A Fonseca-öböl nicaraguai és hondurasi oldalával már megismerkedtünk, csak az El Salvador-i Meanguera-sziget maradt hátra. Egy turisták által nem látogatott, kedves kis szigetre leltünk, ahol mintha megállt volna az idő. Megtudjuk, mitől szenved ma El Salvador, és utazunk egy olyan járművön, amilyet eddig még sehol nem láttunk.
Senkinek nincs arról információja La Uniónban, hogy mikor megy hajó a Meanguera-szigetre, ezért már reggel fél 7-kor kint téblábolunk a kikötőben. Húsz perc kutakodás után nyilvánvalóvá válik, hogy felesleges volt kapkodnunk, mivel csónak csak 10:30-kor van, így jobb híján beülünk egy pupseriába reggelizni.
Minél több időt töltünk ezen a vidéken, úgy kezdem megszeretni a pupusát. Hihetetlenül primitív étel, mégis van benne valami, ami szerethető. A sima sajtos a legjobb savanyú káposztával, csak azt nem értem, miért kell forró csokival kombóban árulni.
Anyuka kislányával együtt viszi a boltot La Unión kikötőjében
Lassan telik az idő, de pontban fél 11-kor kihajózunk. Rajtunk kívül csak helyi kofák ücsörögnek a fekete ponyvával körbevont csónakban, mindenféle jót szállítanak át a szigetre, ahol állítólag nem sok minden terem meg.
Velük együtt utazunk Isla Menaguerára
Az út látványos, a Conchagua-vulkánra például egészen mesés a kilátás. Elhajózunk a Zacatillo és a Conchigüita szigetek mellett, majd nem sokkal később feltűnik a Meanguera is. Nem állítom, hogy ez az út az elmúlt három év legszebbje, de az élmezőnyben mindenképpen helye van.
La Unión ipari kikötője és mögötte a Conchagua-vulkán
Meanguera kikötője durván retkes. A víz felszínén szemét és vastag fűrészporréteg lebeg barnává varázsolva a tengert. A csónakos azt mondja, hogy a sziget asztalosa mocskolja be így a vizet, de nem tudnak ellene semmit sem tenni, mert ha beszólnának neki, nem javítaná meg a halászok hajóit.
Mivel a csónak holnap hajnali 5-kor indul vissza La Uniónba, muszáj vagyunk szállást találni, de az nem megy könnyen. A sziget egyetlen hotele bár álomszép, iszonyatosan drága, így a helyieknél érdeklődünk, hátha tudnak valamit ajánlani. Végül a haditengerészet épülete melletti viskóban kötünk ki, ahol 20 dollárért kapunk két szakadt ágyat. WC van, csak víz nincs benne, de egy napra jó lesz.
Megérkeztünk a Meanguera-szigetre
Azt reméljük, Meanguera hasonlóan szép lesz, mint a hondurasi Isla El Tigre volt, de csalódunk. Amíg Amapalának koloniális bája volt, addig ez a kisváros olyan, mintha La Unión külvárosát teleportálták volna ide. A szedett-vetett házak között koszos utcák tekergőznek, amiket vastagon beborít a szemét. Egy teljes napunk van a szigetre, de lövésünk sincs, mivel ütjük majd el az időt.
Elindulunk hegynek felfelé a falu egyetlen lebetonozott utcáján. Elsőnek a megfizethetetlenül drága Joya de Golfo Hotel tűnik fel. A csendes öböl tulajdonosa állítólag egy amerikai fickó, de évente max. egyszer látják a szigeten, a szállót egy fővárosból száramzó fiatal srác üzemelteti. Puszta kíváncsiságból betérünk egy kólára, de a srác és barátnője annyira be vannak állva, hogy az árát is elfelejtik elkérni. Csak néznek ránk mosolygó tekintettel, nem értik, mit keresünk a szigeten.
- Nem jön ide senki, csak nagy ritkán beugranak egy üdítőre azok, akik Nicaraguából érkeznek csónakkal - magyarázza a srác.
Joya de Golfo Hotel, háttérben a hondurasi Isla El Tigrével
Pedig Meanguera akár jó hely is lehetne. A hotel teraszáról feltűnik a közeli Pirigallo-sziget, ami teljesen lakatlan. Ha Costa Ricában lennénk, már egész biztosan nyílt volna rajta valamilyen rezervátum, de errefelé senki nem gondolkozik turista fejjel.
A hotel után nem sokkal véget ér a település. Az út járhatatlan földúttá válik, ránézésre évek óta nem ment rajta kocsi. Kisétálunk egy kiszögellésig, ahonnan remek kilátás nyílik a déli és nyugati öblökre. Ahogy Isla El Tigrén, úgy itt is hostelért kiált a táj, de erre még várhatunk pár évtizedet.
Nincsenek turisták, pedig ilyen öblei vannak a szigetnek
Visszatérünk a faluba. Mostanra híre ment, hogy két gringó lófrál a szigeten, így mindenki keresi a társaságunkat. A legjobban a szállásadónk unokájának sikerül, aki két órán át szórakoztat minket. A 6 éves forma kiscsaj, Dorita hihetetlenül közvetlen, egy pillanatig nincs megilletődve attól, hogy nem a szigetről származunk. Ő maga eddig csak San Miguelig jutott, de nem tetszett neki, mert arrafelé is csak vulkánokat látott. Az igazat megvallva megértem. Nekünk is kezd unalmassá válni a rengeteg tűzhányó látványa.
Ilyen gyíkból rengeteg van a szigeten
Egyszercsak megjelenik az anyukája, aki mindössze 22 éves és meglepő módon szőke. Azt mondja, nem akar több gyereket, épp elég neki Dorita, akit nagyon fiatalon szült.
- Errefelé teljesen normális, hogy 16 évesen szülnek a lányok. A többség tíz gyereket is a világra hoz, de a csúcstartó a nagymamám, aki 26-szor szült. Sok gyereke halva született, csak 16 maradt életben. Rajtam és apámon kívül mind az Egyesült Államokban élnek, azóta a nagyi is.
Isla Meanguera akár turistaközpont is lehetne
El Salvadornak 6,4 millió lakója van, s mivel az ország csak 21 000 km2 területű, elég sűrűn lakott - gondolná egy statisztikus. Ez azonban nincs így. Hivatalos adatok szerint 1,1 millió salvadori él az Egyesült Államokban, feltételezések szerint azonban ennek duplája tartózkodik ott illegálisan. Szenved is tőle rendesen az állam, mivel pont a munkaképes korúak hagyják el az országot, így El Salvadorban tulajdonképpen behalt a gazdaság. Akik maradtak, azok önfenntartásra rendezkedtek be, mint itt, Meanguerán.
- Apám nem akart az Egyesült Államokba költözni, neki fontosabb volt a tenger és a halak. Most is ebből élünk, csak nem nagyon van kinek eladni - panaszkodik Dorita anyukája.
Eltelt ez a nap is. Mivel a szigeten esténként nincs áram, korán nyugovóra térünk. Így is sikerül elaludnunk, pár perccel öt előtt riadunk fel arra, hogy a csónakosok azt kiabálják, indulnak La Uniónba. Egy perc alatt mindent behányunk a zsákokba, és lóhalálában kirobogunk a kikötőbe. A csónak szerencsére megvár minket, így nem ragadunk a szigeten.
Pelikánok pihennek a sziklákon
La Uniónba valamivel napfelkelte után érkezünk. A csónak nem tud kikötni az apály miatt, így megáll a partoktól kb. száz méterre, ahonnan vízitaxikkal jutunk a kikötőbe. Ne valami motoros járgányra gondoljatok, hanem egy ember húzta kocsira, aminek hála száraz lábbal érünk partot. Életünkben nem ültünk még ilyen szerkezeten.
Vízitaxi salvadori módra
La Uniónban nincs miért maradnunk, így felülünk egy buszra, ami délnek tart, Playa Las Tunas irányába.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
