Caño Indióból Yarumalesbe nem egyszerű eljutni. Hetente csak kétszer közlekedik az az UAZ, amiről nekünk tegnap sikerült leszállnunk. Mivel nincs kedvünk három napot várni a fuvarra, úgy döntünk, hogy gyalog vágunk neki a harminc kilométeres távnak. Egész nap sétálunk, de egy cseppet sem bánjuk, mert menet közben rátalálunk a Caño Canoasra, egy meseszép vízesésre, ami a szűnni nem akaró eső ellenére is fantasztikus élményt nyújt.
Hajnali ötkor edények csörömpölésére ébredünk. Doña Maria rizst főz a marhapásztornak, hogy Yarumalesig legyen mit ennie. Kikecmergünk a kutyaól méretű szobánkból, és betelepszünk a függőágyakba. Élvezzük, hogy nincsen dögletes meleg. Teszünk egy újabb próbát a campesinónál, hátha elviszi a csomagjainkat, de rázza a fejét.
Doña Maria házánál korán kezdetét veszi a nap
Közben Andrés is felébred és leül az asztalhoz megenni a reggeli rizsadagját. Azt mondja, elvisz minket a haverjával Yarumalesig, de a motor fejenként 80 000 pesóba kerül. Iszonyú sok pénz, nincs is már nálunk ennyi. Utoljára Florenciában váltottunk, és akkor még nem tudhattuk, hogy La Macarena olyan drága lesz, mint Panamaváros.
Elvihette volna a zsákjainkat, de nem tette
A marhapásztor felül a lovára és pirkadatkor elbaktat északnak. Miközben mi is magunkba tömünk egy tál rizst, azon morfondírozunk Erivel, hogy miként jussunk el Yarumalesbe, ahonnan elvileg minden nap van dzsip Vistahermosába. Az apró caserio Andrés elmondása szerint kb. 30 kilométerre van, ami motorral két óra, gyalog pedig kb. nyolc. 30 kilométert éppen le lehet sétálni, de jól ismerem az esőerdőt: egy nagy zsákkal a hátadon és egy kicsivel a hasadon halálközeli élmény ennyit menni.
Gyalog vágunk neki a 30 kilométeres távnak
Végül megszületik a döntés. Andrés nem minket visz Yarumalesbe, hanem a zsákjainkat, így csak egyszer 80 000 pesót kap, valamint megígértetjük vele, hogy visszafelé megmutatja nekünk a Caño Canoast, azt a vízesésrendszert, amiről ugyancsak La Macarenában hallottunk, de fogalmunk sincs, hogy pontosan hol található. Belemegy az alkuba, így búcsút intünk Doña Mariának és a háznak. Csak reménykedni tudunk, hogy Andrés tényleg utánunk hozza a hátizsákokat, nem pedig megtartja a ruháinkat.
Caño Indio ranchvidéke háttérben a Serranía de la Macarena hegyeivel
Borongós az idő. Mire elhagyjuk Caño Indiót, cseperegni kezd az eső. Az út szerencsére nincsen felázva, így aránylag gyorsan haladunk. Itt-ott feltűnik egy ranch, melyek körül marhák legelésznek. Ezek azok a házak, ahol a Primos tagjai rejtőzködnek. Nyilván, mostanra tudják, hogy a környéken vagyunk, ezért nincs bennünk félsz. Ha bármit akartak volna tőlünk, már találkoztunk volna velük.
Ezek mögött a legelők mögött végtelen esőerdő kezdődik
Az út nem túl látványos, viszont érdekes látni Kolumbia azon részét, amit évtizedekig nem láthatott turista. Nyoma sincs a híres andoki rendezettségnek, a kerítésként funkcionáló szögesdrótok is csak úgy ímmel-ámmal vannak feldobálva a karókra. Többször találkozunk úton baktató gulyákkal és kondákkal, csak azzal a campesinóval nem, aki hozzánk hasonlóan Doña Mariánál töltötte az éjszakát. Andrés sem akar megjelenni motorral, így kezd az az érzésünk lenni, hogy nem a jó úton vagyunk. Aztán bő három óra séta után végre megpillantjuk a marhapásztor két bikáját kikötve az egyik fához. A fickó egy ranch tornácán ücsörög és beszélget valakivel, nyilvánvalóan a tulajjal. Intünk nekik, ők biccentenek, aztán addig kísérnek a szemükkel, amíg el nem tűnünk a fák között.
Mikor újra kiérünk az erdőből, megváltozik a táj. Az eddig vörös, laterites utat fehér, futóhomokkal borított csapás váltja. Itt-ott lagúnaszerűen pocsolyák gyűlnek össze, amiknek nem látszik az alja. Némelyik lagúnán alig tudunk átkelni. Teljesen belassulunk, kezdjük elveszíteni a hitünket, hogy valaha is megérkezünk Yarumalesbe.
Na ezen kelj át száraz lábbal!
Már vagy négy órája sétálunk, mire végre a háttérből motorzúgásra leszünk figyelmesek. Andrés az egy másik motorossal. Nehezen kelnek át a pocsolyákon, amik mélyén korhadt faágak nehezítik az átkelést. A homokban többször elakadnak, sokszor kénytelenek tolni a motort. Így már értem, miért nem vállalják a túrát 80 000 peso alatt. Andrés azt mondja, nemsokára megérkezünk Caño Canoashoz, ahol üljünk le és várjuk meg, két órán belül visszaér Yarumalesből.
Ott mennek a zsákjaink
Az a mindjárt azért még odébb van. Még legalább másfél órát ballagunk, mire végre megjelenik egy tábla egy irtás szélén: Caño Canoas. Öt órás séta után betoppanunk a folyó partjára épített házikóba, aminek tornácán egy 12 éves forma kislány ücsörög. Mikor megpillant minket, azonnal elszalad anyukájáért, aki épp az épület mögötti bungallókat takarítja.
San José de Guaviaréból származnak, a férjével és lányával a békekötés után költöztek ide, hogy kezeljék a menedékházat, amit egy fickó építtetett pár éve a jövőben felfutó turizmus reményében. Azt mondják, nagy ritkán jönnek turisták, de külföldivel eddig csak egyszer találkoztak; két hónappal ezelőtt, mikor egy bogotái túravezető amerikai motorosokkal érkezett a zuhataghoz. Azóta mi vagyunk az első külföldiek, így gyorsan elszalad a férjéért, hátha felbéreljük, hogy vigyen el minket a vízesésekhez.
Ezalatt befut két iszonyatosan megroggyant buggy. Kolumbiaiak, azért jöttek Yarumalesből, hogy felkeressék a Caño Canoast. Azt mesélik, az eredeti tervük az volt, hogy Uribe felől megkerülik a hegyvidéket és La Macarena érintésével jutnak el idáig, csakhogy a Rio Dudához érvén felborultak, és úgy összetörték a buggykat, hogy vissza kellett fordulniuk.
- Ezek szerint az út Uribéből rosszabb, mint ez? - értetlenkedünk.
- Utólag azt mondom, hogy nem az. Csak nem voltunk felkészülve az itteni viszonyokra - válaszolja az egyikük.
Tényleg nehéz elképzelni, hogy van rosszabb út ennél. Még a vízmosásokkal és szakadékokkal tarkított nabusimakei út is könnyebben járható, mint ez. Ott legalább, ha az ember gyalogolni szeretne, tud gyalogolni. Itt a lagúnáknak és a homoknak hála az egész egy tortúra.
A Caño Canoashoz elkísér minket a menedékház két kutyája
Közben megérkezik a nő férje, aki meglepett arccal néz végig a sokaságon. Szerintem életében nem látott még ennyi embert egyszerre a háznál. A buggysok azt mondják, itt alszanak. Délután megnézik a vízesést, holnap pedig irány vissza Yarumales. Megállapodunk, hogyha ott találnak minket a caseriónál, akkor elvisznek minket egész Vistahermosáig. A nő férje szerencsére nem lombozódik le amiatt, hogy nem tartunk vele a vízeséshez, mert tudja, délutánra lesz egy egész szép számú csapata. Veszünk a családtól egy nagy üveg üdítőt és várjuk, hogy megérkezzen Andrés.
A helyiek pakát tartanak a háznál
Valamivel egy után érkezik. Leparkolja a motort, iszik egy pohár üdítőt, majd elindul velünk a Caño Canoas felé. A ház mögött egy keskeny ösvény vezet fel a hegyekbe, ami egészen rendbe van tartva. Mellénk szegődik a ranch két kutyája, akik azonban folyamatosan láb alatt vannak. Két alkalommal botlom el bennük nagy nyüszítés közepette.
Húsz perc hegymenet után érkezünk az első vízeséshez, ami egy öt méter széles hasadékba ömlik bele. Mi a hasadék túloldaláról bámuljuk a természet hihetetlen erejét. Vajon hány százezer év kellett ahhoz, hogy a Guyanai-hegyvidék kétmilliárd éves kőzetébe ilyen bevágást csináljon a víz?
Én a Caño Canoas első zuhatagánál
Leereszkedünk a hasadék szélén a kanyonba, ami egy barlangban végződik. A víz eltűnik, valószínűleg szubterrén folyóként éli tovább az életét. A barlang plafonján apró denevérek himbálódznak, ott várják, hogy besötétedjen. Az még messze van, viszont az eső elég keményen esni kezd, ami alig pár perc alatt a kétszeresére növeli a Caño Canoas vízhozamát.
Ebben a völgyben több zuhatag is alászakad
Az összes kő csúszik, Eri nem is tud továbbjönni. Én ezzel szemben a fejembe veszem, hogy átmászom a vízesés mögött a túlpartra, majd a völgyet megkerülve felmászom a szomszédos kiszögellésre, hogy egyben le tudjam fotózni ezt a természeti csodát. Andrés velem tart, így Erit hátrahagyjuk a denevérekkel és a kutyákkal, mi pedig derékig elmerülünk a vízben.
Eri velük tölti a következő egy órát
Mostanra a bakancsom teljesen használhatatlanná vált. A harmatos fűtől is beázik, úgyhogy teljesen mindegy neki, ha kap még pár köbméter vizet. A folyó alatti köveket vastagon benőtte a Siete Machosnál is látott Macarenia clavigera nevű növény zöld változata, amitől úgy csúszkálunk, mint Katarina Witt a calgary olimpián. A legdurvább, amikor bemászunk a legszélesebb vízesés mögé, ami mögött próbálunk megkapaszkodni a sziklákban. A hátizsákom is teljesen elázik, csak remélni tudom, hogy a fényképezőm túléli a kalandot.
A Caño Canoas számtalan gyönyörű vízesésnek ad otthont
A zuhatag túloldalán sűrű esőerdő fogad minket. Nincs nálunk macsete, így kézzel tördeljük le az ágakat. Andrés láthatóan élvezi a kalandot. Azt mondja, még soha nem járt a Caño Canoas ezen részén, és reméli, tényleg fel tudunk mászni a szemközti hegy tetejére, hogy egyben belássuk a vízesést.
Andrés azelőtt a vízesés előtt, ami alá bementünk
Jó harminc percen át vergődünk a vízpermettől nedves aljnövényzetben, mire végre kiérünk egy tisztásra. A látvány egészen elképesztő. Biztos vagyok benne, hogy pár éven belül épül ide majd egy lépcső, mert a Caño Canoas innen a legszebb. Persze a szűnni nem akaró eső miatt nehéz a fényképezés, de egy percig nem bánom, hogy felküzdöttük magunkat idáig.
Sajnos esik, így nehéz jó képet lőni, de ide muszáj lesz kilátót tenniük
Visszaszenvedjük magunkat Erihez, aki már nagy magányában ücsörög a barlangban. A kutyák ott hagyták, a denevérek is kirepültek. Aggódott, mert se nem látott, se nem hallott minket, ráadásul az időből is kezdünk kifutni. Gyors léptekben megyünk vissza a házhoz, ahol búcsút intünk Andrésnak. Azt mondja, Yarumales azon házánál hagyta a zsákjainkat, amelyiknél a falusiak non-stop TV-t néznek. Ha ez alapján rá tudunk találni a házra, akkor Yarumales nem lehet egy metropolisz.
Fél három magasságában hagyjuk magunk mögött a Caño Canoast. Innen alsó szinten két és fél óra Yarumales, de a szűnni nem akaró eső miatt félünk, tovább fog tartani. A következő egy órában orrleszegve baktatunk a teljesen felázott homokos csapáson. Mostanra Eri sem kíméli a bakancsát, ő is keresztülvág minden pocsolyán.
Rommá ázunk Yarumales felé
Fél négy felé a homokot ismét vörös laterit váltja. Ekkor vesszük észre, hogy az egyik kutya követ minket egész a háztól. Próbáljuk visszazavarni, de nem hallgat ránk; kicsit lemarad és tisztes távolból kísér minket. Végképp eltűnnek a legelők, hosszú, őserdei séta kezdődik. Az ilyen helyeken a nap nem tudja felszárítani az esőt, így összegyűlik a víz a kisebb lapályokban. Mivel az esős évszak vége van, néhol egy méter mély a sár.
Órákon át dagonyázunk
Az egyik ilyen lapály közepén megpillantunk egy elakadt motort. Két srác fekszik alatta és próbálja megbabrálni. Úgy örülnek nekünk, mintha csak a megváltót látnák.
- Nincs nálatok véletlenül villáskulcs? - teszik fel szinte egyszerre a teljességgel értelmezhetetlen kérdést - A miénk eltört, képtelenek vagyunk visszarakni a motort a helyére.
Messze voltak, ezért nem sikerült róluk jó képet lőni
Ekkor vesszük észre, hogy a blokk félig a sárban lóg. Szegény bogotái srácokat, akik gondolták, lemotoroznak La Macarenába, teljesen lelombozzuk a válaszunkkal. Csak akkor vigyorodnak el, mikor megtudják, hogy nem kolumbiaiak, hanem magyarok vagyunk. Értetlenül állnak azelőtt, hogy mit keres két közép-európai a kolumbiai esőerdőben.
A srácokat kénytelenek vagyunk ott hagyni az erdő közepén
Nem fecsegünk velük sokáig, mert az ő elmondásuk szerint is még legalább két óta Yarumales, és kezd későre járni. Búcsút intünk nekik és csak reméljük, nem kell a lapály közepén éjszakázniuk és meg tudnak érkezni estére a Caño Canoashoz. A kutya azóta sem fordult vissza, már nem is olyan messziről követ minket. Valószínűleg nem először teszi meg a távot, az őserdei kutyák általában rengeteget sétálnak.
Tíz órája szenvedünk a sártól
Még legalább egy órát botladozunk a teljesen szétázott földúton. Az eső legalább eláll, így mire kiérünk a yarumalesi legelőkre, szép fények fogadnak minket.
Naplementére érünk Yarumalesbe
Esta hat óra után esünk be a világvárosnak tűnő egyutcás caserióba. Összesen tíz házat számolunk, Yarumales tehát nem nagy. Gyorsan rátalálunk arra a házra, ahol Andrés a zsákjainkat hagyta; tényleg a fél falu itt nézi a TV-t. Barátunk volt olyan jó fej, hogy szobát is foglalt nekünk. Egészen penetráns a hely, de legalább van a pincében egy nagy hordó, amiben megfürödhetünk.
Ez a híd vezet Yarumalesbe
A szomszéd háznál rendelünk egy főtt halat rizzsel, a háziaktól pedig veszünk üdítőt. Majdnem 12 órát sétáltunk, teljesen elkészültünk az erőnkkel. Sokat nem lesz időnk pihenni, mert a vistahermosai dzsip hajnali ötkor indul. No persze csak akkor, ha egyáltalán megérkezik, merthogy délután négyre várták, de még este nyolckor sincs sehol. Végül azelőtt érkezik, hogy lefeküdnénk aludni. A sofőr és segédje nyakig retkesek, a kocsi nem különben. Azt mondják, az eső miatt áldatlan állapotok uralkodnak Alto Aviónnál; öt órán át szerelték a a kocsit a tengelyközépig érő iszapban. Megy a Toyota, de nem biztos, hogy sikerül holnap megérkeznünk Vistahermosába.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
