Három év után térek vissza Puerto Natalesbe mégpedig azzal a céllal, hogy megszervezzem a Mirador-csapat "W" és az én "O" túrámat a Torres del Paine Nemzeti Parkban. Jelentem, a helyzet változatlan; aki Chile legnépszerűbb nemzeti parkjába vágyik, azt kőkeményen le fogják húzni pénzzel, és még bunkóznak is vele egy sort. Bánatomban ellátogatok egy barlangba, ahol egykoron óriáslajhárok éltek, valamint tiszteletemet teszem a chilei Patagónia első tanyáján.
Punta Arenas és Puerto Natales között az út 250 kilométer, a menetdíj mégis csak 7000 peso. Dél-Chilében minden iszonyú drága, kivéve a tömegközlekedést, ami az otthoni áraknak is csak 70 %-a. Mindez azért furcsa, mert Chile nem termel sem olajat, sem földgázt. Akkor hát mitől is olyan olcsó a tömegközlekedés?
Hát attól, hogy az állam magára vállalja a költségeket, ezzel támogatva az ott élőket. A turizmuson úgyis busásan beszedi a kieső hányadot, így mindenki jól jár, kivéve persze a magamfajta hátizsákost, akinek az olcsó buszjegyek ellenére is folyton az az érzése támad, hogy átverik. Erről nem a chilei állam tehet, hanem a patagóniai turizmus működtetői, akikhez hiába folyik be évi több milliárd dollár, arra nem futja belőle, hogy beirassák alkalmazottaikat egy illemtan órára. No, de erről később.
Puerto Natales csendes kis város
Puerto Natalesbe azért jöttem, mert a Mirador-csapat érkezése előtt még szeretném pótolni egy nagy hiányosságomat, a Torres del Paine Nemzeti Park "O" túráját. Ahhoz, hogy a nyolcnapos túrára esélyem legyen, már hónapokkal ezelőtt elkezdtem a szervezést.
A Torres del Paine Chile leglátogatottab nemzeti parkja, ezért a menedékházak ágyait és sátorhelyeit általában fél évre előre lefoglalják a nagyobb túraszervező irodák. Elsőként a négynapos "W" túra menedékházai telnek be, így annak állomásait már aznap lefoglaltam, mikor azok üzemeltetői elérhetővé tették őket honlapjukon. Így is lassúnak bizonyultam, mert a később érkező csapatomnak két helyen is csak sátorhely jutott, míg nekem szólóban csak a Campamento Francésban maradt hely két éjszakára. A "W" nem nehéz, így nem aggódom, az "O" kempingjei miatt azonban igen, mert hiába próbáltam pár héttel később azokat is lefoglalni, a Fantástico Sur oldala folyamatosan hibajelzést küldött. No, nem baj, gondoltam, majd személyesen megoldom.
Mivel sok idő megy el ügyintézéssel, alaposan körbejárom Puerto Natalest
A Torres menedékházait két cég, a Fantástico Sur és a Vertice Patagonia üzemelteti, amik között nincs kommunikáció, egymástól teljesen függetlenül működnek. Mindez azért gáz, mert a legtöbb turista szeretné megcsinálni a "W" túrát, amihez össze kéne hangolni a foglalásokat. Azt már korábbi Patagóniában tett utazásaim során megtapasztaltam, hogy mindkét cég iszonyatosan dilettáns, ráadásul szörnyen lekezelő tud lenni az őket eltartó turistákkal, és sajnos azt kell mondjam, a helyzet nem hogy javult volna, de tovább romlott.
Ha az ember véleményeket keres az interneten, akkor sok jóra nem számíthat egyik céggel kapcsolatban sem. A Facebookon mindenki őrjöng, hogy képtelenség szállást foglalni, a kérdésekre pedig senki nem válaszol, vagy ha teszik, durva, kioktató stílusban. Én sem járok másképp, mikor a csapatom foglalását módosítani szeretném.
Puerto Natales tengerparti sétánya
Kb. a tizedik e-mailemre érkezik válasz, az is elutasító; módosítani, lemondani nem lehet a foglalást, amit kifizettél, az úgy is marad. Mivel valaki az indulás előtt visszalépett az úttól, gondoltam, legalább a kötelezően megvásárolt, iszonyatosan túlárazott (80 US$/fő/nap) full board ellátást visszamondom, de azt sem lehet. Pedig a túráig még van három hét vissza, nem gondolom, hogy már most ott vannak az alapanyagok a vacsorához, vagy ha igen, akkor van gond, nem is kevés. No, de ha ez a policy, hát ez a policy. Az azonban ritkán policy, hogy egy szállásadóhelynek lekezelő és tahó stílusban kell reagálnia bármire, amit a vendég kér vagy kérdez, de - főként a Fantástico Sur ügyfélszolgálata - ebből már-már sportot űz.
Elsőként ott a tény, hogy a céget elérni tulajdonképpen sem e-mailen, sem telefonon, sem személyesen nem lehet. Az irodájuk - ami egy sufni méretű faház - ritkábban van nyitva, mint Magyarországon az E-On. Bár az ajtóra az van kitéve, hogy minden nap délelőtt és délután is nyitva tartanak, három napon át nem tudok bejutni, mert a nyitvatartási időben mindig valamilyen képtelen üzenet fogad az ajtóra kiragasztva: felújítás, értekezlet vagy ivóvíz problémák miatt zárva.
A negyedik napon sikerül végre bejutnom, ahová szépen feltorlódtak az elmúlt napok panaszosai. Ha az ember utazik, nem igazán szeret órákat azzal tölteni, hogy sorban álldogál, de ha ezt most nem teszem meg, soha nem jutok el az "O"-ra, és a csapatom foglalását sem fogom tudni módosítani.
Kilátás a Cerro Moore-ra, háttérben a Cerro Balmaceda
Másfél óra után végre sorra kerülök. Az íróasztal mögött ücsörgő lány aranyos, csak nem nagyon tud felelni a kérdéseimre. Nem véletlenül ültetnek ilyen ügyintézőket az irodába, hisz így könnyű minden ügyet a virtuális tér felé irányítani, ahonnan persze soha nem jön válasz. A lány ígéretet tesz arra, hogy beszél majd a felettesével a lemondott ellátással kapcsolatban, az "O" túra kempingjeivel pedig próbál majd kontaktálni, és este visszajelez.
És láss csodát, tényleg visszajelez. Az persze más kérdés, hogy sok pozitívumot nem tartalmaz a levél, csak annyit, hogy a kaját visszamondták, a jóváírásról pedig majd később döntenek, az "O" kempingjeit pedig átmenetileg lezárták, mert az egyik hágóban a kelleténél nagyobb a hó. Ilyen persze van, csak akkor illik refundolni a többi, felesleges foglalást, de a Fantástico Sur és a Vertice Patagonia nem ilyen cégek, hisz a policy az, hogy visszatérítés nincsen. Mikor hangot adok nem tetszésemnek, egy minősíthetetlen levelet kapok, miszerint örüljek, hogy egyáltalán kaptam helyet a parkban a csapatomnak. Így történik hát meg, hogy bár az "O"-ra készültem, végül egy csonka "W" túrával kell beérjem, amihez nem sok kedvem van, lévén voltam már a Torres del Painéban elégszer, és a csapattal is végig fogom járni az útvonalat három hét múlva. A pénzt viszont nem akarom veszni hagyni, így hát belevágok.
Mivel az "O" túrát el kellett halasszam, marad időm a Cueva del Milodónra
Hogy a négy napot, amit az "O"-ra szántam, mivel ütöm el? Puerto Natales környékén rengeteg a szép hegy és fjord, csakhogy azokat szóló utazóként elérni nem lehet, mert egy-egy kirándulás több száz, olykor több ezer dollárba kerül, így jobb híján pihenéssel. A második napon azonban nagyon elunom magamat, ezért a fejembe veszem, hogy legalább a Cueva del Milodónt, vagyis az Őslajhár-barlangot megpróbálom felkeresni.
A helyi szervezők mindegyike hirdeti a félnapos kirándulást 60-80 dolláros áron. Ennyit egy régészeti lelőhely nem ér, úgyhogy megpróbálok felkéredzkedni az egyetlen, északnak tartó menetrend szerinti járatra, a Galan busztársaság munkásokat szállító, reggel 7 órakor induló buszára. A chilei gondolkodás alapszabálya alapján, miszerint minden turistáról annyi pénzt húzzunk le, amennyit csak lehet, erre a buszra felszállni tilos. Alap, hogy aki Patagóniába látogat, az fizessen ki egy kisebb vagyont egy félnapos kirándulásért, a hátizsákos turista pedig menjen haza, ha nem akar költeni.
Még az a szerencse, hogy van néhány jófej chilei, akiknek elegük van az efféle gondolkodásból. Ezek általában pont a kis keresetből élő, szegényebb réteg tagjai, akiknél soha nem realizálódik egy fillér sem a túraszervező irodák és szállásadóhelyek busás nyereségéből. Ilyenek a buszsofőrök, akik tudják, mekkora lehúzás a turizmus országukban.
- A pályaudvaron nem vehetlek fel, mert kirúgnának. Kicsit odébb, a sarkon megállok neked - adja a tippet a tenyere mögött motyogó sofőr.
A Cueva del Milodón valójában nem egy barlang, hanem egy jég vájta üreg
Nem ver át, tényleg felvesz. 1000 pesót, kevesebb mint két dollárt fizetek azért az útért, amiért nem egy iroda 80-at kér el a turistáktól. Rajtam kívül tényleg nincs senki a buszon, csak néhány munkásember, akik a Torres del Paine Nemzeti Park nyugati bejáratánál, a Rio Serranónál álló hosteríák alkalmazottai. Arról beszélgetek velük, hogy miért iszonyatosan túlárazott ez a környék, de a választ ők sem tudják.
- Én a Hotel Rio Serranónál dolgozom - meséli az egyik - Ha jól tudom, 300 dollár egy éjszaka, és ezzel a park egyik legolcsóbb szállója a miénk. Azt mesélik, hogy a túloldalon vannak olyan hotelek, amik 2000 dollárt is elkérnek egy éjszakáért.
Ez így van. Ott van például az Awasi Patagonia, ami fejenként 4000 dollárt gombol le az emberről három éjszakáért. Persze vannak a világon luxusszállók hasonló árazással, de a Torres del Paine soha nem szólt a luxusról. Persze mit vár az ember ott, ahol a legolcsóbb emeletes ágy 90 dollár egy éjszakára, az előre felvert sátor pedig három főre, teljes ellátással (ami legtöbbször minősíthetetlenül rossz) 345 dollár?!
- És mennyit keres egy átlag alkalmazott? - érdeklődöm.
- Nem sokat. Én 1200 dollárt kapok havonta - kapom a választ.
1200 dollár egész jó fizetésnek tűnhet annak, aki még nem járt Patagóniában. Aki azonban már járt, az tudja, hogy ennyi pénzből szinte képtelenség megélni. Csak hogy tisztán lássunk: egy kiló kenyér 4 dollárba, egy konzerv 5 dollárba, egy üveg sör 6-8 dollárba, egy pizza 20-25 dollárba kerül Puerto Natalesben, a házbérlés pedig havi 800 dollárnál kezdődik.
Itt találta meg 1895-ben Hermann Eberhard az óriáslajhár maradványait
Eközben megérkezünk a Cueva del Milodónhoz. Mivel a park 8:30-kor nyit, jó egy órát vagyok kénytelen a bejáratnál ücsörögni. Az első parkőr valamivel 8 után érkezik. Látván, hogy nem áll autó a parkolóban, kérdezősködni kezd, mégis hogyan kerültem ide. Érzem, hogyha elárulom, a Galan busz sofőrje hozott el, azzal bajba sodornám, úgyhogy bekamuzom, hogy stoppal érkeztem. Azt mondja, menjek be nyugodtan a barlangba, majd kifelé fizetek.
A barlang nem túl látványos, inkább üregnek nevezném. 1895-ben az első német telepes, Hermann Eberhard fedezte fel, aki innen nem messze, a róla elnevezett Eberhard-fjord partján alapította meg a környék első estanciáját, az Última Esperanzát, vagyis az Utolsó remény tanyát. Eberhard nem csak a barlangot fedezte fel, hanem egy hatalmas állat maradványait is benne. Pár évvel később derült csak ki, hogy egy több mint 10 000 éve kihalt élőlény, a patagóniai óriáslajhár, tudományos nevén egy Mylodon csontjaira és szőrére bukkant. A kutatók megállapították, hogy jég konzerválta a maradványokat, így maradhatott fenn ilyen sokáig az állat bundája. Később más kihalt élőlények maradványaira is rátaláltak, ilyenek voltak a Hippidion (patagóniai törpeló) és a Macrauchenia.
Kilátás az Eberhard-fjordra és a Laguna Sofiára
A barlangot képező Cerro Benítez egyik kiszögellésére fel lehet sétálni, így ezt én is megteszem. Az ösvény nem nehéz, viszont néhol iszonyú sáros; az elmúlt pár hétben kezdett el leolvadni a hó a hegyekről. A kilátás odafentről egészen mesés, hiszen nem csak a Cerro Moore-ra, de a Laguna Sofiára is szép kilátás nyílik.
Visszafelé kifizetem a belépőt. Szerencsére elhiszik, hogy chilei vagyok, így megúszom 2500 pesóból. Természetesen ez is duplája a turistáknak.
Gyalog indulok vissza Puerto Natalesbe
Autó csak a délutáni órákban várható a Torres del Paine felől, így gyalogosan indulok vissza. Szerencsére pár kilométeren keresztül követhetem a Cerro Benítez hegyvidékét, így találok néhány kisebb barlangot és érdekes sziklaformációt. Az egyik ilyen a Silla del Diablo, vagyis az Ördög széke, ami magányosan türemkedik ki a tájból.
Egy apró vízesés a Cerro Benítez lábánál
Puerto Natales kb. húsz kilométer ide. A vidék az Eberhard-fjord felé messze nem olyan izgalmas, hogy az ember csak úgy bandukoljon, így nagy örömmel tölt el, mikor érkezik egy kocsi a Torres del Paine irányából. Egy kanadai páros az, akik egyszerűen kimenekültek a parkból, annyira kiakasztotta őket az ára.
- Jártunk Magyarországon tavaly - kezdi a lány - Imádtuk Budapestet és a Balatont. Fantasztikusak az ételeitek és minden tök olcsó. Elképzelem, neked mennyire sokkoló Chile - röhög.
Kilátás a hegyekre az Ördög székétől
Azt meséli, hogy tegnap érkeztek, és azt tervezték, hogy eltöltenek pár napot a parkban, de a legolcsóbb és leglepukkantabb hosteríában is napi 250 dollár volt egy szoba, ami az ő kanadai pénztárcájuknak is sok, úgyhogy hiába bérelték ki az autót négy napra, ma visszaviszik.
Rádumálom őket, hogyha már együtt utazunk Puerto Natalesig, ugorjunk be egy fotóra az Estancia Última Esperanzára. Szerencsére vevők rá, így harmadik Puerto Natales-i látogatásom során végre sikerül tiszteletemet tennem Dél-Chile első, és így történelmi jelentőségű tanyáján.
Dél-Chile első tanyája, a Hermann Eberhard által alapított Estancia Última Esperanza
Visszaérve a szállómra már vár az e-mail a Fantástico Surtól és a Vertice Patagoniától, hogy bármekkora fájdalom is számomra, nem áll módukban visszaadni a pénzt sem a szállásra, sem az ellátásra, de megköszönik, hogy jeleztem feléjük a módosítást. Hogy a mateknál maradjunk: ez két éjszaka menedékházat és két éjszaka sátrazást jelent teljes ellátással, aminek összege 590 dollár egy főnek. Ennyit simán benyúlt a két roppant szimpatikus vállalat. Nem tudom, hogy vágyom-e a Torres del Painéhoz...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
