Mirador csapattal másszuk meg Nicaragua legszebb tűzhányóját, a Telicát, hogy a végére soha többé ne akarjunk vulkánt mászni. Na jó, ez így nem igaz, de kell egy pár nap lazulás, mielőtt újra nekivágunk a hegyeknek.
Az utazás egyedül vagy párban a legjobb, de annak is megvan az előnye, ha az ember egy csoport részeként kalandozik. Anno Erivel bő három napba tellett, mire a kötelező látnivalók mentén utazva Granadából Leónba értünk, ezt most a Mirador csapattal sikerül egyetlen napba sűrítenünk, mivel a távot privát kisbusszal abszolváljuk.
Első megállónkat az Apoyo-krátertónál tartjuk, ahol ezúttal nincs egy lélek se, csak mi, így végre sikerül olyan képet készítenem nekem is, amibe nem lóg be minden oldalról egy nicaraguai fej. Szeretek ide feljárni, mert egy picit hűvösebb a klíma, mint a Nicaragua-tó partján vagy a fővárosban, Managuában.
Végre sikerül normális képet lőnöm az Apoyo-krátertóról
Ide is beugrunk egy órácskára, csak hogy kipipálhassuk, de a hőség és látnivalók hiánya hamar kizavar minket az élhetetlen Managuából. 2015 óta csak annyi változott errefelé, hogy a központban felállítottak még vagy három tucat életfát, amik csak arra jók, hogy eladósítsák a fővárost. Persze egy olyan országban, ahol Daniel Ortega az alkotmányra fittyet hányva harmadszorra is elnöknek választattja magát, az életfák zavarják a legkevesebb vizet.
Rengeteg színes életfa lepte el a tóparti sétányt, aminek úgy néz ki, van aki örül
Sofőrünkkel a Xolotlán-tó partján autókázunk Leónig, ahol egy egészen szép posadában sikerül megszállnunk. Kell a kényelem, mert holnap hajnalban indulunk a Telicára, amivel 2015-ben elég szépen megszenvedtünk Erivel.
Xolotlán-tó háttérben a Momotombóval és a Momotombitóval
Most is helyi busszal jutunk el Quimaráig, addig a hídig, ahonnan egy folyómedret kell kövessünk a Telicára vezető ösvényig. Csak egyszer jártam erre, ezért az egyik kanyarulatnál sikerül elkavarnom, de szerencsére pár perc elteltével belebotlunk egy fiatal pásztorgyerekbe, aki irányba állít minket.
Ezt az ösvényt megtalálni nem egyszerű a Telicán
A Telicát megmászni nem azért nehéz, mert magas, hanem azért, mert a völgyben iszonyú a hőség. Most is van vagy 38 fok, amiben felfelé caplatni nem könnyű. Ketten féltávnál fel is adják (ők visszasétálnak a hídhoz), míg én a többiekkel folytatom az izzasztó kaptatót.
Izzasztó kaland a Telica meghódítása
Hiába készültünk fejenként három liter vízzel, már a táv 2/3-nál senkinél nincs egy csepp se. Az utolsó pihenőnél összefutunk pár helyivel, akik arról biztosítanak minket, hogy odafent a parkőrtől vehetünk majd vizet. Nagy a boldogság, de csak addig, amíg el nem érjük a vulkán tetejét, ugyanis ott sajnos nincs se parkőr, se bolt.
Az utolsó néhány méter
Annyira elpilled mindenki, hogy csak a kráterig vonszoljuk el magunkat, a denevérbarlangot pedig meghagyjuk máskorra. Kár érte, mert Erivel talán azt élveztük a leginkább.
Meseszép látvány a Telica krátere
Mire a folyómederhez érünk, már mindenki vattát köp. Még van vissza jó egy óra gyaloglás, nehéz elképzelni, hogy valamelyikünk ne ájuljon el a tűző napon, amíg elérünk a hídhoz. Minden pénzt megadnánk egy korty vízért vagy egy kocsiért, ami elvisz minket a legközelebbi bolthoz. Fohászunk meghallgattatik; egy furgon gurul el mellettünk, ami gringókat visz az ösvény bejáratához. Éjszakai túrára viszik őket, aminek nem sok értelmét látom, hacsak nem azt, hogy ők jó eséllyel nem égnek rommá a gyaloglás során.
Pista a hatodik útján jutott el velünk Nicaraguába
Lebeszélem a sofőrjükkel, hogy egy kis mellékesért cserébe dobjon vissza minket Leónba. Szerencsére a hídnál sikerül összeszednünk a másik két túratársunkat is, így hiánytalanul térünk vissza a szállásunkra, ahol mindenki megrohamozza a posada ivóját.
A Telica volt a héten a negyedik vulkánunk, ezért a csapat a Cerro Negro sandboardozása helyett városnézésre és piacolásra szavaz. Nem bánom, mert mostanra befejezték a katedrális felújítását, így végre sikerül értékelhető képet lőnöm róla.
León katedrálisa a legnagyobb Nicaraguában
Azt szeretem Nicaraguában, hogy errefelé mindent tök könnyen el lehet intézni. A sofőr, aki összeszedett minket a folyómederben, felajánlja, hogy egészen baráti áron, fejenként mindössze 15 dollárért elvisz minket egész Potosíig, ahová azért megyünk, hogy másnap a Fonseca-öblöt átszelve megérkezzünk El Salvadorba. Eleget ültünk már csirkebuszokon, így összedobjuk a pénzt, és reggel már vágtázunk is a Cosigüina-vulkán lábához.
Menet közben megelőzzük a csirkebuszt, amiről most is ugyanúgy lógnak ki az emberek, mint mikor Erivel jártunk erre. Senki nem bánja, hogy az öt órás nyomorgás helyett röpke három órás utazással abszolváljuk a távot.
Potosí tengerpartját nem strandolók, hanem disznók népesítik be
Potosí nagyon apró település, ahol a többség halászatból és disznótartásból próbálja magát fenntartani, ami meghatározza a faluképet; még a tengerparton is malacokon kell átlépdeljünk.
A többség halászatból él
Hiába fekszik meseszép helyen a falu, turisták erre nem sűrűn járnak, így az ehhez szükséges infrastruktúra sem épült még ki. A falu egyetlen szállója a Brisas del Golfo, ahová hiába telefonáltam az elmúlt két hétben vagy ötször (utoljára tegnap este) azért, hogy konfirmáljam a lefoglalt szobákat, természetesen azok nem állnak a rendelkezésünkre, mivel kiadták őket a helyi erőknek. Marad hát a hálóterem és néhány üveg jófajta Flor de Caña, ami feledteti a tömegszállás okozta problémákat.
Rumozás után jól esik a fürdőzés a Fonseca-öbölben
Holnap irány El Salvador!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
