Sok rejtélyes hely van Peruban, de mind közül a legmisztikusabb Montesierpe. Ez a Tambo Coloradótól pár kilométerre fekvő, a hegy tetejéig kanyargó kígyó nyolcvan éve foglalkoztatja a régészeket, de pont ugyanott tartanak vele, mint felfedezésekor. Senki nem tudja, hogy kik és miért csinálták, és bár vannak teóriák, bizonyíték semmire nincsen. Montesierpe mellett ellátogatok Tambo Coloradóba és a Morón-oázisba is, ami sokkal nagyobb élmény, mint Huacachina. Az utolsó nap is izgalmasan telik Peruban.
Másfél órás ereszkedés után futunk be Humay apró sivatagi falujába. Sötétedik, így gyorsan szállót keresek, ami nem olyan egyszerű, mivel Humay annyira apró, hogy nincs hotel a településen. Végül a falu utolsó házánál, egy munkásszállón találok szobát. A tulaj nem igazán érti, mit keresek nála, a turisták ugyanis, akik Tambo Colorado romvárosához igyekeznek, nem itt, hanem Icában vagy Huacachinában szoktak megszállni. Mondjuk ott 30 solért az ember nem kap szobát, itt viszont igen, az egyetlen gond, hogy a bejutás a nap minden időszakában problémás, mert nincs csengő, a tulaj pedig a harmadikon lakik.
Humay nem New York
Még mielőtt tök sötét lenne, betérek a falu egyetlen kocsmájába, ami előtt csirkét sütnek. Nagy felbojdulást okozok a helyiek körében; mindenki velem próbál beszélgetni. Nem értik, mit keresek Humayban. Én azonban igen. Két dolog miatt álltam itt meg. Az egyik az innen hat kilométerre fekvő Tambo Colorado, a másik pedig egy archeológiai rejtély, Montesierpe. Első körben a neves romvárost keresem fel.
Utazásom utolsó romvárosa, Tambo Colorado
Taxi visz a romok bejáratához, ahová sikerül nyitás előtt érkeznem. Pár perc várakozás után beenged a parkőr a múzeumba, ahol néhány cserépedény és khipu kivételével nincs sok minden, viszont érdekesek a városról készült rekonstrukciós képek. A ma szürke vályogfalak egykor sárga és vörös színben pompáztak. A nevét is innen kapta a város. Tambo Colorado annyit tesz: színes pihenő.
Tambo Colorado így nézhetett ki a spanyolok érkezése előtt
Az inkák a 15. század végén alapították a várost, hogy fennhatóságuk alá vonják a partvidéken élő csincsákat, akik 1480-ig állták a sarat. Az inkák se örülhettek sokáig, ugyanis ötven évvel később a spanyolok felszámolták a birodalmat. A csincsák azonban nem nyerték vissza a függetlenségüket, sőt, még csak nem is asszimilálódtak. A spanyolok által behurcolt betegségekben tulajdonképpen kihalt a népcsoport, az a pár száz ember, aki túlélte a járványokat, szinte azonnal beolvadt a gyarmati társadalomba.
Tambo Colorado ha ma már nem is színes, attól még elég impozáns látvány
Tambo Colorado ma már nem színes, de a száraz klímának hála itt-ott még láthatók a régi falfestések. A romvárost leginkább Paredoneshez tudnám hasonlítani, de csak azért, mert hasonló a táj és az időjárás. Az épületek itt sokkal nagyobbak, szabályosabbak, érezhető, hogy Tambo Colorado nevével ellentétben nem csak egy pihenő volt, hanem igazi, funkcióval rendelkező központ.
Itt-ott az épületek falán feltűnik a régi festés
Alaposan körbejárom a romvárost, ami nem olyan izgalmas, mint volt tegnap Inkawasi fürdője, de egy valamiben kiemelkedő: itt építették meg az inkák a legnagyobb terüket. A 150x100 méteres agora nem csak szakrális célt szolgált, valószínűleg katonai gyülekezőhely is volt.
A vakablak az inka építészet jellegzetessége
A ceremóniákat a déli épületegyüttes előtti ushnun, vagyis szakrális emelvényen zavarták le, míg az északi oldalon húzódó épületek lakóházak és katonai barakkok lehettek.
A háttérben feltűnik az inkák legnagyobb épített tere
Tambo Colorado keleti városrésze a 2007-es piscói földrengésben szinte teljesen elpusztult. Az elmúlt évtizedek legnagyobb partvidéki földrengése közel két métert emelt a város alapzatán. Az a csoda, hogy a központi épületegyüttes még áll.
Tambo Colorado főtere közel 15 000 négyzetméter
Másfél óra alatt végzek a romokkal. Leintek egy iránytaxit és visszatérek Humayba, illetve az ahhoz tartozó, de a várostól jól elkülönülő Hacienda Montesierpébe.
Az egykori piscoüzem és cukornádfeldolgozó ma már csak rom. A templom teteje a 2007-es földrengésben beomlott, de az oltár azért még látható. No, de nem azért jöttem, hogy egy elhagyatott haciendán kóvályogjak, hanem azért, hogy rábukkanjak a perui régészet talán legnagyobb rejtélyére, a hacienda névadójának is számító Montesierpére, vagyis hegyi kígyóra.
A 2007-es földrengés a Hacienda Montesierpe templomát sem kímélte
Montesierpe olyannyira rejtélyes, hogy az archeológusok sem a funkcióját, sem a korát nem tudják meghatározni. S mivel nem tudják, mi is volt valójában, nem is nagyon híresztelik a létezését. A hacienda körüli házaknál tudnak róla, de pontos útbaigazítást senkinek sem sikerül adnia, így jobb híján felbaktatok a hegyig és az annak lábánál végigfutó földúton próbálok a misztikus kígyó nyomára bukkanni.
Húsz perc séta után munkagép zajára leszek figyelmes. Néhány srác próbálja járhatóvá tenni az utat, amin néhol bokáig ér a finomszemcsés homok. Azt mondják, menjek csak tovább, át a magasfeszültségű távvezetékek alatt, majd lesz egy betonkocka az út szélén, ami kékre van festve. Ott induljak neki a hegynek, és idővel megtalálom, amit keresek.
Ezt a gödröt vajon az inkák építették?
Így cselekszem. Több kékre festett betontömböt is látok, mindre koordináták és kódok vannak írva. Mérőpontok, esetleg katalógusszámok lehetnek. A harmadik ilyen kőkocka mögött rátalálok egy besüllyesztett épületre, aminek falát szabályosra faragott kövek alkotják. Akár inka korból is származhat, de lehet késői utánzat is.
Kicsit továbbsétálok a kövek között, mire felbukkan egy újabb, ezúttal ásott gödör, tele emberi csontokkal. Heuréka! Ez lesz az! Bár a garúa kezd ráhúzódni a tájra, az azért kivehető, hogy a hegy oldalán számtalan ilyen gödör fut végig. Egy újabb dombbal odébb már ezrével látszanak a gödrök, bár ezekben már nincsenek csontok.
Montesierpe gödrei másfél kilométer hosszan tekeregnek végig a hegy oldalában
Montesierpe olyan rejtély, aminek valószínűleg soha nem lesz megoldása. A csontok állítólag az inka korból származnak, de lévén a többi gödörben semmit nem találtak, a régészek kizárják, hogy a másfél kilométer hosszú "kígyó" temetkezési hely lett volna. Pedig a fekvése tökéletes lenne temetkezésre, mivel ez a vidék csontszáraz és az El Niño esői okozta áradások is elkerülik.
Voltak feltételezések, hogy a gödrök Tambo Colorado élelmiszerraktáraként működhettek, de erre sem találtak bizonyítékokat. Elképzelhető, hogy az inkák ásták ki tömegsírnak, hogy egy, a csincsák elleni esetleges mészárlás után gyorsan legyen a halottakat hová eltemetni, de olyan sehol máshol nem volt a világban, hogy egy elképzelt háború utáni romeltakarítást bárki is ilyen alapossággal megtervezzen. Az is előfordulhat, hogy volt vérontás, de végül nem ide, hanem máshová temették a halottakat, ami logikus volna, hiszen Montesierpe alig négy kilométerre van Tambo Coloradótól, amit nehéz lenne biztonságos távolságnak nevezni egy tömegsír esetén. Amíg azonban nem találnak a környéken máshol tömegsírokat, ez az elképzelés is csak feltételezés marad, és ha a csincsákat végül a tengerbe dobták, akkor jó eséllyel soha nem nyer bizonyítást ez a tétel.
Csupán néhány gödörben találtak emberi csontokat, azokat ott is hagyták
Montesierpére tehát nincs válasz, de nem akkora gond ez. Így legalább nem özönlik el a turisták, megmarad olyan helyszínnek, amit csak a magamfajta utazók látogatnak, ha látogatnak egyáltalán.
Visszasétálok a főútra, majd egy tuktukkal irány Humay. A szállón felmálházok, fogok egy iránytaxit és a közeli Santa Isabelbe utazom. Az egyutcás faluban nincsen semmi érdekes, viszont itt ágazik el az út Bernalesbe, amitől pár kilométerre található a Morón-oázis.
Pár perc várakozás után érkezik egy kocsi, aminek sofőrjével gyorsan lebeszélem, hogy 20 solért elvisz az oázisig és vissza, így nem kell Bernalesben autó után kutakodnom.
Murgalnál kirakjuk az egyetlen utast, attól kezdve enyém a járgány. Juan, a sofőr jófej, mindenhol megáll, ahol kérem. A táj persze nem valami egetverő, de a sok kőszikla után a homokbuckák is felüdülésnek számítanak.
A Bernales mögötti homokbuckák elég látványosak
Huacachináról minden Peruba látogató turista hallott már, de azt csak nagyon kevesen tudják, hogy nem ez az egyetlen oázis Ica környékén. A Morón nem csak vízfelületben, élővilágban is túlmutat Huacachinán. Turistáknak nyoma sincsen, csak egy apró bódé jelöli, hogy nem ismeretlen az emberek előtt.
A Morón-oázis egyetlen épülete elég kezdetleges
- Hosszú hétvégéken sokan járnak ide Icából és Piscóból. Huacachinát kisajátították a gringók, azóta a peruiaknak maradt a Morón. A gazdagoknak meg a Costa Rica-oázis.
- Az hol van?
- Innen nem messze. De oda nem tudunk elmenni, mert egy milliomos megvette az államtól, amit csak magának és politikus haverjainak tart fenn - meséli Juan.
Egykor a Huacachina is így nézhetett ki, de aztán birtokba vették a turisták
Megelégszem a Morón-oázissal. Valamikor ilyen lehetett a Huacachina is, ami évről évre egyre sekélyebb. Azt mondják, két évtized és kiszárad, mint oly sok Ica környéki oázis tette az elmúlt száz évben. A városkörnyéki kútfúrásokkal elvonják a vizet a lagúnáktól, esők hiányában pedig nincs utánpótlás. Nem lennék meglepve, ha pár éven belül a Morón is megjelenne az operátorok prospektusain, és elkezdenék ezt is körbeépíteni hostelekkel, éttermekkel.
Juan vissza visz Bernalesbe, ahol megtekintem annak 2007-ben leomlott templomát. Úgy néz ki, a földrengés errefelé elsősorban a templomokat pusztította.
Úgy néz ki, a 2007-es földrengés leginkább a templomokban tett kárt
Bernalesből a Pánamerikai autóút mentén fekvő San Clementébe utazom. Bedobok egy kései ebédet, majd felpattanok egy limai buszra.
Véget ért utazásom Peruban. Hazarepülök, felnyalábolom a családot és irány Chile! Ez lesz az első közös utazásunk Erivel és a még nem másfél éves Barangóval. Biztos más lesz, mint az eddigiek, és csak remélni tudom, hogy Barangó is szeretni fog utazni...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
