A Caño Cristales nem nyűgözött le minket annyira, de La Macarenában azt a tippet kapjuk, hogyha igazán szépet akarunk látni, akkor keressük fel a Siete Machost. A folyót elérni egyetlen módon lehet, ha az ember végigutazik a szeparatista FARC-gerillák által felügyelt La Ruta de los Primoson, vagyis az Unokatestvérek útján. Béke van, ezért elvileg nem kéne félni a gerilláktól, de a Primos tagjai nem hajlandóak letenni a fegyvert. Hogy zavarja-e őket két gringó, aki bemerészkedik a földjükre? Reméljük, hogy nem. A bátorságunkért cserébe életünk egyik legszebb élményében lesz részünk.
Visszaérvén a Caño Cristalestől annál az arepás bácsinál kötünk ki, aki pár napja arepavásárlás közben elejtett egy nevet: Siete Machos. Ezúttal is ott áll a sarkon mobil sütögetőjével; ismerősként fogad minket.
- Milyen volt a Caño Cristales - érdeklődik.
- Nem annyira látványos, mint vártam, de kár lett volna kihagyni - mondja Eri, aki most járt először az ötszínű folyónál.
- Mennyit fizettetek érte?
- 225 000 pesót - vágom rá.
- Az egészen olcsó. Az emberek, akik Bogotában fizetnek be, ennek a többszörösét adják ki rá. Ami hihetetlen, hogy nekem is majdnem ennyibe kerül, pedig én tőzsgyökeres La Macarena-i vagyok. A fél gyerekkoromat a folyónál töltöttem, de többet valószínűleg már nem megyek. A nemzeti park nagyobb elnyomó, mint volt a FARC - mosolyog.
- Mit tud a Siete Machosról? Az interneten nem találtunk róla sok mindent.
- Sokkal szebb, mint a Caño Cristales - kacsint ránk, miközben megtölt pár arepát sajttal - Az itteniek nem szeretnék, ha a turisták tudnának róla, mert akkor a szépen felépített Caño Cristales sztori véget érne. Úgyhogy meg se említsétek senkinek, hogy oda akartok utazni.
- El lehet oda jutni saját szervezésben?
- El. Beszéljetek a yarumalesi líneával, ők megállnak Caño Indiónál. A veredától nincs messze a folyó. Higgyetek nekem! Sokkal szebb, mint a Caño Cristales.
- És mi van az Unokatestvérekkel?
- Vannak, de nem hiszem, hogy foglalkoznának veletek. Mostanra ők is tudják, hogy a turistákat nem szabad bántani. Azért legyetek elővigyázatosak!
Veszünk pár arepát és már rohanunk is a línea irodájába. Holnap megy kocsi Yarumalesbe, úgyhogy gyorsan veszünk két jegyet 100 000 pesóért Caño Indióig. Nem olcsó ez se.
- Mennyi idő alatt érünk Caño Indióba? - érdeklődünk a lánynál, aki a jegyeket árulja.
- Kb. öt óra, de sok mindentől függ.
- Mi az a sok minden?
- Az út, a kocsi, mennyi áru lesz a dzsipeken, ilyesmik.
- Ha leszállunk Caño Indiónál, hogyan tudunk továbbutazni Yarumalesbe?
- Csütörtökön van újra kocsi. De ha nem vesznek rá előre jegyet, nem valószínű, hogy lesz rajta hely.
- Azt meg tudja mondani, hogy hány kilométer ide Caño Indio?
- Kb. negyven.
Negyven kilométer öt óra alatt. Nem tűnik túl bíztatónak, ráadásul fogalmunk nincs, hogyan hagyjuk majd el Caño Indiót. Nem maradt sok időnk Kolumbiára, három napot biztosan nem lébecolhatunk egy veredán. Ettől függetlenül megyünk, mert már napok óta csak a Siete Machos jár az eszünkben.
Ezzel a kiszuperált chivával vágunk neki a La Ruta de los Primosnak
Reggel fél hétkor már ott toporgunk a línea irodája előtt a bácsitól vásárolt arepával a kezünkben. Sok az ember, de még több az áru. Egyszercsak begurul egy egészen elképesztő jármű, amihez foghatót még nem sűrűn láttunk. Egy öreg Toyotát szuperáltak át egy olyan chiva-szerű busszá, amiről még azt is nehéz elképzelni, hogy a következő sarokig elgurul, nemhogy megbírkózik az esőerdő járhatatlan útjaival.
Egy órán át pakolják fel a cuccokat a chiva tetejére, majd elindulunk. Eri közvetlenül a sofőr mellett, egy öregúrral az oldalában kap helyet, nekem azonban már csak a busz hátuljába kapaszkodva jut hely. Rajtam kívül még négyen lógnak a létrán, tulajdonképpen csak a kis lábujjamnak van hely a sárhányón. Ez így megy majd öt órán keresztül? Felelevenedik bennem egy régi stoppolásom a Gran Sabanán, amikor egy lajtos kocsi hátulján utaztam két órán át úgy, hogy az út felénél a sofőr teljesen megfeledkezett rólam, így kb. ötven kilométeren át lobogtam a kocsi mögött. Lobogásról most szó sincsen, mivel a trogyoga aszfaltúton sem tudna 20-nál többel menni, viszont vergődés az van, mivel a La Macarenából kivezető út iszonyú állapotban van. Mondjuk úgy, hogy a San Vicentéből ide vezető út ehhez képest japán mágnesvasút.
Ez az út Metában jónak számít
- Ezzel csak a folyóig megyünk - ismerkedik a mellettem kapaszkodó fickó, aki olyan szerencsés, hogy két lábbal állhat a sárhányón.
- Nem ez megy Yarumalesbe?
- Ez? Nem. A folyó túlpartján az út nagyon rossz állapotban van, ez a chiva képtelen lenne rajta végigmenni.
- Mármint hogy ennél az útnál van rosszabb? - hitetlenkedem.
A fickó elvigyorodik és nem felel, mert az energiáit inkább a kapaszkodásra fordítja. Fél óra szenvedés után a chiva megáll, mindenkit leszállítanak. Egy függőhídhoz érünk, ami nagyon rossz állapotban van. A sofőr nem meri bevállalni, hogy tömve utasokkal kel át rajta, úgyhogy előreenged minket, majd utánunk ő is átgurul. Óhatatlanul eszembe jut az ecuadori fuvarunk Taishába egy benzinszállító teherautóval, aminek a sofőrje simán áthajtott egy ehhez hasonló hídon egy ennél legalább háromszor nehezebb szörnnyel, és persze nem lett semmi bajunk. Nem baj, fő az elővigyázatosság.
Átkelés a függőhídon
A függőhíd után az út még rosszabb, mint volt idáig. Tulajdonképpen nincs is út, csak egy keréknyom, ami gyakran teljesen víz alatt áll. A mocsaras területen kis fahidak könnyítik a haladást, kivéve azon a ponton, ahol az egyik ilyen installáció leszakadt. Nincs mit tenni, mint kerülni a mocsár felé. Húsz percen át dagonyázik a chiva, mire kikaparja magát a sárból. Mostanra úgy nézünk ki a busz hátulján lengedezve, mintha most jöttünk volna ki egy iszappakolásról. A hajam csimbókokban, pólóm a hátam közepéig szürke.
Jobb híján a mocsárban keresünk szárazulatot
Végre megérkezünk a Rio Guayaberóhoz, ahol leszállunk és átpakolunk néhány csónakba. Másfél órája vagyunk úton, szerintem nem jöttünk tíz kilométert se. A folyó túlpartján két dzsip vár ránk. Egy Toyota és egy UAZ.
- Az UAZ a vezérautó, mindig ő megy elől - folytatja az ismerkedést az eddig mellettem a sárhányón tipegő fickó - Az UAZ ki tudja húzni a sárból a Toyotát, de a Toyota nem tudja kihúzni az UAZ-t.
Átkelés a Rio Guayaberón
Közben érkezik a túlpartról egy motoros, aki biccent a sofőröknek és megy neki az erdőnek. Az egyik sofőr odaszól neki, hogy várjon, ne menjen egyedül, de a srác hajthatatlan, amin egy kicsit össze is szólalkoznak. Nem igazán értem mi a vita tárgya, de nem is tartom fontosnak.
Elég megviselt az arca az itt élőknek
Újabb fél órás pakolás következik, majd az emberek elosztása, ki hova üljön. Mi Erivel a Toyotában kapunk helyet, így Caño Indióig kapjuk az arcunkba az UAZ által felvert sarat. A fickó nem hazudott, ez az út tényleg rosszabb az eddigieknél. Nem gondoltam volna, hogy a nabusimakei bekötőt alul lehet múlni, de ez a szakasz simán túltesz rajta. Talán életemben nem utaztam még ennyire rossz úton, pedig volt már szerencsém néhányhoz.
Csak az UAZ tud biztonságban végigmenni a La Ruta de los Primoson
A dzsipben elég vegyes a társaság. Van egy fickó, aki a háromhónapos kislányával megy Villavicencióba. A csöppségnek egy hangját nem lehet hallani, pedig szegénynek párszor beveri az apja a fejét a kocsi oldalába. Nyilván megszokta, hogy az utazás errefelé ilyen. Egy másik figura a fiával és a nejével utazik. Ők is Villaóba tartanak, családlátogatáson voltak egy ranchen La Macarenától délre. Mikor arról kérdezem, mi látnivaló van arrafelé, előveszi a mobilját, és mutat egy leölt tapírt, amit az erdőben jól megsütöttek.
- Rengeteg az állat - nevet.
Ha ez a három hónapos hajas baba bírja az utat, akkor mi is
Egy nő csak féltávig utazik. Azt meséli, hogy a gerillák miatt kellett ilyen messzire költöznie. Nem akart vacunát fizetni, ezért menekülnie kellett a FARC elől. Az erdőben lelt menedéket, de most sem érzi magát biztonságban.
- Remélem, elém jön a fiam, mert nem szeretnék összefutni az Unokatestvérekkel - panaszkodik.
Próbálunk az utazóközönséggel beszélgetni a Primosról, de elég csendesek a témában. Az egyik fickó oldalba lök és odasúgja:
- Errefelé jobb nem kiejteni a nevüket. Nem tudhatod, hogy ki gerilla és ki nem.
Nyelek egyet és inkább bámulom a tájat. Ivanék, akikkel az Urías Rondón koncentrációs táborban ismerkedtünk meg, a liberális vonalat képviselik, ezért tették le a fegyvert. Azonban van egy keményvonalas mag, a Primos, akik inkább elhagyták a FARC-ot, csak hogy ne kelljen táborokba vonulniuk és megszabadulniuk a fegyvereiktől. Ők állítólag ide, a Serranía de la Macarena mélyére vonultak vissza és várják, mit hoz az egyezség a kormánnyal.
Ezért nem szabad errefelé egyedül közlekedni
Már vagy egy órája vergődünk a sárban, mikor beérjük a motorost, aki beragadt az egyik pocsolyába. A sofőrök hékuláznak egy keveset, hogy ők megmondták, aztán persze segítenek a gyereknek kikecmeregni a trutyiból.
Közeledünk Caño Indióhoz
Délután egy óra magasságában végre feltűnik egy ranch. Ez még nem Caño Indio, de a sofőr elmondása szerint közel járunk hozzá. Megállunk egy fél órára, mert árut hoztunk a campesinóknak. A finca egyetlen látványossága egy arapapagáj, ami békésen pózol a fényképezőnknek.
Errefelé még divat arapapagájt tartani
Délután kettőkor érkezünk meg Caño Indióba, ami egy három házból álló vereda. Itt találkozik a két út, ami La Macarenából Yarumalesbe vezet, csak a másikat a nemzeti park lezárta, hogy megóvja a Caño Cristalest a nem fizető turistáktól. Kiraknak minket Doña Maria házánál, akinek van egy kis boltja és egy szobája, amit olykor kiad marháikat Vistahermosába terelő pásztoroknak. Kicsit meglepődik, mikor mi kérjük el a szoba kulcsát, de azonnal megérzi a pénz szagát, és kiabálni kezd a fiának, hogy két gringó van a háznál, akiket el kéne vinni a folyóhoz.
Caño Indio csendes hely
A fia, Andrés, 20 éves. Az anyjával él a ranchen távol mindentől és mindenkitől. Azt mondja, van barátnője Yarumalesben, de a lány Villavicencióba ment tanulni, és azóta nem tudja, mi lehet vele. Caño Indiónál nincs térerő, így nem tudnak kommunikálni, csak ha elmotorozik Yarumalesbe, mert ott legalább van telefon. Csakhogy az út a faluba szörnyű állapotban van. Hiába csak 30 kilométer, motorral is több mint két óra az út, a benzin pedig nagyon drága. Ezt már akkor meséli, mikor leszállunk a motorról a veredától kb. tíz percnyire található Siete Machosnál. Elhozta magával a barátját, a szomszéd háznál lakó Luist is, aki ránézésre nem lehet több 16 évesnél. A két srác hihetetlenül élvezi, hogy megmutathatják nekünk a vereda nevezetességét, amitől egyszerűen eláll a lélegzetünk. Az arepás bácsi nem hazudott: a Siete Machos százszor szebb a Caño Cristalesnél.
A Siete Machos levesz minket a lábunkról
Mivel errefelé nem járnak turisták, akik letaposnák a növényzetet, a színek sokkal élénkebbek. Vannak olyan szakaszok is, ahol a Macarenia clavigera zöld telepei vagy száz méter hosszan húzódnak a folyómederben.
Ebből a növényből mára alig maradt a Caño Cristalesnél, de a Siete Machos még tele van vele
Egy keskeny ösvényt követünk, ami nem járható túl könnyen. Csetlünk-botlunk a gyökerek, kidőlt fák és a kétmilliárd éves, éles homokkősziklák között. Többször át kell keljünk a folyón, ami rengeteg időveszteséggel jár. Állandóan fel-le húzzuk a bakancsot, amit én a sokadik átkelésnél elunok és inkább eláztatom az amúgy is gyötrelmes állapotban lévő Salomon bakancsomat. Hihetetlen, hogy a csuka mindössze hat hónapja van a lábamon, mégis majd leesik rólam. Úgy néz ki, nem kolumbiai terepre tervezték.
A Caño Cristales sehol nincs a Siete Machoshoz képest
Eri még kínlódik az átkelésekkel, aminek végül Andrés azzal vet véget, hogy az egyik bakancslevétel előtt a hátára kapja és átszalad vele a túlpartra. Onnantól minden alkalommal ezt a trükköt alkalmazzuk.
Egy apró vízesés
Menet közben érintünk pár kisebb vízesést, míg nem megérkezünk túránk végpontjához, ahonnan nincs tovább ösvény. Egy csodálatos vízesés előtt állunk, amit beborít a vörös alga. A Caño Cristalesnél ilyen látványos zuhatagot egyet sem lát az ember, mégis fizettetnek vele 230 000 pesót. Hogy Andrés mennyit kér? Nincs ára a kirándulásnak, végül mi ajánljuk fel, hogy adunk nekik 80 000 pesót, ennyiből talán be tud motorozni Yarumalesbe, és fel tudja végre hívni a barátnőjét.
Ez itt maga az édenkert
Mikor lemegy a nap, az amúgy is csendes Caño Indio teljesen elnémul. Doña Maria főz nekünk egy húslevest, majd az éjszaka leple alatt érkezik egy campesino, aki két bikát visz Vistahermosába. Mi is arra tartunk, így megkérjük, hogy a zsákjainkat vigye el Yarumalesig, ne kelljen 30 kilométert a sárban húsz kilóval a hátunkon sétálni. Nem megy bele, mert fél, mi van, ha a bikák ledobják a zsákot vagy ha a Primos megállítja őt és elkobozza azokat.
Ebben a vízesésben végződik a Siete Machos
Úgy telik el az éjszaka, hogy fogalmunk nincs, miként jutunk el Yarumalesbe. Csütörtökig nem várhatunk, a nagy pakkokkal sétálni pedig több mint durva volna. Holnap reggel majd meglátjuk.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
