Trinidad legszebb partszakaszán, a Paria-öbölben túráztunk. Érthetetlen, hogy miért nem jár ide több külföldi?! Egyértelműen ez a sziget highlightja, kevés jobb egynapos gyalogtúra van nála a Karib-szigeteken. Ráadásul Blanchisseuse is hihetetlenül kedves hely. A nap egyetlen negatívuma, hogy csuklótöréssel végződött. Ezt leszámítva tökéletes volt minden.
Mikor utoljára Trinidad északi partvidékéről írtam, rengetegen fordítottak hátat a Miradornak. Egy hónappal ezelőtt Blanchisseuse és Port of Spain között két meleg fickó zaklatott órákon át, mely után felcsattantam: egy ideig nem szeretnék melegekkel találkozni. Lett belőle jó nagy felháborodás, no nem a zaklatás ténye, hanem a szavaim miatt. Beszólni egy a társadalom elfogadásáért küzdő közösségnek manapság jobban kiveri a biztosítékot, mint maga a bűncselekmény. Hogy ez rendjén van-e így, mindenki döntse el maga, én - ha nehezen is - próbálom magamat túltenni a dolgokon. Ebben segítségemre van a táj és Trinidad északi partvidékének roppant kedves emberei, akik sokkal nyitottabbak és barátságosabbak, mint a sziget déli felén élők.
Port of Spaint a Saddle Road mentén hagyjuk el. Első megállónkat a főváros elit negyedénél, Maravalnál tartjuk. Ez a városrész ad otthont az ország leggazdagabb embereinek; luxus lakóparkok, magán villák és minden igényt kielégítő butikok váltják egymást, amíg ki nem érünk a kerületből.
Maraval egyik luxus lakóparkja
Innen keskeny, őserdei út vezet Trinidad északi partvidékére, amit a Maracas kilátópontnál pillantunk meg először. Leereszkedünk az öbölbe, ahol megpihenünk egy órácskára. A Maracas Bay Trinidad legjobb strandja, kb. az egyetlen, ami berendezkedett turisták fogadására; vannak napozóágyak, kifőzdék és jégkrémárusok. A legjobb a partszakaszban az a néhány büfé, ahol Trinidad talán legjobb street foodja, a bake and shark kapható. A cápaszendvicsnél jobbat a Guyanákon sehol nem ettem.
A Maracas Bay és Trinidad legjobb street foodja, a bake and shark
Megállunk egy sétára a Cuevas Baynél is, így Blanchisseuse-t csak a délutáni órákban érjük el. A szállónk egy magán villa saját tengerparttal. A part csak apálykor mutatja meg igazi báját. Ilyenkor szépen visszahúzódik a víz széles, fehér homokos plázst képezve a pálmafák árnyékában.
A Cuevas Bay sem rossz strand
Naplementéig élvezzük a harminc fokos tengert, majd elvetődünk Charle's bárjába, ahol ócska fehér rumot kortyolunk a helyi rasztákkal, miközben reggaere ropjuk a táncot. Blanchit leginkább Charlottville-hez tudnám hasonlítani, az volt hasonló hangulatú település.
Blanchisseuse nem látványos település, de esténként nagyon hangulatos
Utazásunk utolsó túrájára csak hárman tartanak velem, a többiek inkább a pihenést választják. Laura, Ica és Pista kísér el a Paria-öbölbe, Trinidad legelszigeteltebb, de egyben legszebb partszakaszára. A túra első fele egyáltalán nem nehéz. A Blanchisseuse-híd után földúton baktatunk elég hosszan. Az egyetlen nehézséget a sár okozza, ami itt-ott rendesen belassítja a csapatot.
Blanchisseuse öblei elég jól néznek ki
Az út egy tanyához vezet, innentől ösvényen folytatjuk tovább az utunkat. A csapás sokszor leereszkedik a tengerpartra, beljebb az erdőben patakok keresztezik az utunkat. A sár itt sem könnyíti meg a haladást, de a legnagyobb akadály az a hegyomlás, amin átkelve Ica elhagyja a cipője talpát. Egy sárban talált cipőfűzővel rögzíti azt, de kétséges, hogyan bírja majd az őserdei menetet egész nap.
Blanchit többségében raszták lakják
Közel három órán át baktatunk, mire feltűnik a Paria-öböl majd egy kilométer hosszú, homokos fövenye. A partszakasz bejáratánál egy indiai származású rasztába futunk, aki kérdésünkre, jó helyen járunk-e, csak biccent a fejével, hogy előre.
Elnyel minket a dzsungel
Ica bakancsa nem bírja a kiképzést
Az öböl egészen fantasztikus. Pont olyan, amilyennek az ember egy karibi öblöt elképzel: fehér homok, kék víz, pálmafák és esőerdő.
A túra egyik legszebb, mégis névtelen öble
A partszakasz végében egy kék fóliával fedett szegényes viskó tűnik fel. Itt él Alan, a Paria-öböl raszta hobója, aki több mint tíz éve költözött ide. Élt Németországban (egyetlen gyermeke is ott született), de egy idő után elege lett a civilizált világból, és úgy döntött, eltűnik a világ szeme elől. Emberekkel csak akkor találkozik, mikor nagy ritkán bemerészkedik Blanchiba, vagy ha turisták érkeznek az öbölbe. Olyanok, mint mi.
A Paria-öböl egész Trinidad legszebb tengerpartja
Alan étellel kínál minket: lencsefőzelék sült pakával és kókuszos rizzsel. Nem egy bake and shark, de az átlag latin-amerikai kosztnál így is ízletesebb.
Alan étellel fogad minket a Paria-öbölben
Nemsokára befut az öböl elején nekünk biccentő indiai raszta is. Meglátja Ica szétszakadt bakancsát, majd ugyanazzal a biccentéssel, mint amivel útba igazított minket, leveteti róla a lábbelijét. Egyetlen szót nem szól, egyszerűen csak megjavítja Ica bakancsát egy nála lévő árral, amíg mi behabzsoljuk a lencsés pakát.
Készül Ica cipője
Alan fűvel kínál minket, de nem szeretnénk szétcsapni magunkat a visszaút előtt. Pláne úgy nem, hogy még el kéne jussunk a Paria-vízeséshez, ahová a rengeteg kidőlt fa miatt nem egyszerű az eljutás.
Paká lencsefőzelékkel és jammal
Ica a régi-új bakancsában úgy vágtázik, mint a nyúl, alig bírjuk utolérni. Átkelünk vagy féltucat farönkön, mire végre megpillantjuk a zuhatagot. Nem nagy, de egy vízesésnél nem is ez a lényeg. A megpróbáltatások, amik során idáig eljutottunk, a legszebb vízeséssé teszik a Pariát. Jó másfél órát pancsolunk az előtte elterülő lagúnában, majd elindulunk visszafelé, hogy maradjon idő a búcsúbulira is, mert hogy holnap a csapat indul vissza Európába.
A Paria-vízeséshez nehéz az út, de megéri
Elbúcsúzunk Alantől és raszta haverjától, majd bevetjük magunkat az erdőbe. Gyorsan haladunk, csak Laura lassul be a patakoknál, mert fél a csúszós kövektől. Az utolsó vízfolyásig szépen megoldja a problémákat, ott azonban nem kér segítséget, és megtörténik a baj. Elcsúszik, rosszul fog földet és csuklóját töri. Sokkos állapotba kerül, de szerencsére nem ájul el. Próbáljuk lábra állítani, életet lehelni bele, mert nem maradhatunk éjszakára az erdőben. Ica és Pista előreszaladnak kocsit szerezni, én pedig kitámogatom őt a földútig. Szerencsére az idő előrehaladtával csökken a fájdalma, így kicsivel naplemente előtt sikerül kiérnünk a civilizációba. Végül egy fiatalokból álló csapat kisbuszába tudunk beülni, akik egész a szállóig visznek minket.
Ezek a patakátkelések nem fekszenek Laurának
A szálló tulajdonosa hihetetlen jófej. Azonnal autóba pattan, és Port of Spainbe visz minket. Maraval egyik magánklinikáján kötünk ki, ahol pár óra alatt rendbe teszik Laura csuklóját. Szegény biztosan nem így képzelte az utolsó trinidadi estéjét.
A csapatért hajnalban jön egy taxi, csak Pista marad velem Port of Spainben. Másnap repül tovább Jamaikára, én pedig Curacaóra. Hogy az utolsó nap se teljen tétlenül, fogunk egy taxit, és felvitetjük magunkat a főváros egyik történelmi emlékhelyéhez, a Fort George-hoz. Az erődöt 1804-ben a spanyolok ellen építették az angolok, csakhogy ekkorra a spanyol korona olyannyira meggyengült, hogy az erőd végül értelmét vesztette. Az alsó várfalakat rövid időn belül beépítették, csak a dombtetőre 1883-ban épített helyőrség maradt meg az utókor számára. Maga az erőd nem túl izgalmas, viszont a kilátás a városra zseniális.
A Fort George és a kilátás Port of Spainre
Holnap irány Curacao szigete!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
