Megérkezik a Mirador-csapat, de ketten Panamában ragadnak egy lejárt útlevél miatt, így kicsit aggódva kezdünk bele a Nicaraguát, El Salvadort és Hondurast érintő körutazásunkba. A Mombacho-vulkánnal indítunk, majd egy igazi erőpróba következik az Ometepe-szigeten a Maderas-vulkán személyében. Sikerül elérni a csúcsot, de nem biztos, hogy újra nekivágnék.
A csapat érkezése előtt nem csinálunk Zolival sok mindent. Sétálunk egyet Granada főterén, majd lemegyünk a partra, ahol pont elkapjuk a tóvirágzást. Életemben nem láttam még ennyi rovart egy helyen, egészen szürreális élmény köztük a gyaloglás. Beszélgetni egyáltalán nem tudunk, mert amint kinyitjuk a szánkat, százával repülnek bele a bogarak. Az elején vicces ugyan, de tíz perc után nyűg az egész. Mégis mennünk kell, mert el kell intézzem a csónakot a környező szigetekre.
Ebben a rovarfelhőben sétálunk végig
Jó egy órát gyaloglunk a parton a rovarfelhőben, szó szerint minden testrészünk tele van a bogarakkal, átvitt és nem átvitt értelemben. Az első szembejövő bárban iszunk egy sört, hogy kipihenjük a sétát, majd a főtéren eszünk egy vigorónt, ismerkedvén kicsit a nicaraguai konyhával.
- Szerintem emiatt az étel miatt van ennyi foghiányos ember Nicaraguában - ugratom Zolit, mikor belekóstol a disznópörcből, yukkából és káposztasalátából összetákolt ételbe, majd mikor én is ráharapok az első falatra, a fogam egyszer csak kiesik a helyéről. Nagyszerű! Pár óra múlva jön a csapat, én meg itt vagyok leesett koronával.
A vigorón kicsinálja a fogamat, szép mosollyal várom majd a csapatot
A nap hátralévő részét Zoli a medencében, én pedig a fogorvosnál töltöm. A nicaraguai nívóhoz mérten egészen rendben van a fogászat, a fiatal csaj egész ügyesen matat a számban. Olcsón megúszom a kezelést, de ígérni semmit nem tud. Azt mondja, a kerámia megrepedt, nagy valószínűséggel rövid távon belül újra le fog esni. Eddig sem voltam oda a nicaraguai konyháért, most már egyenesen gyűlölöm.
Zoli élvezi a szállónk medencéjét
A csapat éjjel érkezik. A reptéren megtudom, hogy Szilvi és Tibor Panamában rekedtek, mert Szilvinek sikerült a lejárt útlevelével útra kelnie. Komoly kérdéseket vet fel mind a magyar, mint a holland migrációnál, hogy miként tudott valaki egy érvénytelen dokumentummal Közép-Amerikáig utazni?! Szegényeknek jelen helyzetben arra sincs esélyük, hogy hazatérjenek, mivel érvénytelen útlevéllel nem lehet másik gépre felülni. Abszurd a helyzet, de állítólag lesz megoldása az ügynek. Két nap múlva repül egy magyar hölgy Panamába ugyanígy a KLM-mel, és vele elküldik az új útlevelet. Szerencsére a panamai reptéren összeengedik az érkező és távozó utasokat, így jó eséllyel sikerül majd nyélbeütni a kézbesítést.
Hajnali egykor érünk a szállóra, ahol gyorsan csobbanunk egyet a medencében, és persze megisszuk a welcome drinket.
Korán kelünk, mert vár ránk a Mombacho-vulkán. Kisbusszal érkezünk meg a lábához, ahol megveszem a belépőket, majd irány a Café Las Flores, ahol a csapat kávés felét elveszítjük egy kis időre. Mikor végre befejezik a kávézást, kiderül, hogy nem küldenek értünk kamiont, mert azt csak a bejáratnál lehet kibérelni. A kisbuszunk nem tud megbírkózni az utolsó két kilométerrel, így nincs mit tennünk, sétálnunk kell a roppant meredek úton. Kevesebb mint egy óra alatt felérünk a hegytetőn álló látogató központhoz, ahonnan megkezdjük sétánkat az egykor volt kráterhez. Elég sűrű a köd, így nem készülnek igazán jó képek.
A Mombacho-vulkán kráteréről nem születik jó kép, de kicsit lentebbről már lehet a tájat fotózni
Szerencsére a kilátónál kicsit felszakadozik a felhőzet, így legalább Granadára és a Las Isletasra rálátunk.
Zoli háttérben a Las Isletas szigeteivel
Délután sétálunk egyet a városban, majd lemegyünk a partra, ahol meglepő módon egy darab bogár sincs. Úgy néz ki, tegnap sikerült átélnünk az egyetlen napig tartó tóvirágzást.
Csónakba ülünk és irány Las Isletas szigetei. Fantasztikus nyaralókat, villákat látunk a trópusi szigeteken, a legnagyobb élményt azonban most is, mint mindig, a majmok szigete jelenti. Az itt élő pókmajmok nem hogy nem félnek az embertől, egyenesen pózolnak nekik, mintha tudnák, a turistákat nem érdekli más, csak egy-két jól sikerült fénykép.
A Las Isletasnál tett hajókirándulásunk elsősorban a majmok miatt érdekes
Másnap, Szilvi és Tibor nélkül ugyan, de megindulunk az Ometepe-szigetre. Azt reméljük, mire visszaérünk Granadába, addigra ők is itt lesznek.
Az út Ometepére könnyedén megy. Mostanra a rivasi taxisok sem akarnak egy nap alatt meggazdagodni, azonnal korrekt árat mondanak a fuvarért a San Jorge-i kikötőbe. A hajón aztán elszabadul a pokol, mert egy nicaraguai társaság Moyogalpáig itatja a csapatot. Sikerül bódult állapotban kiszállnunk a ladikból.
Kilátás a Concepción-vulkánra a hajóról
Kisbusz vár minket Moyogalpa kikötőjében. A szálló, amit foglaltam, nekem is új, mivel a korábbi, parti szálloda a pandémia alatt tönkrement és elhagyatottá vált. Az El Encanto Garden Hotel azonban abszolút beválik, zseniális hely, csodálatos kilátással a Concepción-vulkánra és a tóra. Az egyetlen dolog, ami zavaró, az a rengeteg szúnyog, de ez a sziget minden pontján így lenne, úgyhogy megbarátkozunk a gondolattal, hogy ez most két napig így lesz.
Holnapra a Maderas-vulkán van betervezve, bár a Mombacho alapján úgy gondolom, a többségnek nincs rá esélye. A Maderas nem nehéz, de a terep, főleg a vége felé, egészen szörnyű, kitartás kell hozzá.
Reggel érkezik mellénk egy helyi vezető, aki nélkül papíron nem lehet felmenni a csúcsra. Elfogadom a srác jelenlétét, még ha tök feleslegesnek is érzem.
El Porvenir petroglifjeit kötelező felkeresni, ha az ember az Ometepén jár
Megnézzük El Porvenir petroglifjeit és faragott szikláit, majd megindulunk hegynek felfelé. Az első másfél óra abszolút nem nehéz, a többség mégis kifárad benne. Valószínűleg a meleg és a pára készíti ki a még csak harmadik napja itt lévő csapatot. Lehet, kicsit korai volt a Maderas megmászása?
Az út első fele nem nehéz, de a meleggel azért küzdünk rendesen
A Mirador Toto után a csapat fiú tagjai visszafordulnak, én pedig a helyi vezetővel és a három lánnyal, Krisztával, Andival és Rékával folytatom a mászást. Igen lassan haladunk, be kell lássam, hogy ezzel a tempóval nem érjük el a csúcsot. Végül a vezetőt visszafordítom Andival és Rékával, én pedig az egyetlen esélyes csúcsmászóval, Krisztával gyors léptekben megindulok fölfelé.
Kilátás a Mirador Totónál
Ahogy emelkedünk, úgy válik egyre sűrűbbé a köd és úgy változik a növénytakaró. A trópusi esőerdőt köderdő váltja, aminek tipikus növénye a boba, vagyis a páfránypálma. Imádom ezt a növényt, mindig hatalmas élmény ilyenek az árnyékában túrázni.
Az utolsó szakasz tényleg penetráns. Nem értem, miért nem tisztítják meg az ösvényt jobban, úgy talán nem kéne bokáig érő sárban totyognia a csúcsra vágyóknak.
A középső szakasz meredek, de nem nehéz, az utolsó szakasz azonban egészen szörnyű a Maderason
Nagy nehezen elérjük Krisztával a hegy tetejét, ahonnan persze semmit nem látni, mert a Maderas tetejét tejköd borítja. Lefelé sikerül ráadásul rommá áznunk, így elég lerongyolódva érünk vissza a szállóra.
A csúcsról nincs ugyan kilátás, de ezért a növénytakaróért megérte felküzdenünk a vulkán tetejére
Következő nap, még mielőtt visszatérnénk a szárazföldre, teszünk egy sétát a Charco Verde körül annak reményében, hogy látunk majmokat. Sajnos nincs hozzájuk szerencsénk, így kicsit csalódottan hagyjuk magunk mögött az Ometepe-szigetet.
A Charco Verdéhez közel tíz év után tértem vissza, de csalódást okozott
Szilvi és Tibor, ha nehezen is, de megérkeztek Granadába, így mostantól teljes létszámmal folytatódik a túránk.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
