A Los Llanosra mindig szívesen térek vissza, mert tudom, hogy rengeteg szép állatot fogok látni. Most sincs ez másképp, bár nehezen indul be a Zolival tervezett szafarink. Aztán persze minden jól alakul. Két nap alatt rengeteg állatot kapunk lencsevégre, és nekem is sikerül új helyszíneket felfedeznem.
A Los Llanosra azóta szerettem volna csapatot hozni, hogy Erivel 2016-ban csodálatos másfél hetet töltöttünk a Magyarország nagyságú mocsaras szavannán. Szeptember lévén ezúttal az esős évszakban érkezünk, ami miatt nincs olyan sok állat a lagúnák körül, cserébe azonban nincsen elviselhetetlen meleg. Bár nehezen rázódunk bele a llanero életbe, végén mindenkit bekebelez a puszta hangulata. Vízidisznók, kajmánok, mocsári szarvasok és íbiszek kerülnek a kameráink lencséje elé, ahová végül az az óriáshangyász is bekúszik, amit nekem is most van szerencsém először vadonban látni.
A Los Llanos déli része messze nem olyan izgalmas, mint volt az északi, de azért jó megtapasztalni, hogyan nyílnak meg az itt élők négy évtized gerilla uralom után. Amerre megyünk, mindenhol sztárként kezelnek minket. Mintha a llanerók soha nem láttak volna fehér embert.
Ismét sikerült kajmánokat és vízidisznókat fotóznunk a Los Llanoson, majd Trinidad leggazdagabb emberei elmesélték, milyen volt az élet, mikor még a gerillák voltak errefelé az urak. Egy percig nem unatkozunk.
A Los Llanos minden szeglete rejt valami csodát. A Zancudo-lagúna élővilága egészen elképesztő, ahogy a FARC utolsó bástyájaként emlegetett Támara is az. Kolumbia legjobb kávéját nem sikerült ugyan megkóstolnunk, de cserébe jártunk Poréban, Kolumbia egykori fővárosában.
A Los Llanosra azóta vágytam, mióta Endre ódákat zengett nekem a venezuelai Hato El Cedralban töltött pár napjáról. Venezuelában most nem jó utazgatni, s mivel Kolumbia szavannáját 2-3 éve megtisztították a gerilláktól, így jó ötletnek tűnt errefelé venni az irányt. Tévedtünk. Nem jó ötlet volt, hanem zseniális ötlet.