Nem trópusi viharban volt részem, hanem egy furcsa, kellemetlen utazásban két meleg fickóval, akik azon veszekedtek, melyikükkel töltsem az éjszakát. Nyilván egyiknek sem volt esélye, de az ilyen élmények után elgondolkodtat, hogy a meleg társadalomnak vajon van-e bármi alapja felszólalni a homofóbiával szemben. Nem gyűlölöm a melegeket, de most pár hétig egy se jöjjön velem szembe.
Hála a Bevándorlási Hivatal szívatásának, mindössze két napom maradt körberohanni Trinidad karibi partvidékét. Utána át kell repüljek Guyanába, majd irány Suriname és Francia Guyana, ahová néhány napon belül megérkezik a csapatom, hogy szűk három hét alatt körbeutazzuk a fentebb említett országok mindegyikét.
Miután egy idióta hivatalnok megszabadított 350 dolláromtól, kénytelen vagyok szűkre húzni a nadrágszíjat. Port of Spain legócskább szállóján kötök ki, a Melbourne Innben, ahol anno Erivel is megaludtunk pár éjszakát. A különbség az 2013-hoz képest, hogy az árak a duplájára emelkedtek: 260 TT$-t fizetek egy egyágyas, csótányos lyukért, folyosó végi zuhanyzóval. Legalább a szálló recepciósa, Jennifer jó fej. Segít transzfert intézni a csapatomnak körbe a szigeten, és azt sem nehezményezi, hogy nem nála szállunk majd meg. Végre egy kellemes meglepetés Trinidadon.
A szállón rajtam kívül egyetlen külföldi tartózkodik. Egy kubai lány, aki kihasználva, hogy Trinidad és Tobagóra nem kell vízum a kubaiaknak, elugrott két hétre vakációzni. Életében először utazott másik karibi szigetre, és teljesen el van képedve attól, hogy mennyivel drágább itt minden, mint odahaza. Hiába invitálom, hogy jöjjön el velem levest enni a közeli kifőzdébe, ő ragaszkodik hozzá, hogy rizses babot főzzön a szálló lepukkant konyháján, mert annál jobbat úgysem eszik. Hihetetlen, hogy a fél kontinens azt hiszi, a rizses bab a gasztronómia non-plus-ultrája.
Egyedül levesezem, aztán visszatérek a szállóra beszélgetni a lánnyal, aki semmi mást nem tervez a következő tíz napban, mint túlélni Port of Spaint. Remek nyaralása lesz.
Gyümölcsárus Port of Spain piacán
Bár nem volt tervben, kénytelen vagyok Blanchisseuse-be utazni. A csapattal ott szeretnénk megszállni, de a falu egyetlen hotelét hetek óta nem tudom elérni sem telefonon, sem e-mailben. Egy idős házaspár igazgatta korábban a Laguna Mar Beach Resortot, amit lehet, hogy azóta bezártak, így kicsit félve ülök fel a napi egyszer induló maxi taxira, ami Port of Spain kevésbé elegáns negyedéből, a Prince és a Nelson Street sarkáról indul. A környező utcák valójában egy hatalmas piacot képeznek, ahol rengeteg lezüllött alak próbál sörös ládák cipeléséből, hajókról leesett illegális cigi eladásából vagy koldulásból megélni. A piros csíkos maxi ott áll a sarkon, egyetlen utassal a fedélzetén.
A sofőr, Darrel nem túl optimista a fuvarral kapcsolatban. Azt mondja, csak akkor indulunk, ha megtelik a busz vagy ha valaki kifizeti a teljes fuvardíjat, gondolván, hogy majd a turista lesz az. Bár csak két napom maradt szervezkedni, nem áll szándékomban megoldani Trinidad tömegközlekedési problémáit, ami elsősorban abból fakad, hogy az olcsó benzin miatt mindenki saját kocsival furikázik, így a buszok szerepe az elmúlt pár évtizedben teljesen leértékelődött. Abban azért bízhatok, hogy lesz néhány piacról érkező alak, aki áruval megpakolva szeretne Blanchiba utazni, így beülök a buszba és várok, mint az egy szem utas, aki elmondása szerint már egy órája izzad az utastérben.
Darrel, a Blanchissuese-be tartó maxi taxi sofőrje
A piacon reggelizem és ott is ebédelek. Öt óra várakozás után összejön nyolc utas és pár szát kiló banán, dinnye és ananász, így délután kettő magasságában sikerül végre elhagynunk Port of Spaint. Megkerüljük a Queen Park's Savannaht, a Föld legnagyobb körforgalmát, majd a helyi Rózsadombnak számító Maraval városrészt érintve rátérünk Trinidad legszebb útjára, a North Coast Roadra. Ez az út tekereg végig a sziget karibi partvidékén, ahol az ország legszebb öblei sorakoznak. Most nincs időm megállni a strandokon, mert meg kell érkezzek Blanchiba, hogy kiderítsem, mi a helyzet a Laguna Mar Beach Resorttal.
Másfél órás utazás után futunk be a csendes, világvége hangulatú Blanchisseuse-be. A falu 1797-ben kapta a nevét attól a Frederick Mallet kapitánytól, akinek sikerült az angolokat elűzni a szigetről. Mivel a kapitány a tengerbe folyó patakok mentén sok ruhát mosó asszonyt látott a hajójáról, profán módon Mosónőknek, franciául Blanchisseuse-nek nevezte el az amúgy név nélküli települést.
Blanchisseuse néhány mosónőről kapta a nevét
Darrel egészen a szállóig visz, így gyorsan kiderül, hogy a hely nyitva tart, csak a pár annyira megöregedett, hogy már nem foglalkozik foglalásokkal, sem telefont, sem e-mailt nem használnak egy ideje. A hotel is pont olyan, mint amire évek óta nem fordítottak egy fillért sem. A csapattal biztos, hogy nem itt fogok megszállni, de mára kell valami, mert Darrel legközelebb holnap vállal fuvart (persze csak akkor, ha lesz elég utasa). Akármilyen lelakott is a szálló, 80 dollárt kérnek egy éjszakáért, ami rengeteg pénz. Nem túl szimpatikus módon belengetem, hogy hozok nekik csapatot, ha egy éjszakára adnak egy szobát fele annyiért, 300 TT$-ért. Belemennek, bár biztos vagyok benne, hogy a Mirador utasai nem itt fognak megszállni. Jártam már itt-ott a Karib-tengeren, de eddig Trinidadot találom ár-érték arányban a leggyengébbnek.
Van egy délutánom szállást keresni Blanchiban, ami nem tűnik olyan könnyűnek, mivel hivatalosan nincs más hotel a faluban. Egy óra mászkálás és kérdezősködés után megtudom, hogy van egy Port of Spain-i házaspár, akik olykor kiadják a parti házukat. Sikerül kontaktálnom velük, így lesz hol megaludnia a csapatnak, ráadásul egész jó áron jutok a kecóhoz a trinidadi standardhez képest.
A csapatnak saját strandja lesz, mégpedig ez
Blanchi amúgy kedves település sok barátságos rasztával, akik esténként Charles bárja előtt tobzódnak. Ez a falu egyetlen mulatója, a falu közösségi tere. Ételhez is csak itt juthat az ember; a szomszéd - építve Charles közönségére - doubles névre hallgató fast foodot árusít. A doubles egy chapatiszerű lepény csípős csicseriborsóval, amit anno imádtam, Eri azonban utált, mert néha elképesztően csípős példányokba futottunk bele. Ahogy itt, Blanchiban is egy ilyen kerül a tányéromra. A kínok kínját élem át, amíg letolom az egész adagot csuklásroham közepette. A doubles árus persze nagyokat kacag a hülye turistán, de azért megkínál egy 10 TT$-os maracuyalével. Remek árukapcsolás.
Reggel Darrel nem megy sehová, nincs maxi taxi sem Port of Spainbe, sem Arimába. Nekem ez utóbbi lenne a jobb irány, lévén holnap reggel indul a gépen Georgetownba a repülőtérről, de a falusiak azt mondják, hogy az út olyan rossz állapotban van, hogy még 4x4-es terepjáróval sem egyszerű rajta végigmenni, így Arima felé ne is reméljek maxi taxit. Kibaktatok hát a North Coast Roadra, és stoppolni kezdek a Maracas Bay irányába. Másfél órán át semmi. Aztán végre valahára felbukkan egy Rav4, amiben két fickó, egy nagy darab fekete és egy vézna, sörhasú indiai ül. Egy autóban benne a teljes trinidadi demográfia.
Irány a Maracas Bay!
John és Trevor két jó barát, akik kihasználva a szabadságukat gondoltak egyet, és eljöttek egyet autókázni az északi partra. Valenciában laknak. John a reptéren dolgozik, Trevor pedig tanár egy általános iskolában. Trevor meleg, ez az első percben kiderül, ugyanis hátra nyúlkálva folyamatosan a combomat fogdossa. Ráadásul ittas is, így John hiába üt rá a kezére, Trevor nem tágít.
- Trevor! Nem minden stoppos meleg, a magyar srác sem feltétlen az - pillant hátra - Ne fogdosd, mert megütlek - osztja ki a barátját John.
- Van egy gyönyörű nagy házam Valenciában. Medencével. Gyere, aludj nálam, mielőtt holnap Guyanába repülnél - invitál, miközben a kezét ismét próbálja a combomra helyezni.
Elég kellemetlen a szitu, nem tudom, mit csináljak. Szálljak-e ki a kocsiból azt kockáztatva, hogy nem érkezem meg időre a repülőtérre, vagy próbáljam valahogy tisztázni a helyzetet.
- Nem kértek egy sört? - vetek véget az inzultálásnak. Bólogatnak. Filette falu kocsmájánál állunk meg, s miközben hörpintjük a jéghideg Stagot, próbálom Trevor tudomására adni, hogy nem vagyok meleg, és biztosan nem fogok a házában aludni, bármilyen szép és nagy is az.
- Trevor jó gyerek, csak részeg - legyint rá John - Nekem van feleségem, de amúgy biszex vagyok, viszont Trevorhoz akkor sem nyúlnék, ha ő lenne az utolsó ember a Földön - röhög - Miattam ne aggódj, nem környékezlek meg, de ha kell szállás a reptér környékén, szólj. Hajnali 4-kor úgyis megyek ki dolgozni, szívesen elviszlek.
Megköszönöm a felajánlást, de visszautasítom, mondván, fizetett szállásom van a reptérhez közel (ami persze nem igaz), de azért hálás lennék, ha elvinnének, ha már úgyis arra mennek haza.
- Természetesen, tesó! Viszont előtte megállunk itt-ott enni, inni valamit. Tarts velünk, megmutatjuk neked a partvidéket.
Tetszik az ajánlat, de azt hozzáteszem, csak addig tartok velük, amíg Trevor nem indul be újra. John mosolyog és megnyugtat, Trevor ártalmatlan.
A Cuevas Bay nagyon rendben van
Első megállónkat a Cuevas Baynél tartjuk. Ez Trinidad második számú tengerparti desztinációja. Épült ide egy szép nagy hotel, ennek ellenére kevés az ember a strandon. Pedig az öböl többre érdemes, mert teljesen nyugodt a víz, a homok pedig majdnem fehér. Oké, nem egy Crown Point, de nem rossz hely.
Érdekes, hogy John, aki vezet, ugyanúgy sörözik, mint Trevor. Azt mondja, errefelé a sör nem alkohol, a rendőrök is szemet húnynak felette, persze csak addig, amíg nem vagy totálon, mint Trevor. Szegény fickóra néha odacsap John, mert nehezére esik megérteni, hogy nem az esetem.
A Maracas Bay Trinidad legismertebb öble
Az újabb megállónkat Maracas Baynél tartjuk. Ez Trinidad leghíresebb öble, de a tömeg itt is vállalható. Szemben a Cuevas Bayjel itt legalább van pár kifőzde, ahol a sziget egyik specialitását, a cápaszendvicset készítik. 45 TT$ jó ár egy specialitásért, ami tényleg nagyon ízletes. Azt hiszem, a ceviche után a cápaszendvics a legjobb strandkaja.
Amíg én sétálok egyet a parton, John és Trevor betolnak még egy szendvicset. Ezután felkocsikázunk a kilátóhoz, ahonnan remek képeket lehet lőni a partvidék öbleiről és félszigeteiről.
- Hol tegyünk ki? Port of Spainben vagy a reptéren - kérdezi John, miközben Trevor szépen elbóbiskol az anyósülésen.
- A repülőtéren, ha nem gond.
- Egyáltalán nem, útba esik. Ha kell szállás, nálam megaludhatsz - kacsint rám.
A Maracas Bay is zseniális, ráadásul egyetlen turistával sem találkoztam
Port of Spain határában megébred Trevor. Kicsit józanabb, mind volt idefelé, de irányomba semmit nem változott az érdeklődése.
- Van egy szép nagy házam Valenciában. Aludj nálam! - kérlel továbbra is, miközben ismét fogdosni kezd. Johnnak is kezd elege lenni a cimborájából, így sikerül kellőképp összeveszniük. Üvöltöznek egymással kreol nyelven, csak remélni tudom, hogy nem rajtam veszekednek, hanem az erkölcsös viselkedésen.
- Fel akarok menni az apátsághoz. Vigyél oda! - zárja le az óbégatást Trevor.
- Felviszlek, ha Andrewnak belefér, de aztán viselkedsz végre - osztja ki John a barátját.
Két meleggel kell utazzak egész nap, de a kilátás legalább remek
Trevor nem mond semmit, csak mutogat előre, hogy haladjunk. La Pastora falu felé kanyarodunk, hogy kikerüljük a Port of Spain-i giga dugót, ami a nap 24 órájában fojtogatja a fővárost. San Juanig csendben telik az út, végre Trevor sem fogdos.
- Haver! Neked segítségre van szükséged - kezdeményez párbeszédet ismét John.
- Na, mert neked nem, igaz?! Azt sem tudod, hetero vagy-e vagy meleg - vág vissza Trevor - a feleségednek sem mered megmondani, hogy olykor seggbe kúrsz.
- Nem a te dolgod, hanem az enyém. Viszont én nem fogdosok vad idegen embereket a kocsiban.
Ezután Trevor mesélni kezd az életéről, hogy az apja verte, csak az anyjában bízhatott. Ezért is tért át a kereszténységre a muszlimról, amiért apja kitagadta.
- Azt persze nem tudta az öreg, hogy titokban anyám is templomba járt. Ez volt anyám szerencséje, különben ő is kapott volna. Szegény, húsz éve halott. Imádkozni akarok érte az apátságnál.
A Szent Benedek Apátság az ország legnagyobb zarándokhelye
A Szent Benedek Apátság Trinidad és Tobago legnagyobb keresztény zarándokhelye. 1912-ben alapította néhány bencés rendi szerzetes, 1913-ban már misét tartottak benne. No nem abban a beton monstrumban, ami manapság virít a hegy oldalában, hanem egy fából eszkábált kápolnában. A mostani formáját az 1960-as években nyerte el a kolostor, ahol naponta átlag ezer hívő fordul meg, zarándoklatkor pedig 25-30 000 ember teszi tiszteletét a hegyen.
John és Trevor az apátságnál - rendesek voltak, de most egy ideig hagyjanak békén a melegek
Trevorra jó fél órát várunk, könnyes szemmel ül be az autóba.
- Azt hiszem, el kell utazzak, jó messzire. Talán Indiába. Úgyse, jártam még az őshazámban - világosodik meg - Biztos, hogy nem alszol nálam? - fordul felém.
John felnevet, majd beindítja a motort. Kirak a piarcói szállómnál, ahol ezúttal sikerül készpénzzel kifizetni a szobám árát. 20 %-kal olcsóbban, mintha bankkártyával intézném. Azt hiszem, az elmúlt pár nap nem piros betűvel lesz írva a naplómban. Kicsit furcsa ez a Trinidad...
Kilátás az apátság alatti Tunapunára
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
