A Rio Magdalena völgyében fekszik az az Honda, ami közel 300 éven át Kolumbia egyik leggazdagabb városa volt. Aztán megépült az út Cartagena és Bogotá között, és Hondáról mindenki megfeledkezett. A várost a pusztulástól egy kegyetlen gyilkos, Gacha, más néven a Mexikói mentette meg.
Elbúcsúzunk Moncsitól és Alextől, de megígérjük nekik, hogy visszafelé még beugrunk hozzájuk San Franciscóba egy jó pörköltre. Kivisznek minket a medellíni autópályához, ahonnan sok átszállással jutunk el a Rio Magdalena partján fekvő Hondába.
Tavaly már végigutaztunk ezen az úton, érintettük La Vegát, Villetát és Guaduast is, így ezúttal tényleg csak átszállni állunk meg a városkákban. Mivel a távolsági buszok nem állnak meg az autópályán, ezért kénytelenek vagyunk fél óránként buszt, iránytaxit és camperót cserélni. Hulla fáradtan esünk be a fülledt Hondába, ahol 30 fok van, amihez lágyan szemerkélő eső társul. A terminált sikerült a várostól jó messze kialakítaniuk, ezért taxival utazunk a modern városrészben kiépített hotelsorhoz. Van vagy tíz szálloda egymás mellett, nekünk az El Palomarra esik a választásunk. 50 000 peso, kb. 18 dollár egy kétágyas szoba. Jó lesz!
A Gualí-folyó Hondánál ömlik a Rio Magdalenába
Honda neve érdekes módon nem a spanyol "mélység" szóbol eredeztethető (pedig folyami kikötőként adná magát), hanem az egykoron a völgyben élő indiánok, az ondaimasok nevének rövidítéséből származik. Mivel a Rio Magdalena itt tekereg legközelebb a fővároshoz, Bogotához, a spanyolok már 1539-ben villát hoztak létre a helyén. Élet csak 1571 után költözött Hondába (korábban csak expedíciók kiindulópontja volt), ekkor nyitották meg ugyanis a Dique-csatornát, aminek hála a Rio Magdalena Kolumbia elsőszámú áruforgalmi útvonalává vált, Honda pedig a szárazföld legfontosabb kikötőjévé. Mint ilyen, évszázadokon át dinamikusan fejlődött. Egészen a 20. század elejéig, ekkor azonban átadták a Cartagenát Bogotával összekötő főútvonalat, és Honda a feledés homályába veszett.
Honda 300 éven át Kolumbia egyik leggazdagabb települése volt
Mivel a szállítmányozás a folyóról átkerült az úthálózatra, az itt élők egyik pillanatról a másikra munka nélkül maradtak. A lakosság nagyobb hányada elköltözött, aki maradt, halászatból és marhatartásból próbálta magát fenntartani. Az elszegényedésnek hála a város néhány évtizeden belül lepukkant, a régi, gyarmati időket idéző házak romossá váltak, sok történelmi épületet egyszerűen elbontottak.
Hondában kihaltak az utcák
Sajnos a város mai napig nem ébredt fel a száz évvel ezelőtti sokkból. Annyira kihaltak az utcák, hogy nem érezzük magunkat Kolumbiában. Hondát hangulatában leginkább a venezuelai Ciudad Bolívarhoz tudnám hasonlítani, bár manapság arrafelé biztosan rosszabb, mint itt. Az 1980-as években volt egy nagyobb lélegzetvételű városrekonstrukció, de a kilátástalanság táplálta érdektelenség mintha beivódott a falakba. Az a néhány ember, akit az utcán látunk olyan, mintha csak arra várna, hogy az élet elmúljon. Nincs az a Kolumbiára oly jellemző önfeledt vígasság, nincsenek húst sütegtő asszonyok, sört hűtőládából áruló fiatalok, a főtéren még hintalovak sincsenek.
Sehol egy lélek, pedig Honda tök jól néz ki
Az eső alábbhagy, így az egész délutánt a város felfedezésével töltjük. Fel-alá járkálunk a kihalt utcákon, és azon agyalunk, hogy Honda vajon miért nem tud olyan lenni, mint Villa de Leyva, Salento, Ráquira vagy Monguí. Még az aprócska Playa de Belén is mozgalmasabb volt, mint ez a város.
Eri magányosan rója Honda utcáit
Egy óra lófrálás után betérünk a Rio Magdalena Múzeumba. 3000 peso a belépő, úgyhogy nem fáj, bár túl sok mindent azért nem látunk. Honda több mint 400 éves múltját próbálja a tárlat bemutatni, de néhány visszamaradt kikötői tárgytól és hajózási eszköztől nem lesz egy múzeum élvezhető.
Ha már itt jártunk, benéztünk a Rio Magdalena Múzeumba
Másnapra azt tervezzük, hogy felmászunk a Honda felett magasodó Cuchilla Mesa de los Palacios nevű hegyre, de szállásadónk lelomboz bennünket. Azt mondja, az ondaimasok szent hegye, ami állítólag tele van petroglifekkel, le van zárva, mivel magánterület. Addig a pillanatig, amíg össze nem futunk a város határában Joséval, nem értjük, hogy lehet egy régészeti szempontból sem utolsó szent hegy magántulajdon.
Mivel a hegyre egészen biztosan nem jutunk fel, így búcsút intünk Hondának, és kisétálunk a város nyugati végében tekergőző országúthoz. Azt tervezzük, hogy leintünk egy Mariquitába tartó buszt, de ez nem megy könnyen, mert valamilyen oknál fogva azok nem állnak meg nekünk.
- Nem vesznek fel utast - szól hátunk mögül egy hang.
- Miért nem? - kérdezzük a láthatósági mellényben és sisakban mögöttünk ácsorgó 60 év körüli fickót.
- Mert csak a terminálon lehet felszállni a buszokra. Valami új rendelet.
- Akkor stoppolunk.
- Rendben, de nem hiszem, hogy működne.
- Miért?
- A múlt miatt. Errefelé bizalmatlanok az emberek.
Az Honda fölé magasodó Cuchilla Mesa de los Palacios nem látogatható, mert magántulajdon
Sokszor hallottuk már ezt, de a legtöbb esetben sikerült fuvart fognunk, úgyhogy nem idegeskedünk. Miközben Erivel felváltva ácsorgunk az út szélén, unatkozó barátunk - akit Josénak hívnak és épp egy kamionra vár - sztorizgatni kezd.
- Úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet - meséli.
- Igen? Na, ha annyira ismeri, elmondaná, hogy a szemközti hegyre miért nem lehet felmenni?
- Mert magántulajdon - adja azonnal a választ.
- Kié?
- Gacha családjáé.
- Mármint annak a Gachának a családjáé? - értetlenkedünk.
- Igen, a mexikóié.
- De hát őt vagy harmic éve agyonlőtték.
- Na és?! Attól még a hegy az övé - röhög.
- Ismerte őt?
- Hogyne ismertem volna. Hondában mindenki ismerte. Sokat köszönhetünk neki.
- Már ne haragudjon, de Gacha drogkereskedő és kegyetlen gyilkos volt.
- Tudom. De velünk, hondaiakkal rendes volt. Látják ott azt az iskolát? - mutat egy távoli épületre José - Azt is ő pénzelte. Ahogy mindent ebben a városban. A kórházak, a templomok... Mind az ő pénzén épültek. Az 1980-as években ő fizette a házak renoválását is. Amik most kis híján összeomlanak.
Ahogyan Pablo Escobar a medellíniekkel, úgy Gacha Honda szegényeivel tett jót
A Narcos című sorozatban Gachát egy elvetemült gyilkosnak állították be, ami valószínűleg igaz is volt, de arról nem szóltak, hogy Pablo Escobarhoz hasonlóan ő is eljótékonykodta vagyona jó részét.
- Az üzletben könyörtelen volt, de a valódi életben egy volt közüllünk. Nem nagyzolt, ugyanazt az Aguilát itta, mint mi. Rengeteget adakozott.
- És a hegy miért az övé?
- Mert szerette fentről szemlélni a várost. Ott volt a háza. Anno én építettem neki a kerítést - vigyorog José.
- És most ki lakik a házban?
- Tudtommal senki. De a birtok mai napig a családjáé.
José nem hazudott. Egy óra múltán sem áll meg nekünk senki. Végül egy taxis felajánlja, hogy teljesen ingyen elvisz minket a terminálra, mivel amúgy is arra megy. Van olyan ország Kolumbián kívül, ahol a taxis csak azért elvisz ingyen, mert pont útba esik neki a célállomásod? Fél óra múlva már fent ülünk egy Mariquitába tartó buszra. A cél, hogy a következő pár hétben felkeressük Tolima összes települését és látnivalóját. Úgy érzem, szép utazás kezdődik.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
