A szeles sztyeppét nehéz lenne látványosnak nevezni, így nem is vonzza a turistákat. Pont ez kell nekem a Torres del Paine után, egy kicsit letérni a kitaposott ösvényről. Patagónia argentin oldalán felkerestem két bányavárost, amitől nem dobtam ugyan hátast, de legalább láttam olyat, amit a többség általában nem lát. Most már jöhet a Mirador-csapat.
Holnap este érkezik a Mirador-csapat El Calafatéba, így itt az ideje, hogy elhagyjam Chilét. A Torres del Paine légvonalban alig 50 kilométerre fekszik El Calafatétól, de lévén nincs út a hegyeken keresztül, ezért kénytelen vagyok egy könnyed, 350 kilométeres kerülővel megközelíteni Dél-Argentína turistaközpontját.
Számtalanszor végigutaztam már ezen a szakaszon, és csak egy dolgot tudok vele kapcsolatban elmondani: iszonyú unalmas. Amíg Chilének Patagóniából a hegyek, gleccserek és fjordok jutottak, addig Argentínának a végeláthatatlan, szeles sztyeppe. A két dolog, ami miatt mégis értékes ez a terület, a szénhidrogén és a kőszén.
Nehéz elhinni, hogy a 21. században a bányászat vonzó ágazat volna, de Rio Turbio környékén ez a helyzet. Az 1990-es évek végén bekövetkezett államcsőd óta a városka gyors növekedésnek indult, mára bőven meghaladja a népességszám az 1980-as évek csúcsidőszakát, a széntermelés is soha nem látott szinten van. De mi szükség a szénre, ha egyszer ott a nap-, a víz- és az atomenergia? Hát az, hogy e három közül egyiket sem lehet Patagóniában gazdaságosan működtetni.
Mivel a napjárás errefelé olyan, mint Skandináviában, ezért a napelemek telepítésének nincs sok értelme. A sztyeppén a folyók nem állandóak, aszály idején többségük kiszárad, telenként pedig befagynak. Az atomenergiához nagyobb fogyasztás kéne, de lévén errefelé igen kevés ember él, ezért nem éri meg a telepítése.
Patagónia legnagyobb szénbányája Rio Turbiónál van
Marad tehát a gáz és a kőszén. Argentína gáztermelése innen ezer kilométerre, Caleta Olivia és Comodoro Rivadavia környékén összpontosul, ami elég messze van ahhoz, hogy ne építsék ki gázvezetéket, így Dél-Patagónia áramellátásáért Rio Turbio szene a felelős. Mivel a turizmus az elmúlt húsz évben több tízezer embert vonzott a térségbe, így a szénbányák kapacitását is növelni kellett, ennek tudható be Rio Turbio gyarapodása.
A chilei határtól mindössze tíz kilométerre fekvő városon többször átutaztam már, viszont le soha nem szálltam a buszról, így most pótlom ezt a hiányt. Az egyetlen dolog, ami miatt vonakodok megtenni, az a buszjegy ára. A röpke húsz kilométeres útért 7000 pesót gombolnak le rólam, ami több mint pofátlanság. Mivel Puerto Natales és az argentin bányaváros között nem közlekedik semmi más, csak az El Calafatéba tartó turistabusz, aki látni akarja Rio Turbiót, az vagy kifizeti a menetdíjat vagy taxival teszi meg a távot ennek duplájáért.
Rio Turbio legöregebb temploma egy eldugott kis utcában található
Nagyobb hülyeségre is fizettem már ki 12 dollárt, úgyhogy belevágok. Nem állítom, hogy nem néz rám furcsán a buszsofőr, amikor hangos ALTO! felkiáltással megállítom a buszt a városka főutcáján, ahogy az utca népe is kérdőn tekint rám, miközben nagy túrazsákkal rovom a poros utcákat. Jogos az értetlenkedésük, hiszen Rio Turbio értelmezhetetlen turista szemmel.
1887-ben találtak először szenet a környéken, amit 1941-ig magánvállalkozók termeltek ki a helyi szükségletek kielégítésére. Mivel ekkortájt még nem vezettek utak Dél-Patagóniába, a termelés növelése értelmetlen lett volna, hiszen nem lett volna a szenet hova elszállítani. Aztán a világháború éveiben az állam kisajátította a bányákat és Argentína legnagyobb energetikai vállalatának, az YPF-nek (Yacimientos Petrolíferos Fiscales) a kezébe adta.
A város főtere a Centenario del Carbón, vagyis a Szén évszázada nevet viseli
Számtalan bányavárosban jártam már, tudom, hogy nem kell tőlük sokat várni, de Rio Turbio érdektelenségében az összesen túltesz. Ózd hozzá képest Las Vegas, és ez egyáltalán nem túlzás. Mivel a városka egy szélcsatornában fekszik, egy lélek sincs az utcákon; az állandó kelet-nyugati szél a házakba tereli az embereket. A légmozgás teljesen kiszámíthatatlan, néha a semmiből érkezik egy száz kilométeres lökés, ami szénport és nylonzacskót hoz magával a bányákból és a sztyeppéről.
Rio Gallegos volt hasonlóan idegesítő város, de annak legalább volt valami arculata, míg Rio Turbiónak az sincs. A Plaza Centenario del Carbón névre keresztelt főtér az egyetlen hely, ahol látok embereket, de csak az első széllökésig, utána ők is beiramodnak valamelyik ház kapualjába. Nincs miért itt időzni, irány a szomszédos 28 de Noviembre nevű kisváros.
Rio Turbio modern temploma
A két település között szerencsére már van tömegközlekedés, így nem kell újra vagyonokat kidobnom egy húszperces útért. Kiérve a szélcsatornából megérkezünk a bányákhoz és az erőműhöz, ami Dél-Patagónia áramellátásáért felelős.
28 de Noviembrét 1957-ben alapították, mert szükség volt a munkás kézre a frissen nyitott bányákban. Nevét a bányászok védőszentjének, Santa Bárbarának a napjáról kapta, az első bevándorlók pedig 1959-ben érkeztek a településre. Ahogy terjeszkedett az YPF, úgy nőtt a városka lélekszáma; mára közel ugyanannyian laknak itt, mint Rio Turbióban. Egyébként azt is megérteném, ha idővel mindenki átköltözne ide, merthogy 28 de Noviembre szélcsendes, a völgyet körülölelő dombok pedig meglepően zöldek.
A Kondor-kilátóból kondort már nem látni, de a völgyre szép kilátás nyílik
Mivel a városka nincs hatvan éves, túl sok történelmi és építészeti látványossággal nem bír. Van azonban egy kilátója, ahonnan belátni a települést és a környező hegyvidéket.
28 de Noviembre sokkal élhetőbbnek tűnik, mint Rio Turbio
Mivel Puerto Natalesből El Calafatéba csak reggel vannak közvetlen buszok, ezért kénytelen vagyok La Esperanzánál átszállni. Az apró tanyabokor Dél-Patagónia kellős közepén fekszik, létezésének oka a környék egyetlen benzinkútja. Aki itt nem tankol, az a következő 200 km-en nem fog, így az összes kelet-nyugati mozgású busz itt tartja a pihenőjét. Amúgy La Esperanza a patagóniai gázmezők legdélebbi állomása, mutatóba az egyik telken ott szomorkodik egy magányos fúrótorony.
La Esperanza fúrótornya
A késő délutáni órákban futok be El Calafatéba, ahol annyi a változás, hogy a buszpályaudvart kirakták a város szélére. Nem lenne ezzel semmi gond, ha épp nem esne az eső, de esik, a terminál előtt pedig egyetlen taxit sem látok. Majd fél órámba telik, mire rommá ázva megérkezem arra a szállóra, ahol anno Eri majd egy hónapot töltött 2014-ben, amíg én túrákat vezettem a környéken. Szerencsére a Hospedaje Jorgitót azóta sem fedezték fel a turisták, így az árak is barátiak; 300 pesót, kevesebb mint 17 dollárt fizetek egy privát szobáért. A fűtés most is tökéletes, csak a konyha retkes egy kicsit, no de egy napot kibírok hideg élelmen.
Utcakép El Calafatéban
Amúgy most, hogy Kirchner asszonyt elmozdították az ország éléről, sikerült stabilizálni a pesót. Megszüntek az illegális váltók, ami jó a lakosságnak, viszont rossz a turistáknak, merthogy ezzel Argentína hozzádrágult Chiléhez. Az éttermekben a legolcsóbb kajáért 200 pesót kell fizetni, de ha az ember húsra vágyik, simán elmegy 4-500 peso egy vacsora alkalmával.
A város első telepesei ilyen kocsikkal érkeztek 1927-ben
Másnap szerencsére már nem esik, így nem vagyok szobafogságra ítélve. Mivel El Calafate a Perito Moreno-gleccser felé igykevők központja, a főutca tömve van turistákkal. Ajándékboltok, éttermek és utazási irodák váltják egymást, az Avenida del Libertadoron lépni sem lehet a tömegtől.
Ha a főutca nem lenne, El Calafate is pont ugyanúgy nézne ki, mint 28 de Noviembre. Pár sarokkal odébb már csak unalmas pléhházak láthatók, amiket poros földutak kötnek össze. Itt alakították ki El Calafate paleontológiai múzeumát egy a többihez nagyon hasonló bádogviskóban. Tíz dollárt kérnek a belépőért, ami nem kevés, pláne azért, amit nyújtani tud. A múzeum három teremből áll. Az elsőben három dinoszaurusz csontváz látható, a másodikban kihalt emlősök, mint a chilei Milodón-barlangban is talált őslajhár csontváza, a harmadikban pedig Patagónia őslakosairól lehet olvasni. Oké, annyit ér a múzeum, mint Rio Turbio, de hanyat azért nem kell esni tőle.
Beugrottam El Calafate paleontológiai múzeumába
El Calafate az Argentino-tó partján fekszik, ami a város északi végében egy mocsaras lagúnát táplál. A Nimez-lagúnát általában azok keresik fel, akik csak a Perito Moreno-glecser miatt jönnek Patagóniába, s a buszos kirándulás előtt szeretnének egy kicsit megismerkedni a környék élővilágával.A 150 pesós belépő elég borsos ahhoz, hogy tudom, semmi olyat nem fogok látni, amit eddig ne láttam volna korábbi utazásaim során. A tanösvény ráadásul alig tíz méterre a kerítéstől fut, így kintről pont ugyanazt látni, mint bentről: néhány cauquent és andoki ludat, no meg pár parkba beszabadult lovat.
Ezért a látványért felesleges kifizetni 150 pesót
Délután hat óra körül érkezik a csapat gépe, úgyhogy visszasétálok a szállómhoz, felkapom a zsákom a hátamra, majd kivitetem magamat a repülőtérre az egyik reptéri szolgáltató kisbuszával. Holnap irány a Fitz Roy, már többed magammal!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
