Antioquiát Dél-Amerika Szilícium völgyének is szokták nevezni, bár vidéken általában nem a startupok, hanem a mezőgazdaság jelenti a bevételforrást. Sokáig a kávé volt a mindenható, de nem rég új mánia kezdődött: az avokádó. A zöld aranynak is nevezett növény a nyugat-kolumbiai mezőgazdasági bumm alfája és omegája, amiből az elmúlt években nagyon sokan meggazdagodtak. Ma La Cejától Salamináig nem lát mást az ember, csak avokádó-ültetvényeket, de ahogy minden csoda három napig tart, úgy az avokádónak is lassan befellegzik.
A Hacienda Nápoles állagmegóvó munkálatai miatt kicsit borult a programunk. Elvileg kora reggel indultunk volna útnak, de Pablo Escobar egykori birtokának körbejárása nyomán csak dél magasságában hagyjuk magunk mögött Doradal városkáját. Hogy ne kelljen buszcsatlakozásokra várni, megkérem Henryt, hogy vigyen el minket egészen Sonsónig. Örül a felkérésnek, mert így ő is új útvonalat járhat be.
Megebédelünk egy útszéli étteremben, majd megkezdjük az emelkedést Antioquia hegyei közé. Ahogy feljebb és feljebb kapaszkodunk, úgy válik egyre borúsabbá az idő. Cocorná magaságában tartunk egy rövid pisiszünetet. Azért itt, mert, a Ktarata névre hallgató kilátónál zseniális panoráma nyílik a városka völgyére, no meg a Cascada Las Perlasra, ami 120 méteres magasságával Antioquia egyik legnagyobb vízesése.
Cocorná és a Cascada Las Perlas a kilátóból
Esőben folytatjuk tovább utazásunkat, ami Marinilla és Rionegro között belassul. A két város között máig nem készült el a 2x2 sávos út, így jó egy órán át araszolunk a dugóban.
Rionegro után már valamivel gyorsabb tempót tudunk diktálni, de La Unión után ismét esni kezd, így ismét belassulunk. Sötétedés után esünk be Sonsónba. A városka legjobb szállodájában, a Hotel Tahamíban foglaltam szobákat a csapatnak. A jó persze szubjektív fogalom, de két éjszakára megfelel mindenkinek.
Egy helyi kifőzdében eszünk egy vállalhatatlan quesadillát, majd találkozom a kötelezően mellénk rendelt helyi vezetővel, Edisonnal, akivel holnap a paramót szeretnénk felfedezni. Az idősödő fickó igazi campesino, olyasfajta figura, amilyet az ember a Sonsónhoz hasonló vidéki települések helyi vezetőjének gondol. Reggel 7-kor indulunk, de csak akkor, ha nem esik az eső.
De sajnos esik. Sőt, nem simán esik, szakad, ezért elég gyorsan lemondunk az újabb élményről a paramón. Jártam én már esőben 4000 méteren, nem kívánom senkinek. A csapat szerencsére nincs rágörcsölve semmire; mondjuk Kolumbiában nem is ajánlott német pontosságot és precizitást elvárni.
Valajol a Vereda Tasajón épp egy nem létező vízesést keresve
Tíz óra felé hagy alább az eső, így hívom Edisont, hogy ajánljon valami alternatívát az elmaradt paramo helyett. Sok ötlete nincs, így én bedobom azt a vízeséset, amit idefelé jövet láttunk az útról. Azt mondja, sejti, mire gondolok, de kocsit nekem kell intéznem. Ezzel szerencsére nincs gond, mivel Marco és barátja jellemzően ráérnek, ha hívom őket. Most sincs ez másképp, így megindulunk a Vereda Tasajo felé. Edisonnak persze fogalma sincs, hova megyünk pontosan, így Marco az, aki végül irányt mutat a csapatnak.
Egy szépen renovált portánál találjuk magunkat, ahol a 60-as éveinek elején járó Miguel él. A fickó tökéletesen beszél angolul, ami nem kis meglepetés így a világvégén egy picit túl. Medellínben volt ügyvéd, de pár éve besokallt, és beköltözött a hegyek közé avokádót termeszteni.
- Elegem lett a nyüzsgésből, a dugókból, abból, hogy folyton megmondták, mikor, hol és mit csináljak. A világ legjobb döntése volt lejönni vidékre és campesinónak állni - húzza ki magát Miguel - A gyerekeim felnőttek, Európában és Amerikában élnek, az asszony meg már nem panaszkodik, hogy nem vagyok otthon. Nincs ennél boldogabb élet - mosolyodik el.
Azt mondja, a vízesés, amit az útról láttunk, valójában nem vízesés, hanem egy csúszda, amin leereszkedik a víz. A neve állítólag Cascada El Molino, amit az innen nem messze fekvő El Molino haciendáról kapott.
A Hacienda El Molino a környék legöregebb épülete
- Az a környék legrégebbi épülete, bőven Sonsón megalapítása előtt építették - mutat egy távoli, de a tanyájáról is jól látható házra.
- Műemlék - veti közbe Edison.
- Egykor az egész völgy a hacienda tulajdonosáé volt - folytatja Miguel - Aztán pár évtizede elhagyták a házat, a birtokot pedig benőtte a gaz. Pár éve azonban újra gazdálkodni kezdtek rajta. Tudod ki vette meg? - fordul Edison felé.
- Egy színésznő állítólag. Valamilyen telenovella sztár - von válat idősödő vezetőnk.
- A feleségem biztos tudná. Én nem nézek TV-t - zárja le a beszélgetést Miguel, aki felvisz minket a birtoka végébe, hogy utat mutasson nekünk a vízeséshez.
Ösvény az nincs, így igazi bozótharc veszi kezdetét. Félórás küzdelem után aztán kiérünk egy hatalmas gránitmonolitra, amibe csúszdát vájt a patak. Elég szürreális látványt nyújt, nem sok ilyet láttam korábban.
Zoli élvezi a dzsungelharcot
Ücsörgünk pár percet a szélén, aztán mikor megdörren az ég a paramo felett, megindulunk lefelé. Miguel az ereszkedés közben mesél az avokádóról.
- Háromféle avokádót termesztünk a völgyben, ebből csak az egyik megy exportra, a legrosszabb minőségű. Mielőtt megkérdeznéd, hogy miért, elmondom, hogy azért, mert az bírja ki egyedül a hosszú hajóutat. A többi megrohadna a konténerekben. Igazából nem értem, ti európaiak miért importáltok avokádót, amikor csak a rosszat kapjátok?!
- Igazából én sem értem. Miattam nem kéne importálni, mivel nem szeretem - mosolyodok el.
- Pedig az avokádó a világ legjobb dolga. Ha csak avokádót eszel, túlélsz. A baj inkább az, hogy ma boldog-boldogtalan avokádót termeszt. Nézz körbe a hegyen. Mindenhol új telepítésű ültetvényeket lehet látni. Ráadásul a többségük nem is kolumbiai tulajdonban van, hanem amerikai és európai üzletembereké, akik kizárólag exportra termesztik a vackot. Azt mondják, az avokádó az új super food, errefelé csak zöld aranynak nevezik. Pedig a gringók lenyomják az árakat, ami meg marad utánuk, az a szar minőségű Hass-avokádó, amit egy átlag kolumbiai meg sem kóstol. Én imádom az avokádót, de rossz irányba haladunk.
A Cascada El Molino egy közel 150 méter hosszú természetes csúszda
A séta után visszatérünk Sonsónba, ahol ismét elered az eső. Délután 3 felé alábbhagy, de csak Zsuzsit és Ágit tudom rávenni, hogy menjünk el egy másik rövid túrára. Edison a Cascada Santa Mónicát ajánlja, ami egyórás sétával érhető el a faluból.
Csak ketten jönnek el velem a Cascada Santa Mónicához
A túra nem túl látványos, többnyire irtások mentén haladunk. A patak, ami a vízesésben végződik, eléggé szennyezett; gumiabroncsok, nylonzacskók és flakonok akadnak fenn a víz fölé benövő ágakon.
Maga a vízesés sem túl látványos, de legalább nem esik. Ez is valami.
Nem ez a világ legszebb vízesése, de jobb mint a szállón ülni attól rettegvén, hogy elázunk
Másnap megindulunk Salamina felé. A faluban csak egy furgon van, ami képes mindannyiunkat csomagostul elvinni, bár az utazás így sem ígérkezik túl kényelmesnek.
Sonsón környékén minden talpalatnyi földet megművelnek
Oscar Toyotájának platóján öten zsúfolódunk össze, s bár van nylonunk eső esetére, reménykedünk benne, hogy nem ered el újra. Erre persze minden esély megvan, mert elég borongós az idő.
Kényelmes három órának nézünk elébe
Pár héttel ezelőtt napos időben ereszkedtem le Aguadasig, akkor fantasztikus volt a táj. Most a párában már messze nem annyira látványos az utazás, de már annak is örülünk, hogy az esőt megússzuk.
Egy tanya a Rio Arma völgyében félúton Sonsón és Aguadas között
Aguadasból busszal jutunk el Salaminába. Elfoglaljuk a szállásunkat, majd hívom Alexandert, hogy vigyen el minket San Félixbe és a Samaria-völgybe. Alexanderé a falu legnagyobb Carpatiája, de két embernek így is a sárhányón kell állnia. Szerencsére a csapatot nem zavarják a körülmények, sőt, kifejezetten élvezik, hogy úgy utazunk, ahogy a helyiek teszik.
Salamina ugyanolyan szép falu, mint bármelyik település Antioquiában vagy Caldasban
A Salaminát San Félixszel összekötő úton rengeteg a hegyomlás. A normál körülmények között egyórás út majdnem kétórásra hízik, San Félixhez érve pedig ismét elered az eső.
- Három hete megállás nélkül esik - panaszkodik Alexander.
- Pedig elvileg száraz évszak van, nem? - okoskodom.
- De igen. Csak áprilisban kéne jönnie az esőnek, de január vége óta nem volt esőmentes nap. Idén sem lesz kávé, mert elveri a víz a virágokat - csap a kormányra a sofőrünk.
A Valle de la Samaria szerencsére esőben is szép. A kötelezően mellénk vezénylet guide mesél ezt-azt a viaszpálmákról, így megtudjuk, hogy egy-egy pálma évi mindössze pár centit növekszik, ezért a 40-50 méteres példányok több száz évesek is lehetnek.
Túra a Valle de la Samaria viaszpálmái között, természetesen esőben
Amíg nem irtották ki körülöttük az erdőt, addig nem pusztultak, mert a gyökérzetük összefonódott a köderdei növények gyökérzetével, de az irtások hatására sérülékenyekké váltak a viharokban. Legtöbbször a lombkoronájuk szakad le, de olyan is van, hogy gyökerestül fordulnak ki a helyükről több fát is magukkal ragadva.
Az egész völgyet egyetlen tanya birtokolja
A viaszpálmák gyümölcse korábban takarmány volt, de lévén a fák védettek, az emberek évtizedek óta nem hasznosítják, hanem rábízzák azokat a papagájokra, amik ürülékükkel szétpotyogtatják a magokat. A baj csak az, hogy a viaszpálma irtás mentén nem tud növekedni, mert sem a közvetlen esőt, sem a közvetlen napfényt nem bírja, ezért ahol új palántákat vélnek felfedezni, körbeültetik köderdei növényekkel.
A Valle de la Samaria semmivel nem csúnyább, mint a Cocora, de ezt egyetlen turista sem látogatja
Régen a fák törzsén lefolyó viaszt gyertyakészítésre használták. Most már ezt sem teszik, mivel a viaszos kéreg védelmet nyújt az amúgy fában fészkelő papagájoknak, mivel így sem a kígyók, sem a ragadozó madarak nem tudják megközelíteni az odujukat.
Az egyórás körtúra végére szépen eláll az eső, így sikerül néhány képet készítenünk a völgyről, ami amúgy pont olyan, mint a Cocora-völgy, csak ide egyetlen turista nem látogat el.
Ági régóta tudja, kivel kell Kolumbiába utazni
Sötétben érkezünk vissza Salaminába, ahol sajnos nem hagy alább az eső. Jártam már úgy Kolumbiában, hogy a száraz évszak ellenére folyamatosan ömlött, akkor az év végén beköszöntött az El Niño. Nem tudom, hogy ez már annak-e az előszele vagy csak balszerencsénk van, de az biztos, hogy a csapat lelkesedése kezd alábbhagyni az időjárás miatt. Talán Jardínban jobb idő lesz majd...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
