Van egy vonat, ami igazából busz. Azért jött a világra, hogy néhány pásztorcsaládnak megmaradjon a kapcsolata a külvilággal. Buscarrillal utaztunk Sucréból Potosíba.
Sucréból Potosíba kétféleképpen juthat el az ember. Vagy a megszokott módon felpattan egy buszra a terminálon, és három óra alatt felkanyarog a 4100 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő városba, vagy ha valami sokkal eredetibbre vágyik, kikocog a buscarril állomásra és felszáll egy busznak álcázott vonatszerű valamire. Mi az utóbbi mellett döntünk, így reggel hatkor taxival a Sucre külvárosában álló állomásra megyünk, ahol kisebb tömeg téblábol a héten csupán háromszor közlekedő buscarrilra várakozva.
Felszállás a buscarrilra, a vonatbuszra
Endre szalad a jegypénztárhoz, ami előtt kígyózik a sor. A fickó az ablaknál sajnálkozva közli vele, hogy a mai buscarillra sajnos az összes jegy elfogyott. Bolíviában vagyunk, tudjuk, hogy itt nincs olyan, hogy valami megtelt. Könyörgőre fogjuk és miután biztosítjuk róla a jegyárust, hogy nem vagyunk kifejezetten komformisták, ráadásul egy átlagos bolíviai utashoz képest meglehetősen kis helyet foglalunk, öt percen belül az utolsó - amúgy a kalauznak fenntartott - hely boldog tulajdonosai vagyunk. Ketten egy ülésre!
Irány a hegyvidék!
Szűk fél óra múlva egy vasúti kerekekkel ellátott busz, vagy busznak álcázott vonat döcög az épület mellé, amit úgy rohamoz meg a jobbára helyiekből álló tömeg, mint hangyák a földre hullt kenyérmorzsát. Nem kis kihívás feltuszkolni magunkat rá a 20 kilós zsákokkal.
Több mint két évtizede, hogy a bolíviai állam bezáratta a Sucre és Potosí közti vasútvonalat annak kihasználatlansága miatt, ezzel azonban néhány andoki települést elzárt a külvilágtól. A falusiak összefogtak, s egy kiszuperált Volkswagen buszra vonatkerekeket szereltek, majd pályára állították azt. Így született meg a buscarril, ami mai napig az egyetlen közlekedési eszköz a falvak és Sucre, valamint Potosí között.
Egy tanyabokor Sucre és Potosí között - miattuk létezik a buscarril
A beazonosíthatatlan jármű a reumás éticsigát is zavarba ejtő sebességgel hagyja el Sucrét. A város határában az utat szegélyező óriáskaktuszokat kvázi egyesével veszem szemügyre megszámolva minden tüskéjüket, majd azokat a kutyákat figyelem hátborzongva, amik a guruló kerekek között csaholva próbálják elkergetni az ádáz ellenségnek vélt buscarrilt. Nagy szerencse, hogy a mókából nem lesz vérfürdő.
A hegyek között húzódó völgyekben tekeregve egyszer csak előbukkan az exelnök tekintélyes méretű, bámulatos kéglije. Aztán marad látnivalónak az unalmas, szublimált nagy semmi a 4000 méteres csúcsokkal, bár a legmeredekebb szakadékok szélén végigcammogó vasút azért okoz még pár izgalmas pillanatot.
Néhol lélegzetelállító a táj
Egyetlen falunak mondható településen sem haladunk keresztül, leszámítva azokat a tanyaszerű, omladozó vályogházkat, amikből mindig előkerül egy-két, nagy csomagot cipelő, vonatra váró, ráncos arcú öreg néne. Egyre nő a tengerszint feletti magasság, és ezzel párhuzammosan a növényzet is egyre gyérebbé válik. Minden száraz és kopár.
Buszra várva
Az egyik megállóban egy 60 éves asszony kerül mellém, akivel a sofőr melleti ülésen osztozunk. Lerí róla, hogy nem bolíviai.
- Honnan jött?
- Buenos Airesből.
- Mit csinál Bolíviában?
- Hátizsákolok.
- Komolyan? - erre a válaszra a legkevésbé sem számítottam egy korabeli asszonytól - Egyedül?
- Nem. Itt van velem Roberto, a fiam - mutat maga mögé, ahol az Endre melletti ülésen egy 30 év körüli, láthatóan szellemileg sérült srác dünnyög egykedvűen az ablakon kifelé bámulva.
Pisiszünet 3500 méteren
Nehéz leplezni az újabb meglepetést az arcomon.
- Ő a negyedik gyerekem - folytatja a nő - Down-kóros. A többiek már kirepültek, a férjem lelépett. Roberto tavaly fejezte be a középiskolát, úgyhogy összecsomagoltunk és útnak indultunk Brazíliába, Peruba és Bolíviába.
A blog történetének legjobb képe Eriről
Istenem, hány és hány emberrel találkoztam odahaza, akiket egészséges létükre kényelmetlen érzés fogott el, mikor csak meghalloták azt a szót, hogy Bolívia. Erre itt van ez az asszony, aki nyugdíjas létére 30 éves, sérült fiával nekivág Dél-Amerika legszegényebb országának.
- Roberto hogy viseli? - érdeklődöm.
- Jól. Megszokta a körülményeket és élvezi. Nem ez az első utunk. Pár éve Európát utaztuk be, Budapesten is jártunk.
Potosíhoz közeledve emberi jelenlét nyomai mutatkoznak
A kellemes beszélgetésből bódult szédülés és hányinger zökkent ki. Újra 4000 méter fölé érkeztünk. Mivel bő másfél hónapja nem voltunk ilyen magasan, ismét rámtör a magashegyi betegség.
Délután 2 körül, hét óra utazás után döcögünk be a világ legmagasabban fekvő nagyvárosába, tesszük mindezt folyamatos dudaszó kíséretében. A külvárosban lépten-nyomon vagy bő szoknyás, megtermett asszonyságok vágnak át a síneken fél tucat gyerekkel a hónuk alatt, vagy pedig szürke ruhás munkásemberek közlekednek rajta, de nem keresztben, hanem hosszában. Csodálom a mozdonyvezető véget nem érő türelmét, aki csak azután sorolja fel Pachamama összes nemiszervét, mikor egy motoros hajt elénk. Kicsit oldalba lökjük, de nem folyik vér.
Meseszép a táj
Az állomáson aztán a hátunkra kapjuk a zsákokat és kaptatunk felfelé a főtérre igyekezve. Megkockáztatom, hogy Potosí Bolíviában az egyetlen olyan város, aminek a főterét nem a völgyben, hanem a hegy tetején építették fel, gondolván, ha lúd, legyen kövér. Lassan, levegő után kapkodva vonszolom magam végig a színes, koloniális épületek között húzódó macskaköves utcákon a szörnyen oxigénhiányos környezetben.
Háttérben az ezüstöt rejtő hegyvidék - közeledünk Potosíhoz
Minden hotel drága, így kénytelenek vagyunk egy igazi hátizsákos szállón kikötni. Rengeteg a külföldi, ezért inkább bezárkózunk a szobába - nem akarjuk elmesélni újra és újra, milyen évek óta úton lenni. Bedobok egy sorojchit és álomba merülök. Holnapra talán elmúlik a magashegyi betegség.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
