Dél-Amerika fővárosai közül nem sok nevezhető élhetőnek, ezek közül Georgetown sem kivétel. A karibi hangulatú város mára egy identitását vesztett minipolisz, ahol senki nem figyel a történelmi értékekre, csak helyezkedik, hogy a nagy olajbumm idején majd jó pozícióból indulhasson. Mondhatnánk: semmi más nem történik, csak ugyanaz, mint az elmúlt négyszáz évben bármikor.
Az elmúlt pár nap, amit Trinidadon töltöttem, kicsit megviselt, így alig várom, hogy végre elrepüljek a szigetről. A gépem pontosan indul, így már kora délelőtt sikerül Georgetown nemzetközi repülőterén, a Cheddi Jaganon landolnom.
Cheddi Jagan Guyana nemzeti hőse, mivel az ő közbenjárásával sikerült az angol gyarmati békjót ledobva kikiáltani az ország függetlenségét. Hosszú, kemény harca volt ez a guyanai nemzetnek, ami annak ellenére máig megosztott, hogy több mint 50 éve a saját útját járja.
Guyana területének 80 %-a máig érintetlen esőerdő
A társadalmi és gazdasági különbségek a reptér ajtaján kilépve azonnal arcon csapják az embert. A reptér előtt böszme nagy terepjárók várják a Trinidadról üzleti okból érkező, többnyire indiai származású utasokat, akiknek idős feketék nyitják a lesötétített üvegű ajtókat. A kijáratnál gyerekek szaladgálnak, szüleik egy omladozó boltban vesznek épp kenyeret egy kínaitól, akinek a segítője egy szótlan, venezuelai lány. Mikor spanyolul szólok hozzá, felvirul az arca. Azt mondja, két hete menekült el Venezuelából, itt talált állást, de nem beszél angolul, ezért nincs kihez szólnia. Pénzt váltok a lánynál, hogy tudjak buszjegyet venni Georgetownba, majd leülök a peronra a nagy fekete autók közé, és várok.
Fél óra ücsörgés után, mikor már az utolsó luxus autó is elhagyta a terepet, begurul egy rommá tört kisbusz. Ez a csotrogány visz Georgetownba érintve néhány Demerara parti falut. Furcsa neve van mindnek, olyanok, mind Land of Canaan, Great Diamond és Herstelling. Ennek oka Guyana múltjában keresendő, ami nem túl szép, ráadásul máig érezteti hatását.
Megérkezem Guyanába
Az 1494-es Tordesillasi szerződés, majd annak későbbi kiegészítései felosztották Dél-Amerikát Spanyolország és Portugália között, ami nyilvánvalóan nem tetszett sem az angoloknak, sem a franciáknak, sem a később a spanyol koronáról leváló hollandoknak. A guyanai területek spanyol fennhatóság alá kerültek, azonban a mangrovéval borított partszakasz érdektelen volt a számukra, így megnyílt az út a terület felosztásáról lemaradó nemzetek előtt.
Mivel az angolok és a franciák a 16. században egymással és a Karib-szigetekkel voltak elfoglalva, az első telepesek, akik a Guyanákra érkeztek, a hollandok voltak. 1616-ban hozták létre az első telepüket az Essequibo-folyó mentén, majd nem sokkal később ezt megtették a Berbice-folyó torkolatvidékénél is. A spanyoloknak bár nem tetszett a holland terjeszkedés, az 1648-as Münsteri egyezmény egyik pontja alapján mégis lemondtak a Demerara- és az Oyapock-folyó közti terület felügyeletéről a németalföldiek javára, mivel energiáikat ekkortájt felemésztette az andoki területek kizsákmányolása. A területet nem adták át a hollandoknak, csak a felügyeletet, ami miatt Guyana egyes részeinek hovatartozása máig vitatott.
A holland korona az Essequibo és a Berbice gyarmatokat a Holland Nyugat-indiai Társaság kezelésébe adta, akiknek a feladata a termelés mellett az indiánok kolonizálása és munkába állítása lett volna. A belső területen élő amerindiánok azonban alkalmatlanok voltak az ültetvényezésre, ezért a társaság a Karib-szigeteken aktív angolokhoz fordult, akik ekkortájt nagy üzemben szállították a rabszolgákat a szigetekre Afrikából. A holland gyarmatok hírére megjelentek az angolok a partvidéken, de hogy ne kerüljenek korán összetűzésbe a hollandokkal, a Suriname-folyó torkolatánál hozták létre az első telepüket Willoughbyland néven (ma Paramaribo). Röviden: a későbbi Holland Guyanát (a mai Suriname-ot) az angolok, Brit Guyanát (ma simán csak Guyana) pedig a hollandok gyarmatosították.
A Holland Nyugat-india Társaság azonban nehezményezte, hogy az angolok betolakodtak a felügyeletük alá tartozó területekre, így 1667-ben támadást indítottak Willoughbyland erődje ellen, amit háromórás csatában be is vettek. Az angolok menekülőre fogták, de azzal a hollandok is tisztában voltak, hogy csak idő kérdése, mikor mérnek rájuk válaszcsapást a britek Barbados felől. Mindezt elkerülendő, a támadás után öt hónappal megkötötték a Bredai békeszerződést, melyben a hollandok átadták az angoloknak Új-Amszterdamot (a mai New York) Suriname-ért cserébe, valamint lemondtak Cayenne-ről a franciák javára, amit az elmúlt évek során többször is próbáltak visszaszerezni, sikertelenül.
Békés időszak következett a Guyanák történetében, már ami az európaiakat illeti. A fekete rabszolgák valószínűleg nem így élték meg ezt a korszakot, ugyanis a guyanai és Suriname-i ültetvények a Föld legkegyetlenebb munkatáborai voltak, ahol az emberélet nem sokat számított.
A holland telepesek rabszolgaéhségére az angolok 1746-ban területigénnyel feleltek. A Holland Nyugat-indiai Társaság rábólintott az üzletre: rabszolgákért cserébe átengedte a Demerara-folyó torkolatvidékét az angoloknak, akik létrehozhatták saját dohányültetvényeiket. Néhány éven belül kiderült, a hollandoknak Guyana legjobb földjeit sikerült átadniuk, Demerara tíz éven belül nagyobbra hízott, mint Essequibo és Berbice együttvéve. Mindez háborúba torkollott, amit behúztak a britek: Essequibo és Berbice is a fennhatóságuk alá került.
A hollandok szövetségre léptek a franicákkal, akik lerohanták Demerarát, és kiűzték az angolokat Guyanából. Longchamps néven várost hoztak létre a Demerara-folyó partján, majd megszegve a hollandoknak adott szavukat, az ültetvényeket is einstandolták. Paramaribo nem nézhette tovább tétlenül, mi zajlik tőle nyugatra, így 1784-ben megtámadták Longchampst, és kiűzték onnan a franciákat. A várost átkeresztelték Stabroekre, az Essequibo és a Demerara ültetvényeket pedig összevonták (Berbice megmaradt önállónak).
1795-ben Napóleon elfoglalta Hollandiát, ami ismét utat nyitott az angoloknak a Guyanák meghódítására. Egy évet sem kellet várni arra, hogy Stabroek újra brit fennhatóság alá kerüljön, azonban 1802-ben Napóleon európai dominanciájának hatására elvesztették a várost. Miután azonban Napóleonnak nem sikerült Angliát meghódítania, az Amiens-i békeszerződés részeként visszaadta nekik Stabroeköt. Essequibo, Berbice és Demerara 1814-től Angliához tartozott, ahol elvileg az angol törvényeket illett volna betartatni, azonban az ültetvényesek fittyet hánytak a jogszabályokra.
Hiába törölték el már 1807-ben a rabszolgatartást, Guyanában virágzott az emberkereskedelem. 1823-ban kitört a demerarai rabszolgalázadás, amiben több ezer fekete vesztette életét. A lázadást leverték, de a kialakult emberhiány visszavetette az ültetvények teljesítőképességét. Be kellett lássák, hogy a gyarmati rendszer nem fenntartható tovább, azonban zsarolni kezdték a brit koronát, hogyha nem kapnak önrendelkezési jogot, akkor Guyanában vérzivataros idők fognak következni. Anglia és az ültetvényesek végül kiegyeztek, így Essequibo, Berbice és Demerara 1831-től kezdve nem Londonnak, hanem Georgetownnak (1812-ig Stabroeck) jelentett. Ez az állapot egészen 1966-ig állt fenn, ekkor vált Guyana függetlenné.
1831-ben Guyanában végleg megszűnt a rabszolgaság, a szabadságlevelet kapó feketék többsége pedig szétszéledt. Afrikába visszatérni nem volt esélyük, így saját telepeket hoztak létre nem messze az ültetvényektől. A települések az őket alapító családokról kapták nevüket, de voltak, akik hangzatos, szabadságra utaló nevekkel látták el a falvakat. Így születhetett meg Land of Canaan és Great Diamond is, amik azonban csak nevükben nagyszerűek, látványra elég szegényesek.
A reptéri busz a Stabroek piac előtt tesz le. Utoljára 2011-ben jártam itt, azóta a környék semmit nem változott. Még a buszok sem újultak meg, ugyanazok az ütött-kopott Toyoták sorakoznak egymás mellett, mint anno. A piac környéke nem biztonságos a külföldi számára, ezt tudom régről, ezért rohamléptekben hagyom el a környékét. Nem szoktam, de ezúttal foglaltam szállást a Cumming Streeten a Julian Guest House-ban. Azért itt, mert Julian állítólag segít elintézni a Suriname-i vízumot, és bevallom, idő hiányában jól jön a segítség. 26 dolláert fizetek egy minősíthetetlen lyukért, de nem válogatok, mert Georgetownban ennél csak kétszer drágábban lehet megszállni.
A Suriname-i nagykövetség utcája Queenstownban
A Suriname-i nagykövetségnél egy halom venezuelai áll előttem. A kapunál álló őr teljesen kivirul, mikor meglát:
- Végre nem egy menekült - mosolyodik el - Egész nap csak venezuelaiakat látok.
A húszfős venezuelai csapat majd két órára lefoglalja a nagykövetséget, így ücsöröghetek az épület előtt a 35 fokos melegben. Félidőnél befut egy cseh pár, akik az időjáráshoz illően, rövid nadrágban és pólóban érkeznek. Az ám, csakhogy a Suriname-i nagykövetségre rövid nadrágban nem lehet belépni, így az őr elhajtja őket. A cseh páros értetlenül álldogál egy darabig. Hiába magyarázzák, hogy egyáltalán nincs is hosszú nadrágjuk, az őr hajthatatlan. Harmic perc múlva visszatérnek két szoknyaszerű lepedőben, ezt sikerült kölcsönkérniük a szomszédos zeneiskolában. Viccesen néznek ki, az őr is csak mosolyog a látványon, de legalább bebocsátást nyernek. A papírokat befogadják mindhármunktól, a kész vízumokért majd késő délután kell visszajönnünk.
Queenstownban ehhez hasonló villák sorakoznak
A cseh páros távozik, én pedig nyakamba veszem a várost. Elsőként a nagykövetség környékét járom végig. Queenstown Georgetown elit negyede, számtalan 19. századi, karibi hangulatú villát lehet errefelé látni. Érdekes, hogy a többségük ma már nem lakóház, hanem iskola vagy klinika. Ennek az az oka, hogy az elmúlt pár évben a georgetowni ingatlanok ára kilőtt, így a gazdag családok jobbnak látták el- vagy kiadni a régi, patináns házakat. A kapott pénzen minden igényt kielégítő, 21. századi villákat építettek Bel Air és Kitty negyedben, de sokan költöztek Atlantic Ville tengerparti övezetébe is.
Az, hogy Budapesten az ingatlanárak pár év alatt megduplázódtak, teljesen érthető, hiszen a turizmus húzza magával a piacot. Guyana azonban nehezen nevezhető turistaparadicsomnak, éppen ezért furcsa, hogy egy kisebb belvárosi ház annyiba kerül, mint nálunk egy 5. kerületi penthouse. Hogy miért alakult így? A válasz az olaj.
A 2010-es évek elején az Exxon próbafúrásokat végzett Guyana-szerte feltételezve, hogy az Orinoco selfterületein olajnak kell lennie. 2015-ben siker koronázta az erőfeszítéseiket, a partoktól 200 kilométerre egy hatalmas, majd 30 000 négyzetkilométer kiterjedésű mezőt találtak, ami becslések szerint 4 milliárd hordó olaj kitermelésére alkalmas. Guyana éves szinten 3 milliárd dollár bevételt remél az iparágtól, ami azonnal megduplázná az ország összteljesítményét, olyan pályára állítva ezzel az országot, amire korábban csak Dubai volt képes. Nem véletlen hát, hogy aki ma gazdagodni akar Georgetownban, ingatlanba fektet, hiszen a termelés néhány éven belüli beindításával a piac robbanni fog. A következő években olajmérnökök ezrei lepik majd el az országot, akik igényelni fogják a luxust, ezért a jövőben várhatóan a város agglomerációja is felértékelődik majd, ami - lássuk be - ma még eléggé lepukkant.
George Samuel Jenman háza a 19. századi guyanai építészet remek példája
Queenstown a város zöld szívében, a botanikus kertben végződik. A park bejáratánál egy szép házikó emelkedik; ez volt George Samuel Jenman háza, aki Brit Guyana botanikai kutatásaiért volt felelős. Anno ő tette le a park alapjait, ami bár nem néz ki túl jól, egy valami miatt mégis érdemes felkeresni: a lamantinok miatt.
A lamantinok nagyon jó fejek
A parkot behálózó csatornákat vízililiomok borítják, néha azonban megmozdul a zöld szőnyeg, és felbukik alóluk egy-egy bajuszos pofa. A tengeri tehénként is ismert lamantinok a mangrovék lakói, amikből elég sok van Guyana-szerte. A parkban közel egy tucat él belőlük, de a terv az, hogy lassacskán az összes példányt áttelepítik Georgetown új parkjába, a National Parkba, aminek fejlesztése az olajmező felfedezése óta a városvezetés egyik kiemelt projektjévé vált, lévén a park Kittyvel határos.
Jasszánákat is látok a parkban
Innen a South Road mentén jutok el a downtownba, aminek keleti része, Bourda eléggé gettós. Az itteni épületeket nem sikerült úgy megóvni az útókornak, mint Queenstown villáit, rengeteg közöttük az összeszakadt vagy épp omló félben lévő ház. Szerencsére Bourda nem nagy, így gyorsan átérek Lacytownba, Georgetown üzleti központjába, ahol egymást érik a boltok. A negyed egyetlen negatívuma a Church Street és a North Road mentén folyó kanális, ami iszonyatosan büdös és szemetes.
Bourdában kevés jó állapotú épület látható
Lacytown nyugati végében áll Georgetown építészeti remeke, a St. George Katedrális. Az anglikán templom a Föld második legnagyobb fából épített katedrálisa (az első Paramaribóban található), ötvözi a karibi stílust a neogótikussal. 2011-ben voltam benne, erre azonban most nincs lehetőségem, mert épp renoválják és zárva tart.
A St. Georgre Katedrális sajnos zárva tart
A St. George Katedrális mögött állnak Georgetown legszebb történelmi épületei, amik azonban szörnyen lepukkant állapotban vannak. Az egykori városházát ugyanaz a máltai építész, Cesar Castellani építette, aki George Samuel Jenman házát és az innen néhány sarokra található Brickdam Katedrálist is tervezte. Sajnos az épület felújítására nincs pénz, ezért is volna jó, ha Guyana elkezdhetné végre az olaj kitermelését. Akkor talán a világörökségi státuszt is megkapná végre az épület, amire 1995 óta vár.
Az egykori városháza, előtérben a Közlekedési Múzeummal
A régi városháza épülete ebben a formájában nem lesz a Világörökség része
Mellette emelkedik a Közlekedési Múzeum, ami ugyanúgy zárva tart, mint a városháza. Az egyetlen most is működő történelmi épület a High Court, vagyis a bíróság épülete, aminek előterében Viktória királynő szobra látható. Viktória nagy tiszteletnek örvend a fekete lakosok körében, hiszen ő volt az, aki a rabszolgaság eltörlése után ugyanazokkal a jogokkal ruházta fel az afroguyanai lakosságot, mint a földbirtokos fehéreket, bevándorló kínaiakat és indiaiakat.
A High Court épülete és Viktória királynő szobra
A bíróság épülete tulajdonképpen ránéz a Stabroek piacra, ami előtt most is hatalmas a tömeg. Buszok, árusok, rakodómunkások, kéregetők teszik nyüzsgővé Georgetown legismertebb épületét, amibe annyi vasat raktak, hogy azt Eiffel is megirigyelné.
A Stabroek piac Georgetown legnyűzsgőbb része
Odabent zöldség-, gyümölcs- és halárusok váltják egymást. Az ázsiai bevándorlóknak köszönhetően olyan növényeket is látok, amikhez utoljára Thaiföldön és Indiában volt szerencsém. Ezeket ma már nem csak a kínaiak és az indiaiak eszik, hanem beépültek a guyanai gasztronómiába is, ami amúgy nem túl varázslatos, de egy cook-up rice még mindig jobb, mint egy gallo pinto.
Rengeteg Ázsiából származó növényt lehet kapni a piacon
Azt persze mondanom sem kell, hogy a piac környékén indiai arcot egyet sem látok, az árusok és vásárlók mindegyike fekete. Pedig Guyana lakosságának 40 %-a indiai származású, az utcán azonban elvétve találkozik velük az ember. Este Juliantől tudom meg, hogy az indiaiak teljesen elszeparálják magukat a feketéktől (vegyes házasság is kevés van), s mivel közüllük kerülnek ki az ország politikai és gazdasági vezetői, le is nézik a fekete társadalmat.
- Guyana a rasszizmus országa. Nálunk indiai rabszolga utálja a fekete rabszolgát, de mindannyian lenézzük az őslakosokat. Csodálatos ország! - fakad ki.
Indiait nem látsz az utcán fetrengeni
Hogy mennyi ebből az igaz? Sajnos elég sok. Mindezt Marcus világítja meg a zsámomra, akivel együtt utazom majd Paramarióba. Előtte azonban felmarkolom a vízumomat a nagykövetségen és leszervezem a Mirador-csapatnak a repülőt a Kaieteur-vízeséshez...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
