Kezdődik az Észak-Kolumbia túrám egy Mirador-csapattal, de előtte még van pár napom Bucaramangában és annak környékén. Kolumbia kilencedik legnagyobb városa nem nyeri el a tetszésemet, Girón viszont nagyon. A Chicamocha-kanyon azonban egyértelmű csalódás. A nemzeti park egyszerűen nincsen jó helyen.
A késő esti órákban landolok Bucaramanga repülőterén. A giróni főtéren álló Hotel Las Nievesben foglaltam magamnak szobát, ami hatalmas tévedésnek bizonyul. No nem a szoba minőségével van gond, hanem Girón bazilikájával, ami negyed óránként vad harangozásba kezd, még éjszaka is. Lévén a szobám ablaka a bazilikára néz, lassan telnek az órák.
Kilátás Bucaramangára a reptérre vezető útról
A Mirador-csapat két nap múlva érkezik, így az időm jó részét szervezéssel töltöm, de pár órára azért kimozdulok. Már csak azért is, mert pénzt kell váltsak, amire csak Bucaramangában van lehetőség. Kolumbia kilencedik legnagyobb városában már jártam korábban, de akkor a nagy rohanásban kevés időm volt azt Erivel felfedezni. Ezúttal szánok rá pár órát, és az igazat megvallva, többet nem is nagyon érdemel. Bucaramangát a kolumbiaiak úgy hívják: a szép város, de az igazat megvallva sem a fekvése, sem az épületei nem szolgálnak rá a névre. Sőt, a belvárosa kifejezetten csúnya. A Plaza Santander környékén egymásba folynak az elmúlt száz év építészeti stílusai, sehol egy jellegzetes utca vagy tetszetősnek mondható tér.
Bucaramanga két leghíresebb temploma, a katedrális és a Sagrado Corazón de Jesús, pontos képet festenek arról, hogy a városban mennyire összefolynak az építészeti stílusok
Bucaramanga talán legjobb negyede a Cabecera del Llano. Ez a bogotái Usaquénre hasonlító barrio a bucaramangai középosztály lakóövezete modern apartmanházakkal, rendezett parkokkal, minőségi éttermekkel. Turista szemmel nincs benne semmi élvezetes, de a belváros szedett-vetett utcái után felüdülés itt bóklászni.
A Cabecera de Llano negyed abszolút élhető
Mielőtt még visszatérnék Girónba, elugrom Lébrija falujába, mivel semmi kedvem nincs a laptopom fölött görnyedni. Egy óra múlva úgy utazom vissza Girónba, hogy bánom, miért nem inkább a laptopom fölött görnyedtem. Lébrija teljesen jellegtelen település, pedig a történelme régebbre nyúlik vissza, mint a környék bármely településéé. A mai Lébrijától nem messze már 1529-ben állt egy falu Cantabria néven, de Girón megalapításával megfeledkeztek róla, így Cantabria elnéptelenedett. A 19. században újraalapították Lébrija néven, és rövid időn belül fontos mezőgazdasági központ vált belőle. Ma Lébrija profilja az ananász és az abból készült termékek, de ebből az utcákon sétálva semmit nem érzékelek. Lébrija pont olyan szép, mint volt Bucaramanga óvárosa, így ideje visszatérnem Girónba. Abba a Girónba, ami szemben Bucaramangával és Lébrijával egy igazi ékszerdoboz.
Lébrijában van egy templom és más semmi
Nem először Girónban, de ennyi időm még soha nem volt rá, mint most. Mivel a délután folyamán sikerül minden szervezési feladattal végeznem, az estém és a másnapom is szabad. A szállómon rajtam kívül van két spanyol, ők motorral járják körbe Kolumbiát. Nem ez az első útjuk az országban, és jó eséllyel nem is az utolsó. Az 50 év körüli páros szerelmese Kolumbiának, s mivel én is hasonlóképp érzek, gyorsan megtaláljuk a közös hangot.
A giróni Keresztelő Szent János-bazilika napközben és naplemente után
Egy óra múlva már a sarki ivóban sztorizgatunk egy üveg Ron Caldas mellett. Nem sokkal később csatlakozik hozzánk két fiatal kolumbiai lány és egy fickó. A két leányzó focista, egyikük a 2016-os Copa Libertadores gólkirálya, továbbá állandó tagja a kolumbiai válogatottnak. A menedzserükkel iszogatnak, és szívesen tartanak velünk, bár a rum a menedzser szerint nem megengedett egyik lánynak sem, mivel holnap reggel edzésük van. Sörből viszont megisznak egy rekesszel, gondolom, az nem rombolja a fizikai állapotukat. Őszintén szólva jól esik közel két hónap Guyanák után beülni egy latin kocsmába és vegyülni a helyiekkel. Más errefelé az emberek szociális igénye, mint a kontinens másik oldalán, vagy akár Curacaón volt.
A Keresztelő Szent János-bazilika Santander megye legfontosabb vallási intézménye
Girónról eddig még nem született bejegyzés, pedig nem ez az első alkalom, hogy itt járok. Az elmúlt tíz évben vagy féltucatszor kerestem már fel a várost, de mindig csak beugrottam pár órára, ezért nem volt időm elmélyülni a giróni hétköznapokban. Ez a pillanat most érkezett el, és azt kell mondjam, bánom, hogy korábban nem álltam itt meg pár napra. Girón nem olyan, mint Villa de Leyva, Salento vagy Barichara. Itt nem botlik az ember minden sarkon turistákba, a boltok és éttermek sem a külföldiekre vagy hétvégi kirándulókra vannak berendezkedve. Girón olyan, mint Guaduas vagy Ambalema: gyönyörű gyarmati kisváros mindenféle skanzenszerű máz nélkül. Ami miatt azonban Girón mégsem tud az eredeti bájával magával ragadni, az a közelgő karácsony.
A giróni utcák mindig tele vannak emberekkel
December lévén a főteret alaposan felcicomázták. Van itt szánkózó jegesmedve, korcsolyázó béka és hógolyózó krampusz is, mintha Kolumbia ezen részén bárkinek bármi fogalma lenne a téli sportokról. A karácsonyi dekorációktól otthon is hányok, hiszen semmi mást nem csinálunk, csak telipakoljuk giccsel a kirakatokat és életidegen fénysorokat dobálunk fel a fákra, de a kolumbiai műanyagérzés még ezen is túlmutat. A gyerekek persze imádják, de ami meglepő, ezekért a fénylő figurákért a kolumbiai felnőttek is rajonganak. A nap 24 órájában mindig van valaki, aki fotózkodik ezekkel az ormótlan fröccsöntött bábokkal, amik miatt amúgy szinte képtelenség értékelhető fényképet készíteni Girón nevezetességeiről. Pedig azokból van bőven.
A főtéren áll a Keresztelő Szen János-bazilika, amit nyolc évvel a város 1631-es megalapítása után emeltettek. 1959 óta nemzeti műemlék, egyben Santander megye lefontosabb vallási intézménye. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy negyedóránként félreverik a harangokat, a Hotel Las Nieves szállóvendégeinek igen nagy örömére.
Girón sokban hasonlít Villa de Leyvára, mégis teljesen más a hangulata
A park másik oldalán látható a Mansión del Fraile. Girón talán legszebb épülete annak az Eloy Valenzuelának a szülőháza, aki tagja volt Kolumbia legfontosabb tudományos felfedezőútjának, a José Celestino Mutis által szervezett Expedición Botánicának.
Ezen kívül ott van még a Parque Las Nieves az azonos nevű kápolnával, és az azt körülölelő, gyarmati időkből származó lakóházakkal. Girón azonban nem azért érdekes, mert sok a karbantartott koloniális épület, hanem azért, mert élet van bennük. Villa de Leyvában vagy épp Salentóban mindig az volt az érzésem, hogy meg akarják nekem mutatni, milyen remek helyek a kolumbiai falvak. Rengeteg trendi éttermet és bárt nyitottak, amik becsalogatják az embereket az utcákról, terekről. Girón nem ilyen. Itt nem eszel vegaburgert vagy rukkolás pizzát, és senki nem kever neked mojitót egy romkocsmában. Viszont együtt sörözhetsz a sarki rendőrrel munkaideje lejárta után, vagy ehetsz egy cső sült kukoricát disznóbélchipsszel a téren. Girón eredeti, nem kirakat.
Ahol nincsenek turisták, ott az ember csak ilyeneket tud enni
De hogy ne csak áradozzak róla, hadd említsek meg egy zavaró tényezőt is. Girón túl közel fekszik Bucaramangához, ahonnan rengeteg ember érkezik nap mint nap egy üzleti ebédre, esti korzóra vagy egyéb ügyeket intézni. Girón utcái azonban alkalmatlanok a városi forgalomra, ezért állandó a dugó és az ebből fakadó szmog és dudaszó, ami sokat ront a város élvezeti értékén.
Girón csak reggel nyugodt, utána ellepik az utcákat az autók és az emberek
A csapat gépe este landol Bucaramanga repülőterén. Velük már nem a Hotel Las Nievesben, hanem egy annál csendesebb boutique hotelben, a Girón Chill Outban szállok meg. Előkerül egy üveg 12 éves Medellín, de csak módjával fogyasztunk, mert a délelőtti városnézés után vár minket a Chicamocha-kanyon.
Felvonóval utazzuk be a Chicamocha-kanyont
A 2006-ban nemzeti parkká avanzsált kanyonon (Panachi) már rengetegszer végigutaztam, de ezúttal a csapattal a felvonóra is felülünk. A kolumbiaiak híresen nem értenek a természeti csodák és történelmi helyszínek ésszerű hasznosításához (elég csak a Cano Cristalesre vagy a Hacienda Nápolesre gondolni), és hát a Chicamocha esetében sem sikerült értelmes arculatot kitalálni. Ahelyett, hogy túraútvonalakat építettek volna ki a kanyon aljára, víziparkot és étteremplaccot hoztak létre a két oldalán, amiket felvonóval kötöttek össze. A felvonó nem rossz ötlet amúgy, az egyetlen gond vele csak az, hogy kizárólag a hétvégi kirándulókat célozza meg, akik nem a természet, hanem a csúszdapark és a zabálás miatt érkeznek Panachiba.
A Panachit (Parque Nacional de Chicamocha) sikerült a kanyon legkevésbé látványos helyén létrehozni
A felvonó amúgy nem drága, az oda-vissza libegés mindössze 24 000 pesóba kerül. Az étkezés azonban már az. 30 000 pesót kérnek egy bandeja paisáért, aminél kevés ötlettelenebb kolumbiai étel van. A nemzeti parkkal azonban nem ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy rossz helyen van. A Chicamocha-kanyon ugyanis Jericó környékén ezerszer látványosabb, éppen ezért nem értem, miért itt kellett a parkot létrehozni. Ráadásul a kanyon ezen részén végigtekergőzik a Bogotá-Bucaramanga autóút, ami tovább rontja Panachi természetközeli hangulatát.
Jéricó környékén sokkal szebb a Chicamocha-kanyon
Az éjszakát már San Gilben töltjük. Megtekintjük majd Baricharát, Guanét és a Juan Curí-vízesést, majd irány Ocaña és La Playa de Belén...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
