Chiquitana jezsuita templomai azért könnyen lefárasztják az embert. Értem én, hogy a Világörökség részét képezik, de a jóból is megárt a sok. Az pedig puszta véletlen, hogy nekem pont az a templom tetszik, ami nem élvez műemléki védettséget. Közben azért rájövünk, hogy vannak még jó fej emberek Bolíviában, még ha stoppolni nem is könnyű. Saicét pedig semmilyen körülmények között ne egyetek!
Lepakolunk a roppant igényes szállónkon, majd harapnivaló után nézünk. Rizses csirke az elmúlt két hét után nem jöhet szóba, így kikötünk San Ignacio egyetlen pizzériájában. Hét évvel ezelőtt életem legrosszabb pizzáját Bolíviában sikerült elfogyasztanom, amikor is hawaiinak kihoztak valami édes tésztás, lekváros, koktélcseresznyés őrületet, aminek még a szaga is émelyítő volt. Tavaly Peruban többször sikerült összecsinálnom magam a remek, kemencében sütött, többször felolvasztott mirelit pizzától, azóta Dél-Amerikában óvatosan közelítek bármilyen olasz ételhez. Kirendelünk egy sajtos szalámisat, gondolván, abból baj nem lehet. Csodák csodájára egészen ehető dolgot kapunk.
San Ignacio de Velasco temploma nem része a Világörökségnek
A meglepetés nem a pizza minőségében, hanem annak árában fogad. A számlán 120 boliviano, azaz 4200 Ft szerepel. Nem, nem családi pizza, sima nyolc szeletes, ami a világ minden pontján pont ugyanakkora. Na jó, itt egy kicsit kisebb. A magyarázat egyszerű. San Ignacio közel fekszik a brazil határhoz, így rengetegen járnak át a városba kereskedni vagy csak szimplán olcsón kajálni. Azt korábbi utazásaimból tudom, hogy a 4200 forintos pizza egy brazilnak még mindig olcsó, de könyörgöm, mi csóró európaiak vagyunk. Budapesten szerintem nagyítóval kéne nyomozni azt a helyet, ahol 4200 forintért adnak egy pizzát, már ha van egyáltalán olyan hely. Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb asztalnál brazilok ücsörögnek, akiknek a mostani gazdasági helyzetben ez az ár streetfoodért filléres tétel.
San Ignacio de Velasco amúgy egészen csodálatos hely. Kolumbia óta nem láttam ilyen szép várost, beleértve a perui Arequipát és Cuzcót is. A főtér tisztaságát bármelyik svájci kisváros megirigyelné, az azt szegélyező épületek mind három és négy csillagos hoteleknek adnak otthont. Az utcán puccos kocsik szaladgálnak, amúgy meg mindenki tök jól néz ki. Luxus a semmi közepén. Nem is nagyon értem, hogy az ördögbe tud így kinézni egy város, miközben alig lehet megközelíteni - az első aszfaltút 150 km-re, öt órás buszútra van ide.
Ha kívülről nem is, belülről attól még szép a templom
A város egyetlen szégyenfoltja az, amiért jöttünk: a templom. A Jezsuita kör hét templomából hat a Világörökség részét képezi, kivéve ezt az egyet. Az van, hogy a térség központjaként San Ignacio templomát még Hans Roth előtt elkezdték felújítani, aminek eredménye az lett, hogy az eredetit lebontották, majd a helyére odabiggyesztettek egy modern betonszörnyedvényt. Mikor elkészült, körbeállta a városka minden lakója, majd arra jutottak, hogy ez böszme rondára sikerült. Mielőtt meglincselték volna a polgármestert, az utasította az építészeket, hogy bontsák le az egészet, és építsék fel újra a régit. Pénz hiányában a betontorony maradt a helyén, így született meg San Ignacio torzója. Szerencsére a templom belső terét sikerült megmenteni, így az oltárak és szent képek megmaradtak olyannak, mint egykoron. Ha engem kérdezne valaki, akkor azt mondanám, mind közül a San Ignació-i templom néz ki belülről a legjobban.
San Ignacio szép, de minden piszkosul drága, ezért nem maradunk tovább. Délelőtt kisétálunk a külvárosba, ahol várunk egy buszt, ami San Miguelbe tart. Szerencsére nem kell sokat tétlenkednünk, egy óra múlva már a szuper csendes egyutcás faluban fotózzuk az újabb missziót.
A San Miguel-i templom
A kőből épült torony itt is külön áll a templomtól, de ami miatt igazából nevezetes, az a harangjátéka. Hét különböző méretű harang található az amúgy nem túl magas toronyban, amiket misekor, esküvőkor vagy temetéskor más és más módon kongatnak meg. A legrosszabb az, ha a legkisebb harang hangja csendül fel, ez ugynais azt jelenti, hogy a faluban meghalt egy gyermek.
Fotózás közben megjelenik egy turista pár, a spanyol Alberto és az osztrák Alexandra. A srác odáig van a jezsuita templomokért, barátnője vállvonogatva kíséri, jelezvén: halálosan unja a vidéket. Nem úgy tűnik, mint akinek van beleszólása a dolgokba, később kiderül, hogy miért.
A harangtorony, ami jobb, ha nem aktív
A templom ajtaja zárva, de mázlink van; megjelenik egy furcsán beszélő gyerek, aki átmászik a parókia falán, és kinyitja nekünk Isten házát. Pont ugyanúgy néz ki belülről, mint a többi, de a gyerek mutogat, hogy kövessük. Hátramegyünk a sekrestyébe, ahol a kölök kinyit egy szekrényt és elővesz néhány bábut. Nem igazán értjük mit akar, de később megjelenik egy fickó, aki a templom gondnoka lehet, és elmeséli, hogy ezeket az apró szenteket cipelik körbe a faluban jeles napokon. Miközben hallgatjuk a mesét, felnézek az oltár feletti plafonra, ahol egy igen izgalmas freskót látok: fekete viharfelhőkön ülnek az emberek, középen pedig a Gyűrűk Ura mindent látó szeme tűnik fel. Hátborzongató festmény.
A Gyűrűk Ura mindent látó szemét már 300 éve megfestették
A templom után Alexandrával és Albertóval beülünk inni egy gyümölcslevet az egyetlen nyitva lévő helyre, majd várjuk, hogy érkezzen a busz, amivel továbbutazunk San Rafaelbe. A lány nyöszög, hogy éhes, így Alberto mondja neki, hogy menjen át a boltba, vegyen kekszet, de a lány nem mozdul. Eri végül elkíséri, Alberto pedig kifakad:
- Két éve járunk, mégsem hajlandó egy szót se szólni hozzám spanyolul. Gondoltam, majd idekinn könnyebb lesz megtanulnia a nyelvet, de nem. Egy kekszet nem tud nélkülem megvenni. Teljesen kikészít. Ti hogy bírjátok egymást nézni évek óta a nap 24 órájában?
Az igazat megvallva, egész jól bírjuk, sőt, egyre jobban. Rá kell jönnöm, hogy a korábban felmerülő problémák egyre ritkábbak. Eri nem akad ki azon, ha nagyon gáz helyen kell aludnunk és szart kell ennünk, én meg sokkal könnyebben túlteszem magamat azon, hogy olykor elmegy egy napi büdzsé olyan dolgokra, amik nekünk férfiaknak feleslegesnek tűnnek, de a nőknek elengedhetetlenek. Nyilván évek óta összezárva lenni komoly kihívás, de mostanra nem hogy zavaró lenne, sokkal könnyebb az egész.
San Rafael temploma - van különbség?
Megérkezik a busz. Na ha láttatok már aljas verdát, akkor azt szorozzátok meg százzal. Alexandrának és Albertónak helyjegye van, mert egész San Joséig utaznak, nekünk persze csak álló hely jut, bár igazából nem a busz padlóján, hanem mások lábán vagyunk kénytelenek ácsorogni. Mire a sofőr és segédje mindenkit betömköd a buszba, hirtelen eszükbe jut, hogy a busz defektes. De nem ám leszállítanának minket, hanem a buszban kb. 150 emberrel elkezdik felemelni a csotrogányt. Az egész jelenet abszurd, de szerencsére szerelőink viharsebesen végeznek a kerékcserével, így tíz perc múlva már nyeljük a port a semmi közepén.
A San Rafaelbe vezető út mentén számtalan ranchet látni. Olyan neveik vannak, mint Berlin, Varsovia vagy Bayern. Ezek azok a farmok, amiken a mennoniták gazdálkodnak. Többségük fehérre festett fakerítéssel van lehatárolva, az út szélén nyírva van a fű, s persze a bekötő útjuk sokkal jobb állapotban van, mint maga az országút. Lenne mit Bolíviának elsajtátítania a 300 éves német technikából.
Pont a primitív festmények miatt érdekesek a homlokzatok
San Rafael pont ugyanakkora falu, mint San Miguel volt. Azért jöttünk, hogy megnézzük a templomot, de a sofőr közli, hogy ma nincsen több járat, így ha maradunk, holnap ugyanezzel az délutáni busszal tudunk csak továbbutazni. Legyen! Lecuccolunk és bevackoljunk magunkat a falu egyetlen szállójába, ahol garantált a jó hangulat: a szálló tulaja pár napja elhalálozott, özvegye és családja magányos csendben ücsörög a ház elé kitolt hintaszékekben és bámulnak a messzeségbe.
A gyászt nehezen viseljük, így inkább megnézzük magunknak a hatodik templomot is. Pont ugyanolyan, mint az eddigiek voltak, így beülvén a falu egyetlen kifőzdéjébe minősíthetetlen locrót (rizsleves tyúkkal) lakmározni, arra a döntésre jutunk Erivel, hogy holnap leviharzunk San José de Chiquitosba és kihagyjuk az ugyancsak a Világörökség részét képező Santa Ana templomát.
A bolíviai konyha egyik "remeke": locro
Viharoznánk, ha lenne mivel. A busz este 5 és 6 között érkezik, így hát marad a stoppolás. Nem megy könnyen, sőt. Reggel 9-től déli 12-ig egy fia kocsi nem megy San José felé, így megunván a napon aszalódást, bemenekülünk a faluvégi kifőzdébe saicét enni. A saice olyan, mint a paprikás krumpli, paprika és krumpli nélkül, de jó sok rizzsel. Miközben rosszízűen falatozunk, befut egy kamion. Heuréka! A sofőr és overálos társa letelepszik mellénk kajálni, így könnyedén lebeszéljük velük, hogy egy kis plusz pénzért dobjanak már el minket San Joséba. Belemennek.
A kaja végeztével szállnánk be a kamionba, mikor az overálos fickó szól a társának, hogy gáz van, eltört a kardántengely. Remek. Kocsi van, csak nem működik. Egy ideig téblábolunk körülöttük, hátha tudják orvosolni a problémát, de egy óra olajban fetrengés és szigszalagozás után közlik, hogy akkor ők most felhívják a tulajt, hogy küldjön értük és a szállítmányért egy másik kamiont Santa Cruzból. Az legkorábban éjfélre van itt, így az tűnik a legokosabbnak, ha felszállunk a késő délutáni buszra.
Öt óra stoppolás után tudtuk elhagyni San Rafaelt
Aztán egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, begurul egy furgon. Kipattan egy nő belőle és kikiabál, hogy ki megy San José felé? Elsőként ott termünk, s bár kérdezzük - tanulván a korábbi esetekből -, hogy mennyi lesz a fuvar, csak annyit mond, majd megbeszéljük. Az ilyen megbeszéljük dolog nem ugyanazt jelenti Bolíviában, mint a világ bármely más pontján, így elkönyveljük magunkban, hogy megint le leszünk rántva rendesen, de a fene ott egye meg, legalább kikecmergünk valahogy innen.
Eri a nő mellett kap helyet az anyósülésen, én pedig a platón egy indián kinézetű idősebb pár és egy kifinomult munkásember mellett. Az idősebb pár negyed óra múlva lepattan az egyik ranchnél, én pedig kettesben maradok a kokalevelet rágcsáló és ócska Samba sört vedelő fickóval.
- Gringó vagy? - kérdi, mintha nem lenne tök világos, hogy igen.
- Magyar vagyok.
- Én meg brazil. Mégis mit képzeltek ti amerikaiak rólunk? - veti rám tekintetét, közben arcon köp egy adag kokalevéllel.
Pompás! Kikaptam egy gringógyűlölő vadparasztot, akivel most négy órán át ülhetek édeskettesben a platón.
- Nem értem. Mit kéne gondoljak? - teszem a hülyét.
- Hát ez az! - néz rám komoly arccal - Kérsz egy sört? - és már bontja is ki a következő Sambát.
Megmenekültem. A fickó annyira be van mákozva és annyira tuskó, hogy még utálkozni sem nagyon tud. A pia meg úgyis megold mindent, úgyhogy megnyugszom.
- 60 éve élek Bolíviában. Ez az ország egy álom.
- Már megbocsáss! Nem azt mondtad, hogy brazil vagy?
- De igen. Kölyökként átjöttem dolgozni, mert sokkal jobb volt itt az élet, mint a túloldalon.
- Hány éves vagy?
- 73 éves vén ördög vagyok - röhög.
Újdonsült barátom 73 éves. Gondoltad volna?
A fickó egy hihetetlenül szikár, enyhén kopaszodó figura, aki ha bemondja, hogy 50 éves, készséggel elhiszem.
- Megyek Santa Cruzba. Várnak a kurvák! - röhög fel, majd bont egy újabb sört.
Hihetetlen életművész. Az egész életét végigályázta, de sehol nem ragadt le, ranchről ranchre vándorolt, mint a western filmekben.
- Ezt a helyet, ahol most vagyunk, San Diablónak (Szent Ördög) hívják - veti közbe egy dombtetőn, ahonnan az út megindul lefelé.
- Miért hívják így?
- Mert anno, mikor az emberek ideértek gyalogszer, annyit mondtak, hogy "Szent Ördög, még mennyi van hátra?!".
És tényleg. Chiquitana száraz erdői hatalmas területen fekszenek, soha nem akarunk megérkezni. Az egyetlen jó dolog a hosszú platón utazásban az, hogy sikerül filozófusra innunk magunkat az öreggel. Végül nagy ölelkezés közepette szállunk ki San José de Chiquitos főterén, ahol a sofőr azt mondja, annyit adunk, amennyit akarunk. Meglepő, hogy maradtak jó fej emberek még Bolíviában. Fizetünk 50 bolivianót a négy órás fuvarért, majd szálló után nézünk. És hogy mi van San Joséban? Hát persze, hogy egy templom. No de erről majd holnap...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
