Utazásunk második szakaszában Nicaragua északi vulkánjai közül érintünk párat. A Masayánál lávát fotózunk, a Telicánál denevéreket hajkurászunk, a Cerro Negróról deszkával csúszunk le. Remek élmény nicaraguai vulkánokat mászni!
Szilvi és Tibor megkésve ugyan, de megérkeztek Nicaraguába, így este már velük kiegészülve indulunk neki a Masaya-vulkánnak. Zolival pár nappal ezelőtt már megnéztük a krátert, így ő inkább élvezi a medence nem annyira hűs vizét. Próbálunk időben érkezni, hogy legyen időnk egyet a túrázni a kráter körül, de akkora sor áll már fél 5-kor a bejáratnál, hogy odafenn csak egy rövid sétára van lehetőségünk. Szerencsére szép, tiszta az idő, így egész Managuáig ellátni az amúgy nem túl magas vulkán tetejéről.
Kilátás a Masaya-vulkánról Managuára, a Chiltepe-félszigetre és a Momotombo-vulkánra
A kráternél hatalmas a tumultus, renegeteg turista kívánja magának a lávaélményt. Ahhoz azonban, hogy az ember belelásson a kráterbe, a kilátó legmagasabb pontjára kell felállni, ahol szinte egymást tiporják az emberek. Ha nehezen, de nekünk is megadatik a látvány, de azért nem a Masaya lesz a kedvenc vulkánom Nicaraguában.
Izzik a láva a Masaya kráterében
Másnap irány Managua! A főváros felé megállunk az Apoyo-krátertó mellett. Szeretem ezt a helyet, innen mindig remek képeket sikerül lőnöm.
A Mirador-csapat az Apoyo-krátertónál
A város kevés nevezetességének a felkeresése előtt még beugrunk Emese játszóházába, ahol megkóstolhatjuk Frederick kávéját. Drukkolok, hogy barátosnémnak bejöjjön a terve, és csináljon egy gyerekparadicsomot maga körül. Bár én soha nem költöznék Managuába, úgy néz ki, nekik bejön itt az élet.
Emese és kislánya vendégül látnak minket a játszóházában
A fővárosban megnézzük a főteret, a még mindig romos katedrálist, a parlamentet és a Managua-tó partjára épített malecónt, no meg a Klimt vasból készült életfáit, amiket mostanra elég szépen megkapott a rozsda. A városról nem írnék részletesebben, mert korábban már megtettem, inkább azon részét mutatnám be, ahol még én sem jártam korábban: ez a Chiltepe-félsziget.
Kilátás a Chiltepe-félszigetre a managuai malecónról
A Chiltepe-félsziget az Apoyeque-vulkán kiemelkedésével jött létre, nevét mégis annak parazitavulkánjáról kapta. Ma már egyik sem működik, mementónak hátramaradt két kalderató, az Apoyeque és a Xiloá. Ez utóbbinak a partján állunk meg egyet fényképezni, de a hely nem annyira varázslatos, mint azt előzetesen gondoltam volna. Egy sörre azért jó, de többet nem tud.
A Xiloá-lagúna háttérben az Apoyeque-vulkánnal
Sofőrünknek kiadom az ukászt, hogy próbáljuk megkerülni a félszigetet, de fél óra földúton vánszorgás után visszavonulót fújunk. Még jó, hogy a tóparti katonai támasztpontnál azt mondták a sofőrünknek, hogy simán körbeautózható a félsziget. Esetleg egy katonai terepjáróval.
Mivel nem időzünk sokat a Chiltepén, időben sikerül befutnunk Leónba. Sokan imádják ezt a várost kopottsága miatt, de szerintem nyomába sem ér Granadának. Van ugyan egy-két szebb templom és utca, de a városban magában igen kevés a látnivaló. Egy dolog miatt mégis megéri nekem is ide visszatérnem; végre lekerült az állványzat a bazilikáról, így hosszú idő után először láthatom teljes valójában.
A csapattal felmászunk a tetejére, ahonnan egész jó lenne a kilátás, ha a panorámába nem rondítana bele a renegeteg telefontorony. Ami furcsa, hogy a tetőre csak mezítláb engednek ki, nehogy összekoszolják a turisták a cipőjükkel a fehérre mázolt betont. Az ám, csakhogy a naptól legalább 50 fokos az aljzat, a festék ráadásul mindenkinek összefogja a zokniját. Nem értem, minek ez a szívatás, egyszerűen csak le kéne tenni néhány pallót, ha már annyira féltik a bazilika tetejét.
A leóni katedrális és annak teteje, ahová csak mezítláb lehet kimenni
Másnap korán kelünk, mert hosszú, izzasztó gyalogtúrára készülünk kedvenc nicaraguai tűzhányómra, a Telica-vulkánra. A csúcsot már többször megmásztam, de soha nem tudnám megunni. Nem írnék róla részletesebben, beszéljenek helyettem a képek.
A Telica nem véletlenül a kedvenc vulkánom Nicaraguában
Másnap délelőtt még vár ránk egy program, még pedig a Cerro Negro felkeresése. A homok-, illetve a hamudeszkázás a többséget nem érdekli, de Zsolt, Tibor és Szilvi azért bevállalja a kiruccanást.
A Telicán az élővilág sem utolsó
A Cerro Negro egy igazi gringo kaland, amolyan kötelező program minden hátizsákos részére. Ennek fényében rajtunk kívül vagy ötven másik külföldi ül azon a kamionon, amin 100 decibellel szólnak a legújabb slágerek. Mintha a vulkánon csúszás úgy lenne a legjobb, hogy azt az ember tök süketen csinálja végig. Személy szerint gyűlölöm az ilyen megrendezett hancúrokat, amiken mindenki annyira cool, hogy muszáj hideg sörrel a kézben végig üvölteni egy Ed Sheeran prüntyögést, mintha nem felejtené el a világ tíz év múlva, ki is az az Ed Sheeran.
A kamion úgy megy végig egész Leónon és a környező tanyabokrokon, mintha azt akarná közölni az itt lakókkal: megjöttek a rongyrázó, ostoba turisták, lehet nekik jópofiskodni! Olyan szégyenérzetem van magunk és a jelenség miatt, hogy megváltás az, amikor megérkezünk a hegy lábához. Itt mindenkinek kiosztják a deszkákat és a védőfelszerelést, majd irány a hegy! Van egy kis szél, ezért öt dollárért igénybe vesszük azt a kényelmi szolgáltatást, hogy a deszkáinkat utánunk hozza pár falusi gyerek. Nekünk nem fáj, nekik pedig pénz. Win-win.
Úton fel a Cerro Negróra
A Cerro Negro amúgy hihetetlenül látványos. Egy máig aktív parazitavulkán, ami időközönként nyomja magából a füstöt és a piroklasztot. Az utolsó nagyobb kitörése 1999-ben volt, akkor jött létre többek között az a finomszemcsés törmeléklejtő, amin ma deszkáztatják a turistákat. Amúgy hírnevét egy biciklisnek, Éric Barone-nak köszönheti, aki nagyjából húsz évvel ezelőtt úgy gondolta, a vulkán oldalán legurulva fog sebességi világcsúcsot felállítani. A kísérlet sikeres lett, mert 172 km/órás sebességgel a valaha volt leggyorsabb gurulást mutatta be, de a biciklije egyszercsak kettétört alatta, ő pedig repült több száz métert. Éric hónapokra kórházba került, de túlélte a kalandot. Azóta több világcsúcsot is felállított (jelen pillanat 227 km/óránál tart), de azt mondta, a Cerro Negróra soha többé nem akar visszatérni.
A Cerro Negro krátere
Kilátás a tegnap mászott Telicára és a Santa Clara-vulkánra a Cerro Negro csúcsáról
Útban a turisták ahhoz a ponthoz, ahonnan le kell majd csúszni
A túra a hegy tetejére nem hosszú, de annál izzasztóbb. Nagyjából egy óra alatt érünk fel, ahonnan zseniális a kilátás a lávafolyásokra, valamint a közeli vulkánokra, közte a tegnap mászott Telicára.
A csúszás már kevésbé élvezetes. A mellénk állított helyi vezető ráadásul engem kér fel arra, hogy indítsam a turistákat, amíg ő fotóz, lévén rajtam kívül senki nem beszél spanyolul és angolul is egyszerre. A csúszással amúgy az a baj, hogy iszonyatosna lassú, az ember állandóan megáll közben, nagyjából élvezhetetlen. Mégis ezzel adják el a kirándulást, mert a szervezők szerint ettől nyújt többet a Cerro Negro a társainál. Pedig dehogy! A Cerro Negro önmagában is megéri a kiruccanást, csak ha teheted, ne ülj fel a diszkókamionra!
Nem akkora fun, mint amilyennek kinéz
Délután a csapat többi tagjával kiegészülve kisbuszba ülünk és a Cosigüina-vulkán lábánál fekvő Potosíba utazunk. Az utolsó ide vezetett túrám negatív élményeit elkerülendő új helyen foglalok szállást, de úgy néz ki, Potosíban a lepra az egyetlen opció. A Hotel Amanecer Fonseca egy igazi köpedék, ahol csótányokkal és ágyipoloskákkal kell megosszuk az ágyunkat. Ehhez hozzájön a "roppant segítőkész" transzvesztita személyzet, akik talán azt remélték, európai melegek fognak náluk megszállni. Nem azok szálltak meg, úgy is viselkednek velünk. Nem baj, egyetlen éjszaka az egész, majd csak túl éljük valahogy. Holnap irány El Salvador!
Potosí nagyon ocsmány hely, de a naplemente legalább szép a Csendes-óceán partján
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
