Ez az első nap, amikor bánjuk a döntésünket, miszerint ellátogatunk Kolumbia minden szegletébe. Girardot és a kolumbiai rizsháromszög elmondhatatlanul unalmas és érdektelen, nincs a környéken semmi, csak lepusztult utcák és rengeteg jejen. No meg korrianderes májkrémleves. Ki kapott kedvet a környék megismeréséhez?
Kikészítenek minket a kolumbiai hosszú hétvégék. Nem csak a duplájára szökő árak, de a folyamatos hangzavar miatt is. Most is egész éjjel bömböl a zene, többször riadunk fel üvegcsörömpölésre. Hajnali 4-kor kezd alábbhagyni a dajdaj, amikorra meg már kb. mindegy. Alig múlik el fél 7, mi már búcsúzunk is Tocaimától.
Kisétálunk a terminálra, ahonnan kb. tíz percenként indulnak a buszok Girardotba. Húsz perc után leszállunk Pubenza falujánál, mert a neten azt olvastuk, van itt egy paleontológiai múzeum. Tényleg van, csakhogy zárva tart.
- Jó ideje már, hogy zárva van - kiált ki az egyik parasztház tornácáról egy fickó - A kulcs a polgármesternél van, tőle el lehetne kérni, ha itthon lenne, de nincs. Amúgy sincs odabenn sok minden - töri le kíváncsiságunkat.
Eri útban a pubenzai paleontológiai múzeumhoz
1972-ben egy Manuel Mendoza nevű úr szántás közben hatalmas csontokra lett figyelmes. Egy 15 000 éve elhunyt mammutot sikerült kiásnia, s mivel nem tudta, az micsoda, így hát a maradványokat hazavitte. Annyira megtetszett neki a paleontológia, hogy a következő évét nem mezőgazdálkodással, hanem kutatással töltötte. Ki is ásott egy 20 millió éves őskrokodilt. Másfél év múlva, a falusiak unszolására értesítette a Kolumbiai Bányászati Hivatalt, akik bevizsgálták a csontokat és megállapították azok korát. A 2000-es évek elejéig ültek a leleteken, aztán a helyi turizmus fellendítése céljából kiállították őket a főtéren erre a célra emelt épületben. Sokat nem emel Pubenza GDP-jén, ha a múzeumot zárva tartják.
Girardot egyetlen utcája, amitől nem kapunk azonnal lábrázást
Leintünk egy buszt a főúton, és irány Cundinamarca hatodik legnagyobb városa, Girardot. Alig negyed óra alatt meg is érkezünk a központba, ami még nem ébredt fel a tegnap esti mulatság okozta másnapos álomból. Egy-két utcaseprő tevékenykedik csupán, minden bolt, kifőzde zárva tart. A főtértől egy sarokra található Hotel El Viajeróra esik a választásunk. 35 000 peso az éjszaka - szerintem a Los Llanos óta nem tudtunk ennyiért megszállni sehol. A név amúgy beszédes, a szállón tényleg csak utazók vannak. No nem külföldi hátizsákosok, mert azokból hetek óta egyet sem láttunk, hanem dél-amerikai utazó kereskedők, akik városról városra járnak függőágyakat, műanyag edényeket, ventillátorokat árulva. A házinéni és a háziúr hihetetlen lelkesedéssel fogadnak minket, mert bár sok náluk a külföldi (főként ecuadoriak és venezuelaiak), turistához még soha nem volt szerencséjük. A szoba elég vacak, de egy éjszakára megteszi.
Rengeteg a nincstelen Girardot utcáin
Lecuccolunk, és nyakunkba vesszük a százezres várost. A városnézés nem tart sokáig, mert Girardot elmondhatatlanul csúnya és lepusztult, leginkább a venezuelai Maracaibóhoz tudnám hasonlítani. Rengeteg az utcán fetrengő nincstelen, az utcákon halomban áll a szemét, az épületek pedig mérhetetlenül lepukkantak. A főtér sem varázsol el minket, a katedrális pl. úgy néz ki, mint egy elhagyatott gyárépület.
Ez itt nem a salgótarjáni üveggyár épülete, hanem Girardot katedrálisa
Girardot városát igen későn, 1852-ben alapították egy birkafarm helyén. A következő évtizedekben sem szólt a település másról, mint a birkákról; az 1880-as években ideérkező vasút is elsősorban gyapjút szállított a fővárosba, Bogotába. A századfordulón Girardotnak mindössze 3000 lakója volt, majd az ezernapos háború után (ekkor szakadt el amerikai nyomásra Panama Kolumbiától) a helyi polgármester rengeteg háborús veteránt és politikai menekültet fogadott be, akiknek a gyapjúipar már nem tudott munkát biztosítani. Földosztás kezdődött, ami után a cukornád mellett új haszonnövényt, a rizst kezdték el termeszteni. Girardot a 20. század első felében fontos mezőgazdasági és kereskedelmi központtá vált, ekkor kezdődött a népességrobbanás, ami az 1950-es években ért véget. Ebben az évtizedben aszfaltozták le ugyanis az Espinalba vezető utat, így már nem volt szükség a girardoti vasútállomásra a rizs szállításához, meg lehetett oldani kamionokkal is. Girardot elvesztette agrár jellegét, maradt a kereskedelem és a turizmus. Mivel sok látnivalóval a város nem büszkélkedhet, megpróbálta a klímával magához édesgetni a bogotái elitet. Hatalmas, medencés szállodák sokasága épült az 1960-as években, amik ma a város arculatát adják. Az ám, csakhogy a közeli Melgar felfutásával ez az iparág is csődöt mondott, ezért néz úgy ki minden, ahogy.
Az egykori vasút emlékére Girardot belvárosában kiállítottak egy vonatot
Tíz óra magasságában végre kinyit az első kifőzde. Nincs más reggelire, csak caldo de pajarilla, vagyis májkrémleves. Igen, májkrémleves. Természetesen korrianderrel, amit Dél-Amerikában semmiből nem lehet kihagyni. Szerintem még a lekváros palacsintába is beletennék, ha tudnák, mi az a lekváros palacsinta. Szóval, ha sikerült elképzelned milyen a májkrémből készült leves, akkor már félúton jársz ahhoz, hogy érezd az ízét a szádban. És akkor ezt szorozd fel egy kis kesernyés útóízzel és a korriander jellegzetes mentás aromájával. Perverzeknek igazán készíthetnének ilyen ízesítésű rágógumit. Túlvagyunk rajta, ez a lényeg. Kezdődhet a nap.
Ilyen csodát is csak Kolumbiában eszik az ember
Az a reggeli befejeztével nyilvánvalóvá válik a számunkra, hogy naplementéig nem leszünk el Girardotban, úgyhogy a háziúr tanácsára kisétálunk a Carrera 7-ra, és leintünk egy Espinalba tartó buszt. A rizs fővárosaként aposztrofált Espinalon már számtalanszor átutaztunk, de meg soha nem néztük meg magunknak, úgyhogy ezt a hiányosságunkat most pótoljuk. Tesszük mindezt azért, hogy elmondhassuk mindenkinek, hogy semmi értelme nincs Espinalban megszakítani az utazást. Először is a pályaudvar iszonyú messze van a várostól, úgyhogy vagy elköltesz egy valag pénzt taxira, vagy nyomorogsz az apró városi buszok egyikén. Másodszor Espinalban a világon nincsen semmi; a város pont olyan látványos, mint amilyen ízletes az errefelé oly népszerű rizs.
Espinal főtere és katedrálisa
A főtéren áll ugyan egy a girardotinál mindenképpen vállalhatóbb templom, de Espinal ennyi és nem több. Elnyalunk egy jégkrémet, majd visszabuszozunk a terminálra, és felszállunk egy Guamóba tartó járatra. Guamo állítólag kézművestermékeiről híres, de ezt nem bizonyítja be nekünk, lévén itt is minden zárva tart. Amúgy nyilván az itteni művészemberek lopták el újrahasznosítás céljából a főtérre installált I LOVE GUAMO felirta U és O betűjét. Roppant igényes.
Lehet, hogy Guam jobb hely, mint Guamo
Egyébként Guamo Girardot és Espinal után egész kellemes meglepetés. Itt-ott feltűnik egy-egy szépen felújított koloniális épület, a főtér is egészen szemrevaló. Így viszont, hogy nincsenek nyitva az artesanal boltok, nem igazán van mit csinálni, úgyhogy irány a Rio Magdalena túlpartján fekvő Suarez faluja. Az ám, csakhogy Guamóból nincs oda busz, vissza kell menjünk Espinalba, aminek ráadásul a másik végéből indulnak a furgonok. A sofőrök kérdőn néznek ránk, nem igazán értik, mi a fenéért megyünk mi Suarezbe. Igazából mi sem, csak Girardotban nem akarunk időzni.
Guamóban legalább van pár szép ház
Iskolásokkal és idősebb népekkel utazunk keresztül a Rio Magdalena bozóttal sűrűn benőtt völgyén. Kíváncsiak ránk, de kérdezni nem nagyon mernek, aztán nagy nehezen az egyik asszonyság csak szóba elegyedik velünk:
- Családtagjuk él a faluban?
- Nem. Mezei turisták vagyunk - adjuk a választ.
- Akkor valamilyen projekten dolgoznak?
- Nem. Mondom, turisták vagyunk.
- Mormon hittérítők?
- Nem érti? Egyszerűen csak azért jöttünk, hogy megismerjük a falujukat.
- De minek? Itt nincs a világon semmi.
Suarez egyetlen látványossága ez a nagyra nőtt fa
Itt megszakadt a beszélgetés, viszont a nőnek igazat kell adjunk. Suarezben tényleg nincsen semmi, csak a Magdaléna-folyó. Az meg azért élvezhetetlen, mert a partja tömve van jejennel. Úgy szétcsípnek a vérszívók, hogy futva menekülünk át a hídon, és indulunk neki Espinalnak gyalog, mivel a furgon csak két óra múlva indul vissza. Tüskés bozót mindenfelé. Újra a Los Llanoson érezzük magunkat, az volt hasonlóan egyhangú. Csak ott legalább rengeteg vadállatot láttunk, itt viszont semmit.
A Rio Magdalena partján sem időzünk sokat
Valahol féltávnál végre megérkezik a furgon. Tömve van emberrel, de a platón azért még elférünk valahogy. Espinaltól pár kilométerre egyszer csak satufék, majd a sofőr tolatni kezd. Leparkol, kiszáll és közli, hogy a csapat egyik felének le kéne szállnia, mert előrébb rendőrök igazoltatnak, és ennyi ember nem utazhat a platón. Mindezt teszi úgy, hogy a rendőrök simán látják, hogy min ügyködünk. Jó fejek, mert engedik, hogy Erivel az első körben legyünk, így egy népesebb társaságot a bozótosban hagyva kényelmesen gurulunk a rendőrök színe elé. Csak annyit mondanak, hogy nem szabad túl sok embert szállítani a platón, és lehetőleg a kocsi térjen vissza a hátrahagyott emberekért. Magyarországon, ha nincs bekapcsolva az öved, már jön is az ötvenezres csekk. Teljesen más errefelé az emberek mentalitása.
Estefelé Girardot jobb arcát mutatja
Este kimerészkedünk Girardot főterére, aminek egészen jól áll a sötét. Szerencsére az ocsmány épületeket nem világítják ki, így az ember azt hihetné, kellemes hely a város. Pedig higgyetek nekünk, nem az. El innen holnap, amilyen korán csak lehet.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
