Ha az ember nem szakavatott irodánál fizet be egy utazásra, abból sok jó nem sülhet ki. Úgy utaztunk Sucréba és Potosíba, ahogyan csak az amatőrök csinálják. Először is Sucre többet tud egy délutánnál, másrészt Potosí előtt illik akklimatizálódni. Nem állítom, hogy a csapatom nem élvezte az elmúlt két napot, de ezt lehetett volna sokkal jobban is csinálni. Amúgy jó volt három év után visszatérni a bolíviai Andokba.
Korán reggel már Santa Cruz repülőterén toporgunk. Sucréba, Bolívia fővárosába repülünk, egyetlen napra. Hogy miért nem tervezett a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetem hosszabb megállót Sucréban, nem értem. Ez a város egyértelműen az ország legszebb és legizgalmasabb települése tömve jobbnál jobb éttermekkel és cukrászdákkal, a környéken pedig számtalan természeti látnivalóval.
A repülőút amúgy egészen varázslatos. Ablak mellett ülök, így bőszen kattintgatom a fényképezőmet a félsivatagos andoki vonulatok felett. Száraz évszak lévén minden elképesztően kopár és élettelen, de ezzel együtt lenyűgöző. Közben felelevenedik bennem az út, amit ezek között a hegyek között tettünk meg Erivel 2014-ben. Nem tudom, hogy megcsinálnám-e újra.
A bolíviai Andok a repülő ablakából
Az ötven perces út után egy nem kevésbé kietlen platón landolunk a géppel. Bár azt mondják, a sucrei nemzetközi repülőtér, ezt elég nehéz elhinnem, mivel annyira apró, hogy a csomagokat emberek adják ki, nem pedig a szalagról kell leemelni. A kijáratnál egy pici, gömbölyded nőszemély vár ránk, ő a kötelezően mellénk rendelt helyi vezető.
Első állomásunk Jatun Yampara, a yampara indiánok faluja és bemutatóközpontja. Életemben nem hallottam róla, az interneten sem találtam róla sok mindent, ami nem véletlen. Jatun Yamparát kifejezetten azoknak a turistáknak mutogatják, akik egyetlen nap alatt szeretnék letudni Sucrét és környékét, és már mennek is tovább. A skanzenszerű élmény az, amitől jellemzően falra mászom. Olcsó majomkodás néhány bolivianóért, aminek ráadásul nem sok köze van a valósághoz.
Jatun Yampara bemutatóközpontja
Az egyetlen, ami megmenti a kiruccanást, egy idős néni háza, ahová bekéredzkedünk, csakhogy lássuk, minként is élnek a yamparák. Szegényesen. Az idős, közel száz esztendős hölgy kőháza lommal és macskákkal van tele, az egyetlen bevételforrása az a néhány öv, amit saját kezeivel sző a ház előtti padon ücsörögve. Mondanom sem kell, kicsit kényelmetlenül érzi magát, hogy hirtelen húsz ember veszi körbe, de lévén felvásároljuk tőle az öveket, engedi, hogy készítsünk róla pár portrét.
Öreg yampara asszony
Amúgy Jatun Yampara akár jó is lehetne, ha a program nem az itt nem őshonos lámák etetése és a kötelező chichaivás lenne, hanem egy pár órás gyalogtúra a környéken, ami bekukkantást engedne az indiánok kultúrájába. Ehelyett beterelnek minket egy apró épületbe, ahol egy vak férfi oszt betanult áldást a csapatnak. Kínos az egész.
Annyi előnye van a skanzennek, hogy nem zavarja őket a fényképezőgép
Dél van, mire elfoglaljuk a szállásunkat Sucréban. Fél nap alatt körbejárni az ország legszebb városát olyan, mint felkólázni egy ötputtonyos tokaji aszút: értelmetlen és barbárság. Egy közepes méretű busszal cipelnek minket végig a város nevezetességein. Ilyen a Casa de la Libertad, vagyis a Szabadság háza, ahol aláírták Bolívia függetlenségi nyilatkozatát. Végigjárunk néhány termet, amiben 19. századi bútorokat látni, valamint festményeket a kor nagyjairól, forradalmárokról és elnökökről.
A Casa de la Libertad belső udvara
Mind közül a legérdekesebb Juana Azurduy története, aki bár gazdag családból származott és zárdában nevelkedett, mégis Bolívia legkeményebb gerillája vált belőle. Miután elhagyta a kolostort, férjhez ment Manuel Ascencio Padillához, akinek az oldalán már 1809-ben csatlakozott a Bolívia függetlenségéért harcoló csapatokhoz. Számtalan bevetésen vett részt a férjével, akit egy 1816-os ütközetben veszített el, miközben az próbálta őt kimenteni a spanyolok karmaiból. Férje halála után sem állt le, 1818-ban már 6000 fős saját serege volt. Akkor is részt vett az ütközetekben, ha épp állapotos volt, az is előfordult, hogy pár nappal a szülés után megjelent a harcmezőn. 1825-ben Simón Bolívar érdemei elismeréseképpen havi juttatásban részesítette, de azt öreg korára megvonták tőle. Szegény, egyedülálló asszonyként halt meg a ma Argentínához tartozó Saltában. Ma már persze nemzeti hős, Evo Morales sokszor szereti őt emlegetni, mikor párhuzamba hozza saját forradalmát a függetlenségi háborúkkal.
Juana Azurduy Padilla portréja
A Casa de la Libertad amúgy nem annyira izgalmas, fél óra bőven elég rá. Ezután felvitetem magunkat a Recolteához, ahonnan belátni Sucre óvárosát. Mivel épp egy képzőművészeti iskola diákjai bitorolják a kilátót, a kézműves piacon kötünk ki. No nem sokat töltünk vásárlással, mert helyi vezetőnk szól, hogy menni kéne a San Felipe Neri-templomba. Nem értjük, mi ez a kapkodás, amíg meg nem érkezünk a bejáratához. Az épületben iskola működik, és délután 4-kor kirakják a tanulókat, vezetőnk kislánya pedig pont idejár. Elugrottunk a gyerekért. Azt azért sikerül kibulizni, hogy felmenjünk a tetőre, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik Sucréra.
A San Felipe Neri-templom udvara és a kilátás a tetejéről
Vezetőnk munkaideje lejár, így végre nyakunkba vehetjük a várost. Újabb múzeumokra nincs idő, inkább kiviszem a csapatot a piacra, ahol végigkóstoljuk a fellelhető összes gyümölcslevet. Érdemes lenne ellátogatni pár csokiboltba vagy beülhetnénk Bolívia legjobb fagyizójába is, de ezekre sajnos nincs idő. Az egész körút egy nagy rohanás, amin állandóan késésben vagyunk, nincs egyetlen egy pillanat sem megállni, szusszanni és átvenni valamit a hely hangulatából.
Minden gyümölcslevet megkóstoltunk a piacon
Másnap hajnalban már utazunk is tovább. A cél Potosí, az ezüst fővárosa. A csapatom jó részt 60 év feletti, sokan még soha életükben nem jártak magashegyi környezetben, ezért aggódom, mi lesz a nap végére. Az 1400 méteres szintkülönbséget akklimatizáció nélkül még a tapasztalt mászók is megérzik, ezért lelkiekben megpróbálok felkészülni a legrosszabbra.
Útban Potosíba
Erivel 2014-ben a kontinens egyik legfurcsább közlekedési járművével, a buscarrillal utaztunk Potosíba. Erre ma már nincs lehetőség, mivel a sín gyatra minőségének köszönhetően felszámolták a vonalat, így ha valaki Potosíba vágyik, kénytelen autóbusszal utazni. Azt, hogy a vasút melletti falvakat manapság hogyan lehet elérni, sajnos nem tudom.
A Rio Pilcomayo szinte teljesen kiszárad a száraz évszakban
Amúgy az út szép, így cseppet sem bánom, hogy nem vonatozunk. Tartunk néhány megállót, mint a Pilcomayo-folyó felett átívelő Puente Sucrénál, ami elősegítette a szabadságharcosok mozgását a 19. században, illetve Betanzosnál, ahol végre beleszippanthatunk a magaslati levegőbe.
Betanzosi öreg urak üdvözlik a csapatot
Sikerül Potosí legocsmányabb hotelében megszállnunk. Nem a szobákkal van gond, hanem az épület kinézetével, ami zöld betonfalaival alaposan belecsúnyít a város koloniális arculatába. Mivel Potosíról már írtam korábban, ezért csak annyit az itt töltött délutánról, hogy a többség meglepően jól viseli a magaslatot. Páran azért panaszkodnak fejfájásra és kóválygásra, vannak, akik a bányalátogatás helyett inkább maradnak a buszban.
Potosí a bányákról ismert
A bányalátogatás amúgy nagyon lájtosra sikeredeik, mivel a városban pont valamilyen népünepélyt tartanak, ezért a bányászok szabadságon vannak. A néptelen kürtőkben való bóklászás helyett mi is inkább a fesztivált részesítjük előnyben. Bár az idő előrehaladtával egyre kókatagabb a csapat, azért a táncos mulatságot elnézegetjük egy darabon.
Táncosok lepik el Potosí utcáit
Páran nem jönnek vacsorázni, este pedig két embert is oxigénmaszkra kell rakni. Hiába említettem a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetemnek, hogy nem jó ötlet Sucréból akklimatizáció nélkül Potosíba utazni, nem akarták módosítani a programot, úgyhogy kénytelen vagyok sokáig a recepción ücsörögni, remélve, hogy senki nem lesz éjszaka rosszul. Szerencsére a társaság stramp része nem hagy magamra, így éjfélig elsörözgetünk a szalonban.
Potosíra is illett volna több időt szánni
Reggel mindenki megvan, de elég nyúzottak az arcok. Nem merik mondani, hogy rosszul vannak, de a többségen látszik, hogy hosszú volt az éjszaka. Itt az ideje, hogy lejjebb ereszkedjünk. Irány Uyuní!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
