Nem kell azt hinni, hogy csak és kizárólag Magyarországon lehet a bürokráciától szenvedni. A Costa Rica-i határon egyszerűen csalásra kényszerített minket a határőrség, amit ráadásul a szemük láttára követtünk el. Az első sokk után aztán belebotlottunk néhány kedves emberbe, és felfedeztünk egy nemzeti parkot, aminek a létezéséről a helyiek sem tudnak.
Egyszer - úgy öt évvel ezelőtt - éjszakai busszal utaztam Panamavárosból San Joséba. Jó nyolc órás hánykolódás után hajnali 6 előtt pár perccel érkeztünk a határra, így csak keveset kellett arra várjak, hogy megkapjam a kilépő panamai pecsétemet. A panamaiak alig negyed óra alatt lezavarták a busznyi embert, de a Costa Rica-i oldalon jött a meglepetés. A jó ticók is 6-kor nyitottak, de az ő időszámításuk szerint, ami a panamai oldalon 7 órának felelt meg. Remek szervezés! Jött egy közel egy órás várakozás, majd szépen bepecsételtek mindenkinek az útlevelébe. Emlékszem, elkezdtünk felszállni a buszra, amikor egy egyenruhás alak megálljt parancsolt, mondván, mindenkinek át kell esnie a vámvizsgálaton. Az ám, de a vámosok csak 7-kor nyitottak, Costa Rica-i idő szerint. Újabb majd egy órás várakozás következett, így egy egyszerű határátkelést sikerült a ticóknak elhúzniuk két és fél órásra.
A komplikált Costa Rica-i határátlépés ismeretében már jó korán elhagyjuk Boquetét, és az első buszok egyikével Davidba utazunk. Panama második legnagyobb városa igénytelen és szutyok egy hely, az embernek itt tényleg nem akadhat más dolga, csak buszt cserélni, esetleg pénzt felvenni valamelyik automatából. Ez utóbbi miatt keveredünk be mi is a központba. A főtéren áll egy nehezen megmagyarázható valami, ezenkívül többnyire csak koszos utcákat, szedett-vetett házakat és elég sok nincstelent lát az ember. A banki ügyeket elintézvén mi sem húzzuk Davidban az időt, és megindulunk a határ felé.
David főterén áll ez a valami
Panama és Costa Rica a kontinens két legfejlettebb állama, a határra azonban képtelenek pénzt fordítani. A sixaolai átkelőnél csak annyival jobb Paso Canoasban a helyzet, hogy itt legalább nem húznak le minket ki- és belépési adóval, a retek azonban itt is kézzel fogható.
Ahogy öt évvel ezelőtt, úgy most sem szórakoznak velünk a panamaiak, nem úgy a ticók. Beadjuk az útlevelünket az ablakon, mire azt visszaadja a határőr két cetli kíséretében, amit ki kell töltsünk. Megtörténik, majd visszaállunk a sor végére. Rövidesen ismét sorra kerülünk, de a határőr ezúttal arra kíváncsi, hogy miként kívánjuk majd elhagyni Costa Ricát. Ismerjük a sztorit, pár hónapja Kolumbiából berepülve már megszivattak egyszer a jó ticók, de ezúttal készültünk: bemutatjuk a Mexikóból néhány hónappal később induló gépre szóló jegyünket. Barátunknak persze nem felel meg, mert neki azt kell látnia, miként hagyjuk el Costa Ricát. Hiába mondjuk neki, hogy ugyanúgy, ahogy a legtöbb hátizsákos, a nicaraguai határon át pár hét múlva, nem hatja meg a mondandónk.
- Árulnak buszjegyet a faluban San Joséból Managuába. Vegyetek egyet, és már mehettek is - azzal becsukja az ablakot, hogy a hangunkat se hallja.
Kicsit ideges leszek, mert már megint ugyanott tartunk, mint Isla San Andrésen, vagyis fizessünk a semmiért. Dohogva megindulok a falu irányába. Az egyik háznál megpillantom a Tica Bus emblémáját. A jegyárus fickó, aki strandpapucsban és atlétában csoszog ki az épületből, azt mondja, a jegy San Joséból Managuába 40 dollár fejenként és nem visszaváltható. Eszünk ágában sincsen erre a buszra felülni, így megköszönöm a segítségét, majd visszaindulok Eriért. Ekkor veszem észre, hogy az egyik utcában netkávézók sorakoznak, amik a következő szöveggel invitálják be a turistákat:
"Nincs kilépő repülőjegyed Costa Ricából? Szerzünk foglalást 2 dollárért."
Nem fogadják olyan szívesen a hátizsákost Costa Ricában
Vannak légitársaságok, amik engedélyezik, hogy a jegyedet a foglalás után csak 24 órával fizesd ki, ami remek bevételi lehetőség a helyi netkávézók üzemeltetőinek. A foglalással ugyanis már beengednek Costa Ricába, mert ahhoz a határőrségnek már tényleg semmi köze nincsen, hogy az a jegy valójában megvételre került-e vagy sem. Amikor igazságtalanul akarnak lerántani pénzzel, akkor jellemzően durcássá válok, és ilyenkor két dollárt sem tudnak belőlem kiverni. Elhatározom, hogy visszamegyek Eriért, leülök a határőrök elé, és a szemük láttára hamisítok egy repülőjegyet. A cancúni indulást átírom San José-ira, megváltoztatom rajta a dátumot és már kész is. Ezúttal nem papír alapú jeggyel állunk be a sorba, hanem egy nyitott laptoppal a kezünkben. A határőr rápillant a jegyre, biccent, majd belenyomja a pecsétet az útlevelünkbe.
Ennyi? Csak hamis repülőjegy kell, és már mehetünk is? Mi ennek az egész bürokratikus hülyeségnek az értelme? Ha ez csak arról szól, hogy a határon élők is pénzhez jussanak a jegyek nyomtatásával, akkor miért nem szednek szimpla határátlépési adót, mint a legtöbb közép-amerikai határátkelőnél? Ja, hogy az rossz képet festene a jólét szimbólumáról, Costa Ricáról? Nem hiszem, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik a Costa Rica-i határra érvényes kilépő repülőjegy nélkül érkeztünk, gondolom, naponta veszekednek itt a hátizsákosok a határőrökkel. Ettől az egésztől csak mindenki frusztrált lesz, és csak azt érik el vele, hogy az ember rossz szájízzel lépjen be az országba. Na, jó! Kidühöngtem magam.
A határ Costa Rica-i oldala sem jobb, mint volt a panamai. Mindenhol kamionok sorakoznak az út szélén, az őket kerülgető autósok pedig verik fel a port, amit mi büszkén nyelünk. Busznak se híre, se hamva, így stoppolni kezdünk, de próbálkozásunkra csak iránytaxik állnak meg. Vonakodunk tőlük, mert Costa Ricában mindent aranyáron mérnek, de egy óra pornyelés után beadjuk a derekunkat. Végül nem is sokért, fejenként két dollárért visznek el minket Ciudad Neilybe.
A kisvárosnak még mindig nagyon határ szaga van, így nem szívesen maradnánk. Látja ezt rajtunk az iránytaxis is, így felajánlja, hogy újabb három dollárért eldob minket Rio Claróba, ami elmondása szerint sokkal kellemesebb falu. Legyen! Végül valamikor délután három körül esünk be a településre, ami egy nagy csomópont körül alakult ki. Itt is mindenhol kamionok sorakoznak, de egy fokkal kulturáltabb a kinézete, mint volt Ciudad Neilynek.
Ha Panamát árai miatt már rég nem tartjuk hátizsákos célpontnak, akkor mit mondjunk Costa Ricáról? Errefelé egy fél literes kóla 500 forintba kerül a boltban vásárolva, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy 40 dollár alatt nem lehet megaludni. Másfél óra nyomozás után végül egy hamburgeres sütögető mögötti noname szállóban sikerül szobát kivennünk 25 dollárért, de csak azért adják ennyiért, mert megígérjük, hogy két éjszakát töltünk náluk. Két éjszakát Rio Claróban? Mi az ördögöt fogunk itt csinálni?
Szerencsére van internet a szállón, így sikerül ránéznünk a Google Mapsre, ami jelez a közelben egy nemzeti parkot Piedras Blancas néven. A helyiek nem igazán tudnak segíteni az ügyben. Szállásadónk is azt mondja, a turisták innen Golfitóba, onnan pedig a Corcovado Nemzeti Parkba szoktak menni, ő maga erről a nemzeti parkról még nem is hallott.
Ha már úgyis kivettük a szobát két éjszakára, akkor a holnapi napot igazán szánhatjuk ennek a senki által nem ismert parknak a felfedezésére. Reggel kiállunk az út szélére, és leintjük az első északnak tartó buszt. A sofőrnek próbáljuk magyarázni, hogy hova tartunk, de nem érti. Szerencsére néhány, Google Mapsen található tanya neve megragadt a fejemben, amiket bemondva a buszvezetőnek kezd derengeni valami. Egy boltnál rak ki minket, ahonnan egy földút indul nyugatnak olajpálma ligeteken keresztül. A helyi boltban sem tudnak semmit a nemzeti parkról, csak annyit, hogy pár kilométerre innen van egy lodzs, ahová olykor mennek turisták. Kiindulási pontnak nem rossz.
Costa Rica ezen részén rengeteg az olajpálmaliget
Elindulunk gyalog, majd nemsokára megérkezünk egy folyóhoz, aminek partján kacsák, jasszánák és íbiszek sorakoznak. Amíg fotózunk, érkezik egy kocsi. Az autóban ülő idős pár sem tudja pontosan mi az a Piedras Blancas, de a lodzsról ők is hallottak, úgyhogy elvisznek minket addig az elágazásig, ahonnan elvileg már nincs messze a létesítmény. Néhány kilométerrel odébb elbúcsúzunk a párostól, majd elindulunk az úton, az azonban nem vezet sehová. Visszatérünk oda, ahol kiraktak minket az öregek, s látjuk, hogy jönnek vissza.
- Rossz helyen raktunk ki titeket. A lodzs pár kilométerrel előrébb van.
Íbiszek, pijije kacsák és jaszánák mindenfelé
Jó fejek. Visszajöttek értünk, hogy ne kelljen sétálnunk. A lodzshoz egy újabb földút mentén jutunk el, de végül nem térünk be, mert előtte megpillantjuk a táblát: Parque Nacional Piedras Blancas. A tábla mögött egy ösvény tekereg be az erdőbe; nagy bajunk nem lehet belőle.
Vagy negyven percen keresztül kaptatunk hegynek felfelé, mikor hangokra leszünk figyelmesek. Csak hamar belebotlunk egy idős német házaspárba, akik egy farönkön ücsörögnek. Ők a lodzson szállnak meg, és azt mondják, jobb, hogy nem mentünk be, mert belépőt szednek az ösvényekért azt ígérve, hogy rengeteg lesz az állat, de ők eddig egyet sem láttak. Az igazat megvallva, mi sem. Mutatnak egy térképet a parkról, amit a lodzs üzemeltet. Milyen nemzeti park az, amit egy szálloda tulajdonosa saját zsebre hasznosíthat?
Sokáig ez a bromélia volt a legnagyobb látványosság
Felmérvén a lehetőségeket, úgy döntünk, hogy ha nem is ugyanazon az ösvényen, amin jöttünk, de visszatérünk a kiindulási ponthoz. Sikerült jó döntést hoznunk, mert ezen az ösvényen végre belebotlunk néhány állatba. Pár klasszikusnak mondható trópusi madár mellett látunk iguánát, és megtalál minket egy csapat csuklyásmajom is. Végül jó négy órát sikerül eltöltenünk a Piedras Blancas Nemzeti Parkban, amit egyáltalán nem bántunk meg, pláne így, hogy megúsztuk ingyen.
Csak belebotlottunk néhány állatba
Az ám, de valahogy vissza kéne jutni a főúthoz. A pálmaligetek mentén nem szívesen baktatunk még órákat, így stoppolni kezdünk. Egy óra ücsörgés után jön egy platós kocsi. A sofőr a helyi postás, tanyáról tanyára jár, viszi ki a leveleket, számlákat. Azt mondja, elvisz minket a főútig, de nem lesz gyors menet, mert még több helyre be kell ugrania. Nem számít. Bár mostanra elfogyott a vizünk és nem kicsit szenvedünk a szomjúságtól, kitartóan ücsörgünk a platón. Legalább megismerjük a környező tanyavilágot.
Hátast ugyan nem dobtunk a Piedras Blancas Nemzeti Parktól, de kifejezetten jobb a folytatás, mint a bevezető volt. Holnap visszatérünk a gringo trailre, és nekivágunk a Corcovadónak!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
