El Salvador a második kedvenc országom a kontinensen, mivel Kolumbia után itt élnek a legkedvesebb emberek. Guatemala felé utazva beugrottam Jiquiliscóba, hogy beleszippantsak az ország legnagyobb mangrovéjének illatába, de az öböl sajnos nem azt nyújtja, mint amire vártam. Ez talán az első csalódásom El Salvadorban.
Hátrahagyva Kolumbiát El Salvadorba repülök. Guatemala túrám indul egy hét múlva, de a Bogotá-Guatemalaváros repülőjegyért 180 000 Ft-ot kellett volna fizessek (ennyiből akár haza is repülhetek), így inkább San Salvadorban landolok, ahová fele ennyiért találtam jegyet.
El Salvador kevés turistának szerepel az étlapján, még a hátizsákos utazók is szkippelni szokták, én pedig pont ezért szeretem. 2015-ben Erivel már alaposan körbejártuk az országot, néhány mászhatatlan vulkán mellett csak a Montecristo Nemzeti Park és a Jiquilisco-öböl maradt ki. Mivel a csapat érkezéséig van egy kis időm, úgy döntök, bepótlom a hiányt, de előtte valahogy át kéne vergődnöm a vámon. Van bennem egy kis félsz, mert Nabusimakéban a falu egyetlen keresztény hitre tért családja rám bízta a nagypapa negyedkilós poporóját, aminek tömegét jó részt a tök szárára száradt kokain adja. Persze ez nem az a kokain, amiből az emberek csíkokat húznak ki a dohányzóasztalon, de a kagylómész, nyál és kokaolaj keveréke alapértelmezetten jelzésre kéne buzdítsa a kutyákat.
Nincs nagy meglepetés, a repülőn én vagyok az egyetlen turista, így a vámon elsőként emelnek ki a tömegből. Elképzelésem sincs, miként fogom kimagyarázni a nálam lévő poporót, de ez is a kaland része. Szerencsémre azonban a nagy zsákommal kezdik a vizsgálódást, aminek a tetején négy tubus göndör, szőke hajra való hajbalzsam figyel. Azonnal gyanússá válik a szállítmány, lévén se nem vagyok szőke, se nem vagyok göndör, és feltételezhető, hogy férfiként nem használok hajbalzsamot. Eri viszont igen, és Kolumbiában van egy termék, ami elmondása szerint a világ legjobb készítménye, ezért, ha az országban járok és ő nincs velem, mindig megkér, hogy vigyek neki pár tubust. A sztorit a hatóság persze nem veszi be, így mind a négy balzsamot ellenőrzésnek vetik alá. A húszperces ilyen-olyan vizsgálatok után kiderül, a tubusokban tényleg hajbalzsam van, így kissé dühösen, hogy nincs fogás, egyszerűen továbbengednek a kis zsákom átnézése nélkül, amiben ott hever az a bizonyos poporó. Most már csak abban kell bíznom, hogy egy szűk hónap múlva a magyar vámosok sem akadnak fenn rajta.
Zacatecoluca furcsa temploma
San Salvador repülőtere jó messze van a fővárostól, közel akkora távra, mint a mára tervezett Jiquilisco, így nem buszozok fel a hegyek közé, hanem San Juan Talpa magasságában fogok egy Zacatecolucába tartó buszt. 50 cent a menetdíj. Kimondhatatlan nevű városok, filléres buszjegyek. Imádom ezt az országot!
Zacatecoluca, ahogy a legtöbb közép-amerikai város, nem túl látványos. A főterén áll egy furcsa katedrális, ami 2001-ben nyerte el a mai formáját. A klasszikus barokk templom homlokzata egy földrengés során leomlott, amit nem felújítottak, hanem a helyére odabiggyesztettek egy 60 méter magas, égbe nyúló monstrumot. Szépnek egyáltalán nem nevezném, de egy valamit elértek vele: egyedi arculatot formáltak vele Zacatecoluca főterének.
A jiquiliscói elágazásig nem túl látványos az út, de legalább újra belecsöppenek a salvadori életérzésbe, amit a szakadt buszokon mindenfélét áruló kofák adnak meg leginkább az utazónak. Ismét van sós dinnye, pupusa, sült csirkecomb, mindenfelé folyó fagylalt, ismeretlen eredetű gyógyszerek, színező a gyereknek, kalapács az apának. Ennél már csak az elágazástól Jiquiliscóba vezető út nagyobb élmény. A másfél kilométeres útra 25-en préselődünk be egy nyolcszemélyes kisbuszba.
Jiquilisco igen impozáns katedrálisa azonnal rávilágít, hogy rossz irányba kanyarodtam
Jiquiliscóban nincs hotel, a település egyetlen szálláshelye az önkormányzat munkásszállója. A szobáért 26 dollárt akarnak kérni, de gyorsan tisztázom velük, hogy nem az a fajta turista vagyok, aki ennyit kifizet egy lyukért, úgyhogy két telefonhívás után a gondnok megállapodik a szálló üzemeltetőjével egy 13 dolláros árban.
Puerto Triunfo zsúfolt utcája
Jiqulisco pont olyan izgalmas, mint volt Zacatecoluca, úgyhogy nem időzöm sokáig a városban, hanem fogok gyorsan egy buszt Puerto Triunfóba, abba a kikötőbe, ahol reményeim szerint sikerül majd találnom egy csónakot, ami körbevisz a Jiquilisco-öblön. Az öblöt szegélyező erdők és mangrovék állítólag számtalan gázlómadárnak, íbiszeknek és bőgőmajmoknak adnak otthont, csakhogy turisták hiányában nem épült ki állatlesre szakosodott túra.
A Tecapa-vulkán a Jiquilisco-öböl partjáról nézve
Végül húsz dollárban sikerül megegyeznem egy halásszal, hogy vigyen körbe az öblön, de azt hozzáteszi, hogy mióta természetvédelmi területté nyilvánították a mangrovét, nem kotorják az aljzatot, így kiszámíthatatlan, hol fogunk elakadni az iszapban. Benne vagyok egy kis csónaktolásban, úgyhogy nekivágunk a szúnyogosnak.
A Tecapa- és a San Miguel-vulkán keretezi az öblöt
A tengerszint tényleg hihetetlenül alacsony, pedig elvileg dagály van. Az egyetlen csapás, ami mentén haladni lehet, az a nyílt vízhez vezető kijáró, amit a halászok használnak, mi azonban kiszorulunk a perifériára, így sikerül többször is megfeneklenünk.
- Majmok már évek óta nincsenek erre - lohaszt le csónakosom - A hajók okozta zaj miatt visszatértek a szárazföldre, azt hiszem Changuantique környékén láthatóak.
- Mi az a Changantique? - értetlenkedem.
- Egy tanyabokor innen pár kilométerre Jiquilisco felé. De nem ajánlom, hogy betedd oda a lábad. Arrafelé mindenki drogból és rablásból él. Szinte biztos, hogy téged fél percen belül kicsontoznak - nyugtat meg.
Rákászstég az öböl közepén
Meggyőzött. Maradnak a gázlómadarak és íbiszek, amikből sokat látunk ugyan, de azért a Jiquilisco-öböl nem egy Tortuguero vagy Cuero y Salado.
Mivel a másfél órásra tervezett csónakázás fele iszapban ácsorgással telik, megkérem legújabb barátomat, hogy vigyen vissza nyugodtan, láttam, amit látni akartam, ne szívassuk egymást tovább. Szegény, kicsit rosszul érzi magát amiatt, hogy az öböl nem azt nyújtja, mint amire vártam, de a húsz dollárt azért zsebre vágja.
Sárgakoronás bakcsók és íbiszek kutatnak rák után az iszapban
Puerto Triunfóban próbálnék enni valamilyen halételt, de teljesen esélytelen. Tényleg nincsenek felkészülve a turizmusra, mindenki csak halászik és piacol, éttermet senki nem akar üzemeltetni. Jiquiliscóban legalább találok egy jó pupusást, így magamba tömök vagy egy tucat tökös, tepertős és sajtos lepényt, majd visszabaktatok a barlangszerű szállásomra.
A madarakon túl csak egy kósza mosómedvét láttam, azt is jó messziről
A munkásszálló tőszomszédságában van az önkormányzati strand és a futsalpálya. Gombára nem vágyom, így inkább kiülök a nézőtérre bámulni a kispályás bajnokság meccseit, közben pedig egy noteszbe feljegyzem az aznapi gondolataimat. Ahogy lemegy a nap, a stadion megtelik fiatalokkal; barátok, barátnők drukkolnak a pályán meghalni készülő aranylábúaknak. Egyszer csak azt veszem észre, hogy sugdolóznak rólam az emberek, egyesek leszaladnak a kispadhoz, majd onnan is engem kezdenek bámulni.
El Salvadorban az egyik legjobb dolog a pupusa
- Menedzser vagy, igaz? - böknek meg végül, miközben épp a következő blog sztoriját kívánom papírra vetni.
- Hogy mi?
- Láttuk, hogy jegyzetelsz. A 8-as srácot figyeld, egy igazi klasszis. Jobb, mint Messi - mutatnak a pályán tényleg ügyesen tekergőző játékosra.
Mikor megtudják, hogy külföldi menedzser helyett mezei turista vagyok, csak legyintenek. Viszont ettől kezdve sokkal közvetlenebbek velem a srácok, még pupusával is megkínálnak. Ezt szeretem ebben az országban. Jöjj bárhonnan, ha külföldi vagy, azonnal jó fejek veled a helyiek. Sajnálom, hogy ezúttal kevés időm lesz El Salvadorra...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
