Villeta hosszú idő után az első olyan település volt Kolumbiában, ahol nem éreztük magunkat biztonságban. Nem is maradtunk sokáig, inkább felkerestük az ország egyik leghíresebb vadvízi központját, Tobiát, ahol bár nem raftingoltunk, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Kolumbia ezen része nem annyira látványos, de nem is kell minden nap csúcsélmény.
Négy napunk maradt még Kolumbiára, így itt az ideje visszatérni Bogotába. Nem akarunk kapkodni, így lépésről lépésre haladunk, első megállónkat Villetában tartjuk. A Guaduas-Villeta szakaszon mai napig a maffia irányítja a tömegközlekedést, így a két település között nincsen közvetlen járat. Hiába van új út, a buszoknak mindkét irányból jőve meg kell állniuk az Alto de Trigo nevezetű hágóban, és az utasoknak át kell szállniuk egy másik járműre.
Alto de Trigo pont úgy néz ki, mint amit a maffia irányít. Koszos buszbeállók rengeteg rossz arcú semmirekellővel, akik nem nézik jó szemmel, hogy erre vetett minket a sors. Barranquilla és Guapí kivételével eddig még sehol nem éreztem magunkat veszélyben Kolumbiában, de ez a hely sajnos fel kell iratkozzon a listára. Szerencsére a távolsági buszközlekedésből már kiszállt a maffia, így aki Bogotából közvetlenül érkezik, annak itt nem kell megállnia, csak a helyi járatok sofőrjeit és utasait vegzálják.
Szerencsére gyorsan indul egy campero (platós dzsip), így nem kell sokáig tűrnünk a szúrós tekinteteket. Az út Villetába egészen mesés, csak nagyon lassú, mivel ezen a szakaszon az autópálya sima autóúttá szűkűl, ezért az öszvérnek gúnyolt nyerges vontatók mögött csak lépésben haladunk.
Villeta főtere hangulatos, de attól még a város nem egy turistabarát hely
Villetát nem látogatják külföldi turisták, az igazat megvallva nincs is nagyon miért. Van egy szép, hatalmas fákkal árnyékolt főtere, valamint egy vízesés innen nem messze, de ezt kb. mindegyik kolumbiai kisváros tudja. Szállást is csak szenvedések árán találunk, mivel a legtöbb helyről elzavarnak minket arra hivatkozva, hogy nincs jogosultságuk külföldi vendégeket fogadni, mert ahhoz külön engedélyt kell kérniük az idegenrendészettől. A tizedik hotel recepciósa végül belemegy a játékba, de csak azért, mert pont tegnap kaptak ellenőrzést, és így jó eséllyel elkerülik, hogy ma is betérjenek hozzájuk a szervek.
- Sokat azért ne legyetek a teraszon, nem akarunk büntetést fizetni. Ja, és csak egyetlen éjszakát maradhattok - hagyja meg a Kolumbiában ritkának számító vörös, göndör hajú recepciós csaj.
Érdekes, hogy ezzel a problémakörrel eddig nem találkoztunk Kolumbiában, de könnyen lehet, hogy a maffia miatt Villetára más szabályok vonatkoznak. Nem véletlen, hogy ez az egyetlen hely, ahol főtéren masírozó katonákkal találkozunk, mintha azt akarnák hirdetni, hogy errefelé még nincs minden rendben. Ilyen katonai jelenlétet sem Tamarában, sem Villaricában nem tapasztaltunk, pedig ez a két település valóban szerepelt a gerillák térképein, Villeta azonban se nem drogközpont, se nem smaragdbánya.
Villeta nem tűnik biztonságosnak, valószínűleg nem is az
Ettől függetlenül délután nyakunkba vesszük a várost, és alaposan körbejárjuk. Többek között elsétálunk a Salto de los Micoshoz is, ami a város északi végében fekszik a Villeta-Bogotá autópálya túloldalán. Egy szegényes kinézetű favellán kell átsétáljunk, ami nem tűnik túl biztonságosnak, de az emberek itt is nagyokat köszönnek nekünk, és szívesen útba igazítanak. A patakmedert követve kelünk át az autópálya alatt, majd egy elhanyagolt erdei ösvényen gyaloglunk tovább. Elég elhagyatott és szemetes a környék, ezért úgy döntünk, lövünk egy fotót és megyünk is vissza, mert nem kell a baj így a végén.
Útban a Salto de los Micoshoz egy lezárt függőhídon is át kell keljünk
A zuhatag előtt ismét át kell keljünk a folyón, de a függőhíd iszonyatos állapotban van. Hiába zárták le, mi átkelünk rajta, de csak egyesével és erősen kapaszkodva, nehogy pont alattunk gondolja úgy, hogy leszakad. Végül elérjük a vízesést, ami nem nagy, és még csak nem is túl látványos, így gyorsan kereket oldunk. Az ösvényen összefutunk egy bevert fejű, bicskás suhanccal, aki hosszú ideig néz utánunk. Valószínűleg csak azért nem jön nekünk, mert annyira leszedálta magát fűvel, hogy állni is alig bír.
Salto de los Micos
Villeta nem egy pozitív hely, így másnap továbbállunk. Moncsiéknál van jelenésünk az este, de még szeretnénk útba ejteni Tobiát, amiről csak annyit tudunk, hogy hétvégente ide járnak a bogotáiak raftingolni. Mivel hétköznap van, naponta csak két busz indul, így délelőtt 11-ig ücsöröghetünk a váróban. A falut úgy fél óra alatt érjük el, a sofőrünk elmondása szerint pedig innen csak egyetlen módon távozhatunk, ha délután 4-kor visszatérünk vele Villetába. Nem fűlik hozzá a fogunk, így betérünk Tobia kocsmájába, ahol azzal nyugtatnak minket, hogy pontban egykor megy egy iskolabusz a közeli Nimaimába, a sofőr biztosan elvisz minket is. Nagy zsákjainkat lepakoljuk az ivóban, majd elindulunk körbejárni a környéket.
Tobia az ország rafting központja
Tobia szép helyen fekszik, de ha az ember nem akar raftingolni, akkor elég korán unatkozni kezd. Márpediglen minket nem igazán érdekel a rafting, így húsz perc téblábolás után kérdőn tesszük szét a kezünket: merre tovább? Lesétálunk a Rio Negro partjára, ahol feltűnik egy régóta nem használt sín. E mentén kezdünk kisétálni a faluból, és de jól tesszük, mivel a Rio Negro Tobiától pár száz méterre egy izgalmas szurdokvölgyet alakított ki.
A Rio Negro szűk kanyonban folyik tovább
Mint később megtudjuk, a 19. században fekete ültetvényesekkel építették meg a vasutat Útica és Villeta között, hogy az előbbiben termesztett haszonnövényeket könnyebben tudják Bogotába szállítani. A síneket több mint 50 éve nem használják, a hegy sok helyen rászakadt a vágányra.
A sziklák alatt ott van a régi sín
Átkelünk pár alagúton, amiknek egy része beszakadt, de olyat is látunk, hogy a betonfal oldalán cseppkövek jelentek meg.
Cseppkő nem csak barlangban jöhet létre
Az élővilág a kanyonban fantasztikus. Furcsa pozsgásokat és érdekes virágokat látunk, de összefutunk egy papagájrajjal és néhány pocsolyában lubickoló békával is.
Tobia környékén sok szép állatot látni
Egyre visszasétálunk a faluba, ahol már vár ránk az iskolabusz. A sofőr azt mondja, hivatalból nem vihet idegeneket, de most az egyszer kivételt tesz. Attól félünk, hogy cserébe jól lehúz majd pénzzel, de nem ez történik. Nimaimába érve a sofőr közli, hogy a buszútért nem fogadhat el egy fillért sem, mert azt az iskolásoknak az önkormányzat tartja fenn, és ingyenes minden diáknak. Mi ugyan már elég régóta nem vagyunk diákok, de ez egy percig nem érdekli; ingyen utaztunk idáig.
Visszafelé belebotlottunk egy jófejbe, aki egész a faluig kísért minket
Az Andok ezen részét régen sűrű köderdők borították, amik lehetetlenné tették a közlekedést az itt élő indiánoknak. A 17. század közepéig, amíg a spanyolok ki nem alakítottak minden völgyben egy villát, az indiánok egymástól elszeparálva éltek. Egymás nyelvét nem nagyon értették, Nimaimát a nimaimák, a közeli Nocaimát a nocaimák, Sasaimát pedig a sasaimák lakták. A tudomány szerint mindegyik nyelv a panchéval volt rokonítható, ami pedig ahhoz a chibcha nyelvcsaládhoz tartozott, ami az összes indiánnyelvet magába foglalja a Karib-szigetektől egész Amazóniáig. Az én véleményem az, hogy a nyelvészeknek valójában fogalmuk nincsen az indiántörzsek rokoni kapcsolatairól, olyan lingviszta pedig nincs a Földön, aki képes lenne összehasonlító elemzést készíteni a több száz indián dialektusról. Egy asháninkát hallgatva az embernek nem jut eszébe az arhuaco vagy tawahka nyelv, mert annyira mások, hogyha volt is valaha egymáshoz közük, az évezredekben mérhető csak.
Nimaimát ma már nem lakják indiánok
Nimaimából elég sűrűn indulnak buszok La Vegába, ahová sikerül befutnunk délután 4-re. La Vega nem szép város, viszont elég közel van Bogotához ahhoz, hogy a környékén már megjelenjenek a lakóparkok. Szemben Villetával ez a település meglepően kulturált és rendezett, sok jó étterem és bár sorakozik nem csak a központban, de az autópálya mellett is.
La Vega főtere
Bepattanunk egy camperóba, és még naplemente előtt megérkezünk San Franciscóba, Moncsi és Alex házához. Paprikás krumplival fogadnak, mi pedig megköszönve azt a rengeteg segítséget, amit tőlük kaptunk az elmúlt hónapokban, egy 12 éves Santa Fé rummal háláljuk meg. Az este többi részére már nem emlékszem...
Egészségünkre!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
