Bahia Solano egyre népszerűbb desztináció a Kolumbiába utazó hátizsákosok körében, még ha nem is olcsó az elérése. Három csodás napot töltünk El Valléban, ahol végre nem esik az eső, bár hivatalosan ez a partvidék a Föld legcsapadékosabb zónája. Kirándulunk az Utría Nemzeti Parkban, vegyülünk a feketékkel a faluban, élvezzük a Csendes-óceán hullámait. Bahia Solano tökéletes befejezése a háromhetes nyugat-kolumbiai körutazásunknak.
Az elmúlt két hétben végig esett az eső, így félve ülök fel a csapattal a Bahia Solanóba tartó repülőre, mivel Kolumbia csendes-óceáni partvidéke a föld legcsapadékosabb zónája. Az évi csapadékmennyiség 8200 mm, de a nem messze fekvő Nuquíban 2012-ben több mint 12 000 mm csapadékot mértek, ami világrekord. Azok után, hogy a száraz évszak közepén minden áldott nap esett az Andokban, elképzelésem sincs, mi vár majd ránk az óceánparton.
El Valle faluja háttérben az Utría Nemzeti Parkkal
A repülőút rövid, mindössze 50 perces. Végig tiszta az idő, Bahia Solano fölé érve egy felhő nincs az égen, csak az Utría Nemzeti Park felé borongós picit.
Megérkeztünk Bahia Solanóba
A repülőtér várója egy ócska viskó, ahol nagyhangú fekete asszonyok koordinálják az utasokat, bár inkább csak káoszt okoznak, mert össze-vissza terelgetnek mindenkit. Érkezéskor belépési díjat kell fizetni, fejenként 30 000 pesót. Nem lenne vele semmi gond, ha nem próbálnák tőlünk kétszer beszedni. Először velem fizettetik ki a csapatom minden tagjának a belépőjét, majd egyesével is beállítják őket a sorba. Szerencsére időben kapcsolok, így csak Zsuzsi fizet kétszer belépőt.
El Vallében foglaltam a csapatnak szállást, mégpedig a városka legjobb hotelében, a Kiparában. Persze a jó jelzőt illik helyi értéken kezelni, mert Kolumbia csendes-óceáni partvidéke nem a luxus nyaralókra rendezkedett be. Sőt! Egészen 2016-ig (ekkor köttetett a béke a gerillákkal) Choco megye no-go zóna volt, mert a FARC és ELN tagjai elég sűrűn tiszteletüket tették a városokban. Az ELN-nel mai napig nincs meg a béke, de egy ideje inaktívak a térségben, így Bahia Solano környéke is megnyithatta kapuit.
Szállásunk El Valléban
Az elmúlt években rengeteg minimalista szálláshely nyílt, elsősorban El Valléban, ami Bahia Solanótól nagyjából 15 kilométerre délre található. A Hotel Kipará menedzsere küld értünk egy kisbuszt, amiről nehéz elképzelni, hogy működőképes, olyan szakadt. Az út a repülőtér és El Valle között elég szörnyű állapotban van, de a sofőr szerint egy éven belül szép, burkolt sztráda vezet majd az esőerdő mélyén.
A Hotel Kipará nem néz ki rosszul, de a szobák elég dohosak. Ez persze nem az épület hibája, sokkal inkább a klímájé, ami elképesztően párás. A csapat tagjai azonnal átvedlenek fürdőruhára, és csobbannak egyet a medencében, aminek a hőfoka legalább 32 fok. Süt a nap, a kert bokrai körül kolibrik röpködnek, a sör hideg. Minden zseniális, még az ebéd is, ami sült hal kókuszos rizzsel és sült banánnal.
Szállónk a tenger és az El Valle-folyó találkozásánál épült
Délután mindenki szabadon bóklászhat, én is így cselekszem Ferivel és Petivel. A Playa El Almejal mentén sétálunk, aminél van ugyan szebb strand még a tengerpartjairól nem oly híres Kolumbiában is, de van valami vad bája, ami miatt mégis jó itt lenni. A helyi asszonyok a partmenti fákon szárítják a ruhát, a gyerekek kutyákkal játszanak a partmenti lagúnákban, fiatal srácok motorozgatnak a homokban. Van egy-két ócska szálló itt-ott, de meg kell állapítsuk, a Kiparánál tényleg nem jobb egyik sem.
Ritkán süt a nap a Csendes-óceán partvidékén, de ha így történik, mindenki mosni kezd
A part legvégén áll a Humpback Turtle névre hallgató hostel, ahol elég sok gringó forgolódik. Hihetetlen, hogy egy ennyire elzárt helyen is vannak külföldiek. Ilyenkor mindig eszembe jut az otthonunk, a Káli-medence, ami ugyan ismert a magyarok körében, de külföldivel szökőévente egyszer találkozik az ember. Mi vajon miért nem tudjuk kiaknázni a turisztikai lehetőségeinket?
A hostelben beülünk egy sörre, valamint megkóstoljuk a helyiek tradicionális italát, a bichét, aminél kevés ocsmányabb pálinkát ittam életem során. Leginkább a tzotzilok poxára hasonlít; attól öklendeztem hasonlókat.
A Playa El Almejal nem a legszebb tengerpart a Földön, de van benne valami magával ragadó
Visszafelé betérünk egy helyi bárba is. Délután 3 óra van, mégis bömböl a zene a teraszon, amire termetes fekete kismamák ropják a táncot. Felcsillan a szemük, amikor betoppanunk, de egyikünk sem érzi magában a csít ahhoz, hogy 150 kilós fekete mamasitákat pörgessen a 35 fokban.
El Valle faluja nem kívánkozik képeslapokra
Délután besétálunk a faluba. El Valle nem sokban különbözik Guapítól, már ami az igénytelenséget illeti. A házak lepukkantak, az utcák sárosak és szemetesek. Bár nem jártam még Afrikában, simán el tudom képzelni, hogy így néz ki mondjuk Porto Novo külvárosa. Az emberek persze nem erőszakosak, bár messze nem olyan közvetlenek, mint voltak az antioquiai falvakban.
Halász viskók az El Valle-folyó által képzett lagúna partján
Éttermet keresünk, hogy ne csak a szálló konyháját teszteljük, de nincs sok lehetőség a faluban. Végül egy mesztic család evőjében sikerül holnapra cevichét rendelnünk, bár azért vannak félelmeink a fogással kapcsolatban.
Másnap irány az Utría Nemzeti Park. Az 1987-ben alapított természetvédelmi terület egyszerre szárazföldi és tengeri rezervátum, ahová minden szeptemberben hosszúszárnyú bálnák szoktak érkezni. Március lévén nincs esélyünk őket megpillantani, de az Utría így is tartogat néhány érdekességet. Ezek közül az egyik, hogy az elképesztően magas csapadékmennyiségnek köszönhetően sehol nincs annyi bromélia a trópusi éghajlati övezetben, mint itt. Ezen kívül Darién után az Utría rendelkezik a legnagyobb hárpia populációval a Földön; ez persze nem jelenti azt, hogy az ember bármerre pillant, hárpiákba akad a tekintete.
A Föld egyik legcsapadékosabb nemzeti parkja, az Utría felé vesszük az irányt
Szerencsére ma sem esik az eső, ami a szálló recepciósa szerint egyedülálló:
- Ami most van, az nagyon ritka errefelé - meséli - Olykor előfordul, hogy egy-egy napig nem esik az eső, de hogy két egymást követő napon süssön a nap, na olyan tízévente egyszer van. Hatalmas szerencsétek van - enged minket utunkra.
A Mirador-csapat tagjai üdvözletüket küldik a nemzeti parkból
A csónakút nagyjából fél órát vesz igénybe. Ahogy közeledünk a nemzeti parkhoz, úgy válik a táj egyre látványosabbá. A reggeli felhők pipálva emelkednek fel a sűrű esőerdővel benőtt dombokról. Mire rákanyarodunk az Utría-öbölre, kisüt a nap.
A látogató központ kikötője
A nemzeti park látogató központjában néhány fiatal sürgölődik. Megörülnek nekünk, amikor meglátnak. Mindegyikük eldob mindent, padokra ültetnek minket és mesélni kezdenek a nemzeti parkról, annak méretéről, ökoszisztémájáról és fontosságáról. Az előtérben egy kiállított bálna csontvázánál magyarázzák a bálnák szerepét a térségben, hogy az ürülékükkel mennyi tápanyagot biztosítanak a mangrovéknak, amik a Föld oxigénellátásáért felelnek.
A kieslőadás után kapunk magunk mellé egy helyi vezetőt, aki végigvisz minket a hídszerűen kialakított tanösvényen. Ő már nem olyan szószátyár, mint a nemzeti park alkalmazottai, nagyjából egyetlen hang nélkül járja végig velünk a három kilométeres távot.
Az Utría Nemzeti Park tanösvénye
Rengeteg mangrovét láttam már életemben, de ennyire munkálkodót még sehol. A fák gyökerei mellett buborékok formájában távozik a friss oxigén a tengerből, amit az iszapban megbúvó lebontó baktériumok állítanak ellő ammóniából. Az ammónia a szerves anyagok bomlásterméke, s lévén az Utría területén extra sok csapadék hull, a folyók temérdek uszadékfát raknak le a mangrove iszapjába. A korhadó növényi maradványokat színes rákok fogyasztják, amik ugyancsak fontos elemei a mangrove ökoszisztémájának.
A mangrove virága
Elképesztő mennyiségű bromélia nő a fákon
Mind közül talán a dormilón virágzata a legimpozánsabb
Látunk sok broméliát, néhány gyíkot, de nagyobb vad sajnos nem sétál a fényképezőnk lencséje elé. Helyette fotózkodunk a parton, ami hihetetlenül egzotikus. Leginkább a Costa Rica-i Bahía Drake-hez tudnám hasonlítani, bár itt sokkal párásabb és fullasztóbb az idő.
Ezek a színes rákok rengeteget segítenek az Föld oxigénellátásában
A mangrove tökéletes búvóhely a gyíkoknak is
Ragadozómadárból sokat látunk
A nap hátralévő részét egy közeli szigeten töltjük. Ez a nemzeti park egyetlen fehér homokos partszakasza, nem véletlenül lett a neve Playa Blanca. Kicsit olyan, mint volt pár hete az Isla Saboga Panamában.
Nem jár sok turista errefelé
Csodaszép hely az Utría Nemzeti Park
Alaposan végigjárom a szigetet, közben figyelem az élővilágot. Főleg azok az apró kék halak vesznek le a lábamról, amik a sziklák közt megrekedő vízben találnak menedéket.
Az Utría Nemezeti Park érdekes hely, de az is biztos, hogy csak így, napos időben élvezhető. Ami persze elég ritka errefelé, amiről a csónakosunk is biztosít minket:
Playa Blanca kikötője
- Lassan nyolc éve viszek turistákat a nemzeti parkba, de eddig nem sűrűn fordult elő, hogy két nap egymás után is tudjak jönni - meséli - Általában, ha van egy nap, hogy nem esik, másnap őrült mód szakad.
- Antioquiában január óta folyamatosan esik, pedig ott ekkortájt nem kéne - okoskodom.
- Szerintem ismét itt az El Niño - magyarázza a csónakosunk.
A Playa Blanca nem annyira fehér, de nagyon egzotikus partszakasz
Tényleg! Akkor szokott kifordulni magából az időjárás, ha érkezik a Kisded. Az El Niño egy máig nehezen értelmezhető meteorológiai jelenség, aminek hatásait sokáig csak a Csendes-óceán medencéjében vizsgálták. Nem olyan régen jöttek rá, hogy nem csak Dél-Amerika partvidékének és Délkelet-Ázsiának a klímáját befolyásolja, hanem az egész Földre hatást gyakorol. Az El Niño idején a szárazabb vidékeken sokkal több lesz a csapadék (például özönvizek alakulnak ki az Atacama-sivatagban), az esős helyeken pedig általában aszály tombol. Európára is hatással van, csak még nem áll rendelkezésünkre elég adat ahhoz, hogy tudjuk, pontosan hogyan, de ugyanakkora eséllyel lehetnek árvizek, mint több hónapon át tartó szárazság. Persze nem biztos, hogy a két nap tiszta időért az El Niño a felelős, de utoljára 2010-ben jelent meg, így épp itt az ideje, hogy újra felüsse a fejét.
Búcsú a nemzeti parktól és a Csendes-óceántól
A kirándulás után cevichézni indulunk a faluba. Egész jó dolgot raknak nekünk össze, így nem bánjuk, hogy kicsit többet kell érte fizetni, mint a szállónkon a halért. Mivel errefelé nehéz hozzájutni az alapanyagokhoz (Bahia Solano csak repülővel és hajóval érhető el), minden drágább, mint az Andokban.
Harmadnap is tűz a nap. A helyiek szinte imádkozni kezdenek az esőért, annyira nem megszokott számukra ez a szárazság. Minket egyáltalán nem zavar, egyszerűen csak élvezzük a tengert és a medencét. Tökéletes zárása ez a háromhetes nyugat-kolumbiai kiruccanásunknak. Holnap búcsúbuli Medellínben, utána a csapat hazarepül, én pedig megyek San Jerónimóba Erihez és a gyerekekhez, akikkel egy hathetes körutat tervezünk a Karib-tenger partvidékén.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
