Amikor két héttel ezelőtt - életemben először - a Dél-Amerika legnagyobb tavaként számon tartott Titicaca-tónál jártam, azonnal tudtam, hogy ide vissza kell térjek. Nem az úszó szigetek miatt jöttünk vissza, hanem azért, mert szerettük volna megismerni Taquile szigetét is, ahol eddigi perui utazásunk legautentikusabb élménye ér minket.
A kora reggeli órákban szállunk hajóra a hűvös tóparti városka vacogó turistáktól zsongó kikötőjében. A mi hajónk meglehetősen kis létszámmal indul útnak, aminek oka az első fél órában válik világossá. Olyan lassan haladunk, mint egy vemhes teknősbéka. Az utánunk fél órával startoló csónakoknak is bottal üthetjük a nyomát, de ahelyett, hogy emiatt dühbe gurulnék, igyekszem belefeledkezni az egyébként nem túl izgalmas tájba. Az úszó szigetekhez érve aztán jön a múltkori színelőadás, amit még két órás hánykolódás követ a barátságos méretű hullámok hátán.
Kikötünk. Mivel Taquile szigetén a partvonal és a belső területek között meglehetősen nagy a szintkülönbség, a kikötőbe érkező látogatókra kénytelen-kelletlen legkevesebb húsz perces, meredek hegymenet vár. Az ösvényen csupán néhány helyi asszonyság kémleli kíváncsian az idegeneket, jóllehet nem aggodalomból teszik, hanem potenciális szállásvendégekre vadászva. Egy szigorú arcú, fiatalos asszonyság torpan meg mellettünk.
- Buenos días! Szállást keresnek a szigeten?
- Igen, szeretnénk maradni egy éjszakát – feleljük.
- Az én házamban megalhatnak.
Taquile szigetén mindenki népviseletet hord
Miután sikerül megegyeznünk az árban, követjük. Végigkanyargunk a házhoz vezető sziklákkal és kövekkel kirakott, meredek ösvényen itt-ott kisebb birkacsordákat kerülgetve. Az apró vályogházakkal, cserjékkel borított szigetet fantasztikus muñaillat lengi be.
A vendéglátó család szegényes háza a szigetet képező domb tetején áll. A ház öt külön bejáratú helyiséget foglal magába, egy nyílt tűzön főzős konyha kivételével az összes hálószoba funkciót tölt be. Egyben a család húzza meg magát, a többi pedig kiválóan alkalmas turisták fogadására. Nem elfelejtendő, hogy Taquile szigetén is a turizmus biztosítja a legnagyobb bevételt a helyiek számára, annak ellenére, hogy a legtöbben csak Amantaniról visszafelé ugranak ide be néhány órára.
A sapka színe árulkodik a férfiak családi állapotáról
Egy apró ablakkal ellátott kicsiny, de hangulatos helyiséget bocsátanak a rendelkezésünkre egy rozoga ággyal és egy görbe lábú faasztalkával. A döngölt padlót szalma borítja, amely kiváló szigetelő, jóllehet, ettől a helyiség hálószoba helyett inkább egy nyúlól hangulatát idézi. Nagy a szegénység, de a család olyan szeretettel és lelkesedéssel vesz körül bennünket, hogy a fürdőszoba és az angol WC hiánya okozta kellemetlenség már-már teljesen feledésbe merül.
Taquilére tett látogatásunk időzítésével óriási mázlink van. A sziget sziklákkal szegélyezett ösvényén bármerre tekint az ember - merthogy a domb tetejéről szinte mindent belátni -, mindenütt népviseletet hordó, rögtönzött zenekarok csapnak dáridót, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Felszerelkezünk a kameránkkal és a fényképezőgépünkkel, és az egyik mulató menet nyomába szegődünk.
Már egészen fiatal korban hordják a sapkát
A harminc-negyven, szigorúan népviseletbe öltözött taquilei egy domb tetején üt tábort. A férfiakon fekete nadrág, vakítóan fehér ing, azon felül fekete mellény van, fejüket pedig pompomos, piros mintás vagy fehér sapka borítja. Derekukon széles öv látható rengeteg motívummal. Az asszonyok - Amantanihoz hasonlóan - színes, térd alatti szoknyát viselnek, alatta barna, bokában végződő harisnyával, fölül pedig többnyire egyszínű piros, bő blúzzal, fejükön fekete kendővel. Mezítláb járnak vagy saruban, ami az éjszakai talaj menti fagyok esetén nem lehet olyan kellemes.
Engedik, hogy felvételeket készítsünk a San Isidro Machu ünnepségen
A zenészek húzzák a nótát, közben a többiek a óriási nejlonzsákokat terítenek a földre, majd ezekre temérdek főtt burgonyát és csicsókát szórnak. Egy törzsfőnök kinézetű, nagyon színes sapkát viselő férfi egy jókora bottal a földet szúrkodja. Kétségkívül egy áldozatbemutató szertatásba csöppentünk bele.
Iszonyú részeg a társaság
Lehet, hogy csak a nagy mennyiségű elfogyasztott alkohol teszi, de mindenki mosolyog, mint a tejbetök. Nagyon barátságosak velünk, az ünneplő seregbe nem illő két fehér turistával hamarosan mindenki váltani szeretne egy-két szót.
- Mit történik itt? – kíváncsiskodunk a legjózanabbnak tűnő, álarcot viselő férfinél.
- San Isidro Machu. Már második napja iszunk - mosolyog.
- Az mi?
- A vetés ünnepe. El kell nyernünk a Földanya, Pachamama támogatását, hogy segítsen meg bennünket bőséges terméssel.
- És hogyan fogjuk elnyerni?
- Csicsókát, burgonyát és kukoricát hoztunk neki ajándékba – válaszolja, miközben jókorát harap az egyik főtt krumpliba.
- Illő, hogy az ajándékát megeszik?
- Persze. Együtt vendégeskedünk. Eszünk-iszunk, táncolunk – azzal a kezembe nyom egy édes csicsókát.
- És a bot mi célt szolgál? – mutatok a hadonászó színes ruhába öltözött alakra, aki nem csupán népviseletet, hanem néhány társa kíséretében ijesztő álarcot is visel.
- A szertartás közben bottal szúrkodjuk a földet. Így Pachamama azt hiszi, hogy már vetünk, így reméljük, megáldja azt.
Sok férfi azért öltözik nőnek, hogy nőkkel táncolhasson
Tíz perc sem telik bele és az egész áldozó tömeg a földön fetrengve jóízűen és vidáman lakmározik. Alkohol fogyasztására csak ünnepek alkalmával van lehetőség Taquile szigetén, és úgy látszik, ilyenkor meg is adják a módját, és tisztességesen felöntenek a garatra. Feltűnik, hogy a különös társaság egyik férfi tagja női ruhát visel.
- Miért viseled azt a ruhát, amit az asszonyaitok hordanak?
- Hát mert szeretek az asszonyokkal táncolni. Így olyan mintha én is az lennék és megtehetem.
A San Isidro Machu tökéletes alkalom néhány portréhoz
Tudvalévő, hogy a nemek elválasztása az áldozati szertartások és más ceremóniák esetén igen szigorú dolog, férfi és nő például nem táncolhat együtt. Bár felteszem, ez csak az elfogyasztott alkoholmennyiség kérdése.
Bár Pachamamának áldoznak, megeszik, amit neki ajánlanak fel
A sziget másik végéből szintén muzsikaszó hallatszik. Visszaballagunk a szállásadó családhoz és a családfőt, Felipét faggatjuk.
- Mi ez a zenebona a sziget túloldalán?
- Áh, lakodalom van a szigeten. Az esküvő utáni lagzi egy egész hétig tart – válaszolja.
A vörös sapkát csak a nős férfiak viselhetik
(Hozzátenném, hogy ezt itt annyira komolyan gondolják, hogy egész éjjel egy percet sem lehetett aludni a muzsikától. Nem is értem, hogy bírják egy hétig egyfolytában.)
- Hogy zajlik errefelé a házasságkötés?
- Taquilei férfi csak olyan asszonyt vehet el, aki ismeri a szövésmintákat, hogy ruháit el tudja készíteni. És mivel ezek a szövésminták meglehetősen egyediek, az asszony jó eséllyel szintén a szigetről származik.
- Mit jelentenek a különböző színű sapkák és pompomok?
- Ma már nincs túl nagy jelentőségük. De eredetileg a nőtlen férfiakat illeti a fehér, a nős férfiakat pedig a piros sapka. Az ifjú házasokon pedig fehér kalap van. A pompomok színe a családi állapotra utal mind a nők szoknyáján, mind a férfiak sapkáján vagy övén. Ha valaki házas, azé szolídabb.
- A fiatalok szabadon választhatnak párt magunknak?
- Ma már igen. Az egyetlen szabály a szövésminta ismerete a nő részéről.
- És mi van a lányok szüzességének kérdésével?
- Most már a legtöbb pár évekig él együtt, mielőtt egybekelne, tehát bizonyára van közöttük szexuális kapcsolat. Ezt az emberek elfogadják. Az esküvő igen sok anyagi ráfordítással jár. A házasulandóknak közösen házat kell építeni. Az alkalomra pedig birkákat, csirkéket kell leölni, sok italt vásárolni. A pénzt előteremteni pedig hosszú idő.
Taquilén mindenki birkát tart
Nagyon izgatottan sétálunk át a lakodalmas házhoz, amelyhez kanyargós, meredek ösvény vezet fel. Kicsit nehezemre esik folyton felfelé menni. Bár a helyiek megszokták az ilyesmit, néha azért nekik is meggyűlik a szintkülönbséggel a bajuk.
A lakodalmak elmaradhatatlan fogása a kukorica
Egy csoport fiatal beszélget a kapu előtt. Az egyik, már nem szomjas fickó hátrafelé lebucskázik a bokrokkal borított domboldalon, máris biztosítva ezzel a násznép számára a vidám hangulatot. Ma van a lagzi első napja, ezért az itteni szabályok szerint az ifjú pár nem hagyhatja el a házat és nem fogyaszthat alkoholt. Nem úgy, mint a násznép. Az egész udvar tántorgó, önmagát tanácstalanra ivott alakokkal van tele, körülöttük sertepertélő apró, színes ruhába öltöztetett csemetékkel. Az örömapák föl-alá szaladgálva osztogatják a poharakat, ami nem személyenként jár; a társaság gondosan körbeadogatja.
A legjellemzőbb tánc a bikatánc. A férfi öklelni készülő bikaként toporzékol a nő mellett, majd pörgeti mindenféle szabály nélkül. Nyilvánvaló, hogy a tánclépéseket is részegen találták ki.
A hét napig tartó dínom-dánom alatt a zajos esküvői házhoz alkalmanként minden vendég többször is betér. Hordják az ajándékokat, többnyire ételt, italt és élő állatot. A vőlegény gallérján többszáz solnyi papírpénz fityeg egy csipesszel odaerősítve. Az udvaron igen nagy a káosz, és ami a muzsikusokat illeti, a zenében sem több a harmónia. Az egész azt a benyomást kelti, mintha minden zenész csak úgy véletlenül rábukkant volna egy rosszul hangolt, ütött-kopott gitárra és találomra elkezdte volna pengetni azt.
Esküvőkön engedélyezett, hogy a férfiak és nők együtt táncoljanak
Alig pár perccel azután, hogy a táncparkettként szolgáló udvarra érkezünk, a mulatozó vendégek máris táncra invitálnak. Endre a színes sapkájával törzsfőnök szerepéről árulkodó öreggel ropja, aki jókedvében olyan lelkesen énekel krumplival a szájában, hogy jó néhányszor szakállán köpi szegény táncpartnerét. Nekem egy enyhén illuminált, de felettébb kedves sráccal van szerencsém bikatáncot járni, aki miközben jobbra-balra forgat, úgy mozog, mint egy öklelni készülő bika. Úgy néz ki, lakodalom esetén nem él a férfi csak férfivel, a nő csak nővel táncolhat szabály.
A ház egyik udvarról nyíló helyiségét az előrelátó pár átmenetileg elfekvővé alakította át. Betekintünk. Orrunkat bántóan savanyú szag csapja meg. Az egyik sarokban egy tucat részeg fekszik egymás hegyén-hátán, akik tátott szájjal húzzák a lóbőrt. A másik sarokban a vendégek körben ülnek, ahol egymás tenyeréből sült birkahúst eszegetnek, földes burgonyával, babbal (errefelé awasnak hívják) és csicsókával. Barátságuk jeléül megkínálnak, így van szerencsénk egy kis kóstolóhoz.
A házban kijelölt elfekvő van a részegeknek
Kóstolni azonban nem csak ételt lehet, italt is. Újra az udvarra lépve egy négyfős vigyorogva tántorgó fiúcsapat gyűlik körénk, akik Endre kezébe egy sörösüveget nyomnak. Endre illedelmesen megissza az utolsó kortyot, mire közlik velünk a játékszabályt:
- Aki kiürítette, az töltse is tele!
Így hívatják meg magukat mindenkivel egy 10 solos sörre. Endre jót mosolyog, s már veszi is meg az újabb üveg sört.
Ő sem szomjas
Lerázva magunkról a mókás társaságot a ház mellett kijelölt rétre érünk, ami jelenleg konyhaként funkcionál. Egy tucat ünneplőbe öltözött asszonyság néhány kondérban készíti a főfogást. A környéken orrfacsaró bűz terjeng, vélhetően a leölt állatok miatt. Vesszük a bátorságot és belenézünk egy kondérba. Bár ne tennénk! A fazékból egy fekete lében úszkáló, riadt birkafej néz velünk farkasszemet. Már nem is bánom, hogy vacsorára nem vagyunk hivatalosak.
Semmilyen lakodalomból nem hiányozhat az esküvői menü. Taquilén ez speciel a birkafej.
Elbúcsúzunk az ifjú pártól és a násznéptől, aztán visszaballagunk vendéglátóinkhoz. Bár végigkóstoltuk az összes krumplit, csicsókát és birkahúst a San Isidro Macchun és a lakodalomban, jól esik lefekvés előtt a nagy hidegben a már Amantanin is megszokott quinoaleves. Beszélgetünk Taquile jövőjéről, s megtudjuk, a sziget ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint Amantani. Nincs elég föld, s így a megélhetés reményében a fiatalok egy része a városokba költözik. Felipe és Inez éppen emiatt csak két gyereket vállalt, de az ő jövőjükért is aggódnak. Azt mondják, sok család perlekedik a nagyobb birtokért, s ez megmérgezi a kapcsolatot taquilei és taquilei között.
Neki is kemény lesz a másnap
Perui utazásunk eddigi legnagyobb élménye volt az a másfél nap, amit Taquile szigetén töltöttünk. Amantanival szemben itt nem alszanak meg a turisták, így leszámítva azt a két órát, amíg a gringó horda a szigeten tartózkodik, Taquile a nyugalom és béke földje. A hagyományok bár már nem olyanok, mint régen, de amennyire lehet, próbálják őrizni azokat. Reméljük, így marad sokáig.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
