nagyon ki voltam éhezve valami édesre. Hihetetlen, hogy négy év utazásai során ezekkel a gyümölcsökkel sehol nem találkoztunk.
Ez itt a mézédes canafistol
Papagájok rikácsolására leszünk figyelmesek. Egy guacamaya pár libben át a fejünk felett, és köt ki az egyik pálma tetején. Nem zavarja őket a jelenlétünk, így nyugodtan le tudjuk őket fotózni. Természetben arákhoz ilyen közel talán még soha nem sikerült kerülnünk.
Guacamayák a fa tetején
Már jócskán sötétedik, amikor visszaérkezünk a Casa Violettához. Mivel Mária marhákat is tenyészt, friss marhacomb mindig akad a hűtőjében. A magyar konyha fanatikus híve vagyok, a túraholmik között mindig tartok a zsákomban egy tasak piros paprikát, így aztán gyertyafény mellett készítünk egy jó marhapörköltet vacsorára, házi galuskával. Maria gyermeki kíváncsisággal szemléli hogyan készül az a tészta, amit ő eddig mindig a boltban készen vásárolt, és amiről elképzelni sem tudta, hogy otthon is meg lehet csinálni. Olyan büszke, hogy gringó vendégei vannak, hogy minden létező családtagját és barátnőjét felhívja a hírrel. A lánya annyira belelkesül, hogy követeli, a reggelit nála költsük el.
- Mi holnap szerettünk volna továbbindulni - szomorítjuk el vendéglátónkat.
- Ha mennetek kell, hát mennetek kell. De a busz Colombinából csak 10-kor indul, előtte mindenféleképpen látogassunk el a lányomhoz.
Marhapörkölt van vacsorára
Rábólintunk. Vacsorára Flavio is megérkezik, tényleg olyan, mintha még mindig együtt lennének. Éjszakára persze hazatér, mi pedig próbálunk Mariának fizetni a szállásért, ételért és az egész programért, de tiltakozik, hogy nem azért csinálta. Végül egy kis benzinpénzt csak sikerül adnunk neki, így a mi lelkünk is megnyugszik.
Hihetetlen az egész Los Llanos. Errefelé nincsenek utak, sem városok, turistát pedig szinte még soha, senki nem látott, mégis itt élnek a legkedvesebb emberek. Holnap egy reggeli Maria lányánál, aztán irány vissza Paz de Ariporo.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
