Ha az ember a Föld legmagasabb pálmáira vágyik, akkor a kolumbiai Cocora-völgybe látogat el. A Cocora valóban csodaszép és éppen ezért újabban elég turistás is, azonban nem egyedülálló. Két senki által nem ismert völgyet, a Tochét és a Potosít kerestük fel, amik ha lehet, nagyobb élményt jelentettek, mint anno a Cocora. Olyan sztori és képanyag következik, amiről eddig még szinte senki nem publikált semmit.
Már sötétben érkezünk Ibaguéba, de hogy ne húzzuk az időt, csak felkapjuk zsákjainkat, és áttesszük székhelyünket a közeli Cajamarcába. A 40-es főút mentén fekvő apró településre este 9 után esünk be, ahol nehezünkre esik szállást találni. Egy-két túlárazott hotel után visszatérünk a forgalmas főúthoz, ahol elkap minket egy motoros srác, és egy falu déli végében álló épülethez kísér.
- Ez a nagynéném háza, ad ki szobákat - bíztat.
Hiába csöngetünk, senki nem nyit ajtót. Épp távoznánk, mikor betoppan az utcáról Consuelo, egy hihetetlenül mosolygós középkorú hölgy. Úgy megörül nekünk, hogy a legszebb szobáját adja, amiért mindössze 25 000 pesót kell fizessünk. A kulcsok átnyújtásával párhuzamosan meginvitál minket a sarki kocsmába, ahol a férjével és néhány barátjukkal italoznak. Felkapunk egy pulcsit, mert Cajamarcában már csípősek az éjszakák, eszünk egy arepát az egyik utcai árusnál, majd elsétálunk a sarki kocsmába. Consuelo férje, Jorge, és két jó barátja, Don Julio és Don Marco azonnal felpattannak, és hellyel, majd aguardientével kínálnak minket.
Cajamarcában nagyszerű emberekkel találkozunk
Az aguardienténél kevés rosszabb italt tudok elképzelni, mégis minden kolumbiai ezt vedeli. Az ouzóra és pastisra emlékeztető ánizsos nádpálinkából elég 2-3 kupica, és másnap berúgás nélkül is garantált a fejfájás. Na már most, ezek a jóemberek már két üveggel elfogyasztottak belőle, érkezésünkkor épp bontják a harmadikat. Más nem lévén elfogadjuk a meghívást, de közöljük velük, hogy ebből kettőnél több nem megy, ők pedig erre csak annyit válaszolnak, hogy "Dehogyis nem!".
És tényleg. Bár tudom, hogy a másnap nem lesz egyszerű, mégis vad aguardientézésbe torkollik az éjszaka. Amúgy mind Don Julio, mind Don Marco igazi urak, úgy néznek ki, mintha egy westernfilmből léptek volna elő: fejükön kemény kalap, vállukon szürke poncsó, nyakukban az elmaradhatatlan kolumbiai sál. Don Julio amúgy kiköpött mása a mexikói színésznek, Danny Trejónak, Don Marco pedig egy kiöregedett bonviván, aki azonnal felajánlja a poncsóját Erinek, mikor ő fázni kezd. A nagy hétfői dajdajozás közepette Consuelo és Jorge meghívnak holnapután a potosi fincájukra, amiről azt állítják, hogy sokkal szebb, mint a sorstársaink által annyira kedvelt Cocora-völgy.
Holnapután még messze van, mivel üssük el az időt addig? Consuelo azt ajánlja, hogy menjünk fel Tochéba, mert az ottani völgy is szép. Így hát másnap reggel, kicsit kóvályogva tántorgunk ki a Tochéba tartó camperóhoz, amiről úgy tudjuk, hogy 8:30-kor indul. Rosszul tudjuk. Van még másfél óránk az indulásig, így betérünk az egyik kifőzdébe egy fejfájásűző caldóra. Tudod, milyen ánizsos lehelletre forró zsírlevest enni? Inkább nem részletezem.
Ezzel a csodaszép Kárpátiával utazunk Tochéba
Tíz órakor nekiindulunk az innen 20 kilométerre fekvő Tochénak egy ötven éves Kárpátiában ülve. Errefelé annyi ilyen mászkál az utakon, hogy azt gondoljuk, az Aro kizárólag csak a kolumbiai piacra gyártotta ezeket a csodákat.
- A motorja Nissan. A román motor már a '80-as években feladta - kacsint ránk a sofőr.
Ez sem ment meg minket attól, hogy két órán át élvezzük a Kárpátia roppant kényelmes ülését, mivel az út elképesztően rossz állapotban van.
- Az esős évszakban nem közlekedik itt semmi - folytatja a sofőr - Ha ma még vissza akarnak térni Cajamarcába, este 6 órakor indulok.
Gyönyörű a kilátás a Toche-völgyre
Toche meglep minket. A caserióknak általában nincsen gyarmati hangulata, de az itt élők máig folytatják a klasszikus építészetet. Salento nézhetett így ki száz évvel ezelőtt. Még egy apró hostel is van a faluban, ahol összefutunk egy kanadai csajjal, aki a környező termálfürdőket szeretné felkeresni. Szóló hátizsákossal Bogotá óta nem találkoztunk.
Toche nagyon kellemes hely
Consuelo nem hazudott. Toche völgye tényleg fantasztikus. Hihetetlenűl dús köderdők veszik körbe a falut, amit kicsit feljebb a Cocora-völgyből ismert viaszpálmák szegélyeznek. Fejünkbe vesszük, hogy felsétálunk a pálmákig, annak ellenére, hogy a Nevado Tolima felől esőfelhők gyülekeznek.
Egy földutat követünk, ami állítólag Salentóba megy. Jó meredek, egy hegyvonulat nyergén fut végig, amiről két völgyet is belátni. Egy óra séta után elkap minket az eső, de nem adjuk fel, egész a pálmákig gyaloglunk.
Hiába támad az eső, ezért a látványért érdemes sétálni egyet
Mikor felérünk a nyeregbe és látjuk, hogy a hágó még nagyon-nagyon messze van, úgy döntünk, hogy visszafordulunk. Ahogy egy kicsit kitisztul az ég, ismét megjelennek a trópusi madarak. Paujileket, zöld tukánokat és motmotokat látunk röpködni, némelyikük egész jól pózol a fényképezőnknek.
Egy csodaszép motmot
Mire Tochéba érünk, ismét elered az eső. Befészkeljük magunkat egy ház tornácára, és ott várjuk, hogy megérkezzen a Kárpátia. Nem jön. A ház tulajdonosa, Dona Gloria, nem sokkal naplemente előtt kipakolja az arepasütőjét az utcára, és vad kukoricalepény készítésbe kezd. Megéled Toche. Nem csak a falusiak, de a tanyákról is rengetegen vesznek arepát Toche nem hivatalos pékjétől. Mi is kapunk pár vajjal megkent lepényt, darabjáért száz pesót fizetünk.
Lassan feloszlanak a felhők
Lemegy a nap, a kocsi pedig sehol. Végül fél 7 után fut be nagy elnézéskérések közepette.
- Rengeteg holmit kellett vigyek egy fincára. Üljenek előre, mert lefelé is tömve leszünk áruval.
Egy tochei campesino vár az arepákra
Fél órányi sötétben ereszkedés után megállunk és 40 darab 50 kilós, babbal tömött zsákot pakolunk be a Kárpátiába és annak tetejére. Két tonna bab! Eddig sem mentünk gyorsan, hát még ezután. Este kilencre érünk vissza Cajamarcába, ahol a hosszúra nyúlt napot fokhagymás-spenótos pisztránggal zárjuk le. Illetve csak zárnánk le, ha a szállónk felé sétálva nem botlanánk bele ismét Don Marcóba és Don Julióba, akikkel ismét muszáj meginni egy aguardientét. Annyira kapatos a két öreg, hogy egymást kezdik szidalmazni. Mikor arra terelődik a téma, hogy Don Julio hogy lopta meg a saját apját, és a drogháború idején hány embert lőtt agyon, úgy érezzük, ideje indulni.
- Ne izgzuljatok! Már lenyugodtam, nem bántok senkit - böfögi oda Don Julio, majd lehúz egy újabb felest.
Két tonna babot szállítunk Cajamarcába
Másnap Consuelo közli, hogy mégsem tudnak elvinni minket a fincára, de szinte követeli, hogy mi menjünk. Annyira meggyőző, hogy kivesszük a szobát még egy éjszakára, majd felpattanunk egy a mi utcánkból induló camperóra, ami Anaiméba tart. Az azonos nevű folyó völgyében fekvő apró caseriót röpke húsz perc alatt érjük el, innen azonban nincs tovább se busz, se kocsi, úgyhogy veszünk néhány fánkot a falu pékségében, majd gyalog vágunk neki a Valle de Potosínak. Fogalmunk nincs, hogy hova megyünk és mit fogunk látni, de bízunk Consuelóban.
Anaime főtere
Alig sétálunk tíz percet, mikor érkezik egy terepjáró. Az iskolabuszként funkcionáló dzsip gyerekeket visz a környező veredákra, és szívesen visz el minket is Potosíba. Kicsivel feljebb megjelennek a Cocora-völgyből ismert és a tegnap Toche környékén is látott viaszpálmák, de olyan mennyiségben, mint eddig sehol máshol.
A fincák viaszpálmák közé épültek
Az itteni tanyák mind a pálmák árnyékában épültek, a köztük húzódó földeken gulupát és paradicsomot termesztenek. Amúgy sokan nem tudják, de amit Európában maracujaként adnak el, az valójában a gulupa, aminek a színe lila, és sokkal kisebb, mint az amúgy sárga maracuja. Ízre és állagra nagyon hasonlók, de akkor is két különböző növény.
A sofőr hátraszól, hogy ő Chuscalnak megy, ami nincs messze, ráadásul onnan szebb is a kilátás, így ha akarjuk, tartsunk vele. Bólintunk, hogy oké. A potosi útról felkapaszkodunk a hegy oldalában vagy 300 métert, ahonnan tényleg lélegzetelállító a kilátás. Egy tanyánál parkolunk le, ahová barátunk cementet hozott, úgyhogy innen ereszkedünk vissza a völgybe. Mit mondjak? A következő másfél órában nem győzöm kattintgatni a kezemben megelevenedő fényképezőt. Nehéz eldöntenem, hogy a Cocora- vagy a Potosí-völgy szebb-e, egy valami azonban biztos, itt nincs egyetlen turista se, és ahogy ismerem a 21. századi hátizsákosok gondolkodását, még egy darabig nem is nagyon lesz.
Chuscal környékén meseszépek a Potosí-völgy pálmái
Az elágazáshoz érve egy táblára leszünk figyelmesek, ami innen nem messze egy boltot jelez. Az apró tanyán eszünk egy chipset és iszunk egy kólát, közben beszélgetünk a háziasszonnyal. 28 éves, a férje gulupát termeszt. Négy gyermekük van, a legidősebb 15. Elég korán felnőtt szegény lány, de egyáltalán nem bánja. Azt mondja, mesés élete van a völgyben, mert ennél szebb helyen úgysem lakhatna. Tulajdonképpen igaza van.
Talán a Cocoránál is szebb a Potosí-völgy
- A gulupából jön be annyi, amiből futja mindenre - meséli - Tartunk pár disznót és csirkéket, a kert végében pedig megterem minden, úgyhogy az ételre nincs gondunk. Ami hiányzik, az a szórakozás, de azért Cajamarca nincs olyan messze.
Az egyik lánya, aki ott van vele és most 12 éves, azt mondja, hogy szeretne Ibaguéban tanulni, de utána visszatérne Potosíba, mert amúgy imád itt lakni. Megosztjuk velük a fánkunkat, segítünk megetetni a malacaikat, közben megtudjuk, hogy délután 4 órakor indul egy campero a következő háztól Anaiméba, így nem kell korán visszaindulnunk.
A Valle de Potosí felett kezdődik az Anaime paramo
Tényleg van autó. Csak mi és egy ranchero ülünk benne, akit ráadásul nem sokkal indulás után kirakunk. A sofőr is azt meséli, hogy ez a völgy maga a csoda, és semmi pénzért nem menne innen máshová lakni, még ha a fuvarozásból nem is folyik be sok pénz. Menet közben utolérünk egy öszvércsordát, amik nagy zsákokat, ún. sepa de cachát szállítanak.
- A sepa de cacha egy gyökér. Az öszvérek és a lovak imádják - meséli sofőrünk.
Majdnem fél órára beragadunk a sepa de cachát szállító öszvérek mögé
Mivel rengetegen vannak, majdnem fél órába telik, mire a szűk úton átvágjuk magunkat közöttük. Consuelo nem hazudott. A Potosí-völgy tényleg egy csoda, bőven tud annyit, mint amennyit a Cocora tud. Hogy nem ismeri senki? Hál' Istennek! Az ilyen elzárt csodák miatt imádjuk annyira ezt az országot.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
