A La Ruta de los Primos utolsó szakasza sem könnyebb, mint volt az idáig vezető út. A végállomás, Vistahermosa azonban elnyeri a tetszésünket. No nem a város, hanem a környéke, ahol véletlen rátalálunk Kolumbia második legjobb szafarijára.
A línea Yarumalesből Vistahermosába reggel 8-kor indul. Reméljük, hogy megússzuk a fejenként 35 000 pesós menetdíjat, és még az indulás előtt befutnak Caño Canoas felől a buggyk, de ez végül nem történik meg. Mivel éjjel is esett az eső, könnyen lehet, hogy ők is a motoros srácok sorsára jutottak: elakadtak valahol a sártengerben. Áldom az eszünket azért, hogy tegnap legyalogoltuk a távot, mert ahogy azt idefelé láttuk, az Unokatestvérek útja lábbusszal könnyebben teljesíthető, mint akármilyen közlekedési eszközzel.
Yarumales a hajnali ködben
Fél 9-ig még babrálja a kocsit a sofőr és a segédje, majd beültetnek minket hátulra, és irány a La Ruta de los Primos utolsó szakasza. Az út valamivel jobb, mint volt Caño Indio és Yarumales között, viszont az esti esőnek hála a vörös laterit iszonyatosan csúszik; többször verjük oda szegény Toyota hátulját az utat szegélyező földtúrásnak. Errefelé az út karbantartása nem több mint a csúszós, nyákos földréteg felhordása az út szélére, amivel az évtizedek során sikerült egy két méter mély "csatornát" ásni az erdő közepére.
Ezzel a negyven éves Toyotával kéne leküzdjük a La Ruta de los Primos utolsó szakaszát
Yarumalestől pár kilométerre megállunk egy háznál, ami előtt egy a miénkhez hasonló öreg Toyota vesztegel. Reggel furcsáltam, hogy egyetlen dzsippel indulunk neki a távnak, mivel az ilyen utakon mindig párban járnak a kocsik. Azért van ez így, hogyha az egyik elakad, a másik tudjon rajta segíteni. A két sofőr kipattan és bebújik a másik kocsi alá, hogy néhány Yarumalesben szerzett csavart és drótot felaplikáljon a kormányrúdra, mert az meg van rogyva. Fél óra alatt végeznek az operációval, így indulhatunk tovább, de már nem csak minket szállítanak, hanem egy idősödő campesinót is, aki egy Cooperativa nevű caserióhoz tart. Milyen név ez egy településnek?
Lépésben haladunk, no nem azért, mert annyira odafigyelnénk a mögöttünk döcögő sérült Toyotára, hanem azért, mert itt-ott kocsiközépig érő pocsolyák nehezítik a haladást. Úgy egy óra tötymörgés után befutunk az Alto Avión veredára, ami nevét egy tíz éve közelben lezuhant repülőről kapta. A mentés után gondolta azt az itt élő három család, hogy a semmi közepén álló veredájuknak végre nevet adnak, amihez pont kapóra jött a szerencsétlenség.
Alto Aviónt mindössze három család lakja
A veredán lerakunk és fel is veszünk zsákokat, de a línea nem csak csomagküldő szolgálat, hanem posta és patika is egyben. Ezek a veredák annyira elzártak, hogy az egyetlen kapcsolatot a külvilággal a línea jelenti.
Loma Linda kokatermesztésből tartja fenn magát
A következő megállónkat innen fél órányira, egy Loma Linda nevű veredánál tartjuk. Itt is jó sokáig tart a cserebere, úgyhogy kiszállunk és sétálunk egyet. Ekkor vesszük észre, hogy a szemközti domboldalban éppen kokaszüretet tartanak a tanyabokor férfiai. Egy percre rá az úton megjelenik vagy húsz felfegyverzett katona, akik felénk tartanak. Megállnak mellettünk, a vezetőjük pedig odalép hozzánk és megszólít minket:
- Most lőjjünk közéjük? - biccent a kokát szüretelő srácok felé.
- Nem kéne. Pláne akkor nem, ha itt van két turista - kacsintok rá.
- Honnan jöttek?
- Magyarországról.
- Mégis mi a fenét keres két magyar ezen az elátkozott helyen? - értetlenkedik.
- La Macarenából jövünk már harmadik napja.
- Nem félnek az Unokatestvérektől?
- Mi nem. És önök?
- Mi sem. Igaz, srácok?
Egy csapat katonával találkozunk Loma Lindánál
Egyszerre válaszolja a kéttucatnyi katona, hogy "Persze, hogy nem, parancsnok!".
- Nem félünk mi senkitől. Ezektől a srácoktól meg pláne nem - biccent ismét a kokaszüretelők irányába - Sajnálom, hogy ilyennek kell látniuk a mi Kolumbiánkat, de hát ez is hozzá tartozik a képhez. Remélem, odalenn nem esett semmi bántódásuk!
Megnyugtatom, hogy nyolc évnyi kolumbiai utazásaink során még soha semmilyen atrocitás nem ért minket, leszámítva azt az egy esetet, amikor tavaly Hato Corozalnál egy szerencsétlen el akarta lopni a fogkeféinket. Jót röhög a sztorin, majd kezet nyújt és a csapata nevében sok szerencsét kíván a további utazásunkhoz.
Ezzel az úttal küzd a két Toyota
Eközben a Toyotákra felkerül minden, amit Loma Lindáról Vistahermosába kell szállítsunk, úgyhogy utazhatunk tovább. Az út ezután szinte járhatatlanná válik. Méter mély beszakadások nehezítik az előrejutást, amivel egy idő után a másik kocsi képtelen megbírkózni. Mikor már egy jó ideje nem tűnik fel a visszapillantókban, leállunk és várunk. Negyed óra semmittevés után szól a sofőr, hogy legyek oly jó és sétáljak vissza, nézzem meg, mi történt a társával.
Húsz perc sárban csúszás-mászás után egyszercsak feltűnik egy motor. A srác azt mondja, hogy pár kilométerrel visszább látta a Toyotát lerobbanva az út szélén, de nem tudott rajta segíteni, úgyhogy továbbindult. Megígértetem vele, hogy szól a másik kocsi sofőrjének, aki meg is jelenik mögöttem tíz perc múlva, szerencsére Erivel a platón.
Eltört a kormányrúd, úgyhogy egy camperóval utazunk tovább
A két fickó egy órán át babrálja a kormányrudat, mindhiába, mivel az eltört. Leszednek egy nagy elemózsiás zsákot a tetőről, majd búcsút intünk a sofőrnek és megyünk tovább Vistahermosába.
- Vele mi lesz? - érdeklődöm a másik sofőr jövőjével kapcsolatban.
- Itt alszik. Hagytam neki ételt. A holnapi járattal küldünk neki új kormányrudat.
- Neki kell beszerelnie?
- Neki hát. Az ő autója.
Vistahermosa felé megváltozik a táj
Így megy ez errefelé. Sehol egy szerelő vagy egy vontató. Ha lerobbansz, megkérsz valakit, hogy hozzon alkatrészt a kocsiba, aztán majd lesz valahogy. A campesinót kirakjuk a cooperativai elágazásnál, ahol egész járhatóvá válik az út. Délután három magasságában érjük el Pinalito faluját, az első valódi települést La Macarena óta. Innen alig húsz perc Vistahermosa, aminek már-már világváros hangulata van az elmúlt napok tanyaélménye után.
Vistahermosa olyan az elmúlt napok után, mint egy világváros
Sikerül egy minden igényt kielégítő szobát kivennünk a Hotel Pampa Llanerában, ahol még internet is van és az egészért mindössze 25 000 pesót fizetünk. Találunk egy kifőzdét, ahol gombaszószos csirkemellett eszünk krumplival; a florenciai pörköltözés után végre újra érzünk ízeket. A La Ruta de los Primoson olyan csodákat láttunk, amiket máshol a földön nem lehetne, s bár minden percét élveztük, örülünk, hogy vége. Fantasztikus emlék marad, az egyszer biztos.
Útban a Cascada de Caño Unionhoz
A délutánt levelek írásával töltjük, valamint megtervezzük, mit csináljunk a következő egy hétben. Ennyi van ugyanis vissza a kolumbiai utazásunkból, utána repülnöm kell Brazíliába levezetni egy túrát. A neten találunk egy vízesést Vistahermosa közelében, úgyhogy a holnapot erre a kalandra szánjuk.
Reggel hétkor felszállunk egy Caño Amarillóba tartó camperóra, amivel Maracaibo falu érintésével egy Caño Union nevű patakhoz utazunk. A terepjáró diákokkal van tele, ami azért furcsa, mert a reggeli órákban általában a veredákról szoktak a város felé utazni és nem fordítva. Az egyik utas egy tanárnő, aki azt mondja, azért jár sok diák Maracaibóba tanulni, mert ott jobbak a tanárok.
Ezen a folyómedren kell végigsétáljunk ahhoz, hogy elérjük a vízesést
Leszállván a camperóról azonnal feltűnik a vízesés, amiért idáig utaztunk. Nincs közel, ráadásul szögesdrót állja az utunkat, ami egy hatalmas legelőt hivatott lekeríteni a betolakodók elől. Végül találunk egy kaput, amin átmászunk, majd elindulunk a Serranía de la Macarena végét jelző dombok irányába. Negyven perc gyaloglás után végre feltűnik az a finca, amihez a birtok tartozik. Három kutya ront ránk, de a közelünkbe érve megnyugszanak és összenyalják a bokánkat. Eri bizalmatlan velük, de így van minden ismeretlen kutyával azóta, hogy Thaiföldön megharapta egy kedvesnek tűnő jószág.
A fincán egy idős nő fogad minket, aki meglepett arccal bámul a két gringóra. Errefelé sem sűrűn látnak külföldit, az egyszer biztos. Egyébként a finca felkészült a látogatók fogadására, mert van egy kis boltjuk, valamint kiírták, hogy a kert kempingként is funkcionál. Úgyhogy a turista valószínűleg nem ritka errefelé, csak a külföldi turista az.
Ezt a jó fej kukacot a folyómederben fotóztuk
A néni nagyon aranyos, részletesen elmagyarázza, hogyan jutunk el a zuhataghoz. Két folyón kell átkeljünk, majd egy folyómederben botrokálnunk egészen addig, amíg fel nem tűnik a vízesés. Nem tévedünk el, mert elkísér minket az egyik kutyája, ami valószínűleg nem először jár a környéken.
Ilyen gyíkot sem láttunk eddig
Kevesebb mint egy óra alatt meg is érkezünk a Cascada de Caño Unionhoz, ami bár nem olyan látványos, mint volt a Caño Canoas, mégsem érezzük elvesztegetett időnek az elmúlt pár órát. Már csak azért sem, mert az erdőben rengeteg szép állatot látunk, főleg gyíkokat és rovarokat.
Rengeteg a levélvágó hangya
Visszafelé veszünk egy üveg üdítőt a nénitől, majd visszasétálunk az útra, ahol elvileg öt óra körül jön vissza a línea. Az ám, csakhogy addig még van vissza négy óra, úgyhogy megindulunk gyalog Vistahermosa irányába.
Eri a Cascada de Caño Union lábánál
És de jól tesszük! Azon túl, hogy mindvégig zseniális a kilátás a Serranía de la Macarena végét jelző dombokra, számtalan trópusi madarat sikerül lencsevégre kapnunk. Fütyülő gémek, oriolok és búbostyúkok ücsörögnek a fákon, amiknek a békéjét olykor mókusmajomcsaládok zavarják meg. Nem gondoltuk volna, hogy a Los Llanos után itt, Vistahermosa környékén éljük át kolumbiai utazásunk legjobb szafariját.
Sok szép madarat látunk, mint a búbostyúk, a sárgahasú csiröge és a pampabíbic
Két óra gyaloglás után a hegyek felől csúnya esőfelhők kezdenek gyülekezni. Még mielőtt lecsapna a vihar, érkezik egy furgon, ami szerencsére felvesz minket. Két vistahermosai nagybirtokos ül benne, akik Caño Amarilló-i birtokukról tartanak hazafelé. Mikor megtudják, hogy külföldiek vagyunk és túrákat szervezünk Kolumbiába, teljesen lázba jönnek. Azt mesélik, hogy az ő rancheik környékén még ennél is több madarat látni, az egész olyan, mint egy nagy állatkert.
- Éltem az Egyesült Államokban és többször jártam Európában - meséli a fiatalabbik -, de tudtam, hogy egyszer visszatérek Vistahermosába. Ez a legcsodálatosabb hely a földön.
Nem a világ legszebb helye, de azért nagyon látványos Vistahermosa környéke
A világ legcsodálatosabb helyének nem nevezném, mert az a Siete Machos vagy a venezuelai Yunek, de tény: Vistahermosa minket is elkápráztatott. Ahhoz, hogy a turisták is felfedezzék maguknak, még biztosan kell néhány békében eltöltött év. Mi nagyon örülünk annak, hogy Kolumbia ezen szegletét pont a változás időszakában láthattuk.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
