Suriname történelme szorosan összefonódik Guyana történelmével, az utóbbi pár évtizedben azonban elválni látszik a két ország útja. Amíg Guyanában napi szinten problémát okoz az indiai-fekete ellentét, addig Suriname-ban a két népcsoport békében éli hétköznapjait. Sőt, Paramaribóban olyan magasan van a toleranciaküszöb, hogy a mecset és a zsinagóga telekszomszédok, a kínai kifőzdében együtt étkezik rabbi és imám. Suriname a wan pipel, vagyis az egy emberek országa, amit a háttérből lassan 40 éve egy katonai diktátor irányít.
Utoljára 2011-ben jártam Suriname-ban, Paramaribo bája már akkor magával ragadott. A holland karibi stílusú házak, az utcákon esténként sétálgató indiai, fekete, indonéz, kínai és arab családok, valamint a levegőben terjengő fúziós konyha illata olyan egyveleget képeznek, amit az ember csak itt, Suriname fővárosában tud megélni.
Első benyomásként Paramaribo csak városképben tér el Georgetowntól, de amíg ott élesen elválik egymástól a fekete és indiai kultúra, addig Paramaribóban a népcsoportok kiegészítik egymást. Így lehet az, hogy simán belefut az ember egy étteremben egy kínai édes-savanyúval kevert currys babos rizsbe, amihez mézben forgatott rákot adnak.
Európában lassan három évtizede küzdünk a multikultival, aminek zászlóshajója - talán nem véletlenül - Amszterdam. Amíg azonban az öreg kontinensen a multikulti gyakran problémákat, nézeteltéréseket szül (még Hollandiában is), addig Suriname-ban a mindennapok része, tulajdonképpen maga a Suriname-i valóság. Mondhatnánk, hogy a toleranciakérdést ezer fokon égető európai liberálisok tulajdonképpen csak másolni szeretnék a Suriname-i példát, csak ugye ez nem olyan egyszerű. Hogy miért nem? Azért, mert Suriname összes népcsoportja kvázi ugyanazon az úton érkezett meg az 1975-ös függetlenséghez, vagyis több száz évnyi elnyomás és kizsákmányolás után közösen lélegezhetett fel fekete, indiai, arab és indonéz. Egy kulturálisan több pólusú társadalomban nem is lehetett más cél, mint közös nevezőre jutni, és tulajdonképpen államvallássá tenni a toleranciát.
Hogy ez mennyire nem volt egyszerű, arról Suriname történetének talán leghíresebb filmalkotása, a függetlenség kikiáltásának idején játszódó Wan Pipel számol be, mélyen belemászva a faji, vallási és társadalmi különbségekbe. Aki még nem látta, de érdeklődik Suriname iránt, az pótolja viharsebesen!
A sokszínű Suriname-hoz vezető út tehát rasszizmussal, kizsákmányolással, emberiség elleni bűntettekkel volt kikövezve. Az 1648-as Münsteri egyezmény után a Guyanák szabadon kolonizálhatóvá váltak, s bár jóval korábban, 1613-ban a hollandok tiszteletüket tették a Suriname-folyó torkolatánál ekkor már létező indián településen, Parmirbóban, az első európai állandó telepet az angolok hozták létre Willoughbyland néven. Mivel a Münsteri egyezmény alapján a spanyolok a hollandoknak adtak felhatalmazást a Guyanák gyarmatosítására, ezért nem sokkal később, 1667-ben a Holland Nyugat-indiai Társaság megtámadta az angolok által közben erőddel megerősített telepet. Willoughbyland három óra alatt elesett, a kolóniát a hollandok pedig átkeresztelték a korábbi indián nevére nagyon hasonlító Paramaribóra.
A hollandok tisztában voltak az angol flotta erejével, ezért békejobbot nyújtottak. A Bredai békeszerződés értelmében Suriname-ért cserébe átadták a briteknek Új-Amszterdamot, vagyis a mai New Yorkot. És hogy mit örökölt Suriname a mindössze 17 évig tartó angol gyarmati státusztól? Dél-Amerika legnagyobb zsidó kolóniáját, akik a későbbi évszázadokban segítették a holland telepek kereskedelmét.
Paramaribo az 1850-es években, a rabszolgaság eltörlése előtt (forrás: www.pennymead.com)
Suriname történelme innentől az ültetvényekről szólt, amiken a 18. század elején mintegy 13 000 fekete rabszolga dolgozott. A körülmények kegyetlenek voltak, az elbeszélések alapján a holland ültetvényesek embertelenségben simán az angol telepesek fölé nőttek. Állandóak voltak a rabszolgafelkelések, bár ezek többségét könnyedén verték le a hollandok. Ha azonban egy lázadás tovább tartott a kelleténél, akkor a felkelőket inkább felszabadították, semmint megkockáztassanak egy össznépi forradalmat. Megtehették, ugyanis az angoloktól hajószám rendelhették a rabszolgákat a Bredai békeszerződés egyik passzusa alapján.
Mindez a 18. század közepéig tartott, ekkor azonban az angolok megmakacsolták magukat, és a rabszolgákért cserébe földterületet követeltek. A Holland Nyugat-indiai Társaság rábólintott az üzletre, így került az angolok fennhatósága alá a ma Guyanához tartozó Demerara-folyó torkolatvidéke. Az angolok vérszemet kaptak, és fennhatóságuk alá vonták az Essequibo-folyó menti ültetvényeket is. A hollandok a franciákkal szövetkezve visszafoglalták a telepeket, de a franciák maguknak akarták Demerarát és Essequibót, így a szövetség felbomlott, a hollandok pedig csak erőszakkal tudták kiűzni a őket Guyanából 1784-ben.
Rá tíz évre Napóleon elfoglalta Hollandiát, így nem maradt pénz az ültetvények finanszírozására. Hollandiának döntenie kellett: vagy pénzelnek egy háborút Guyanában abban a reményben, hogy sikerül az angolok és franciák fölé kerekedniük, vagy elengedik Demerarát, Berbicét és Essequibót, energiáikat pedig Suriname-ra fordítják. Mivel a cukor, a dohány és a kakaó ekkortájt igen kelendő portéka volt Amszterdamban, így biztosra mentek a hollandok: elengedték Guyanát, kizárólag Suriname-ra figyeltek.
Mivel Napóleonnak nem sikerült Anglia meghódítása, a 19. század elején a Guyanák sorsa is tisztázódni látszott. Georgetown brit, Paramaribo holland, Cayenne pedig francia fennhatóság alatt maradt. A spanyol gyarmatokon végigsöprő függetlenségi láz nem érte el a Guyanákat, ugyanis az európai telepesek ezeket a híreket eltitkolták a rabszolgák elől. Sőt, megerősítvén az ültetvényeket, ázsiai munkaerőt kezdtek importálni a térségbe. Az angolok indiaiakkal, a hollandok indiaiakkal és indonézekkel operáltak, de Kínából is rengetegen érkeztek. A legnagyobb keveredés Suriname-ban történt, itt a rabszolgaság eltörlése (1873) után a lakosság 35 %-a volt fekete, emellett 25 % indiai, 15 % jávai, 10 % kínai, 5 % fehér és kb. ugyanennyi indián, valamint zsidó élt az országban.
A 19. század közepéig kvázi tisztán fehér lakosú Paramaribo alig egy évtized alatt sokszínű, multikulti város lett, ahol egyik népcsoport sem tudott döntően a másik fölé kerekedni. Szemben Guyanával, ahol az indiai-fekete ellentét 150 évre tekint vissza, Suriname bevándorolt és betelepített népei egymást segítve próbáltak boldogulni.
A változást 1916 hozta el, ekkor ugyanis bauxitra bukkantak a Suriname-i esőerdők mélyén. Moengo térségében kezdték meg a kitermelést, a későbbi timföldgyárat azonban Paramaribóhoz közel, Paranam környékén építették fel. Azért ott, mert Paranam nem maroonok által lakott település volt, így könyebben egyezkedtek a befektetők a földtulajdonosokkal. A maroonok (a rabszolgaság során szabadságjogot kierőszakoló feketék leszármazottai) ugyanis egyre keményebben léptek fel az országot irányító gazdasági elittel szemben, kompenzációt követelve a rabszolgatartás során velük szemben elkövetett bűntettekért.
Moengo bauxitbányája az 1920-as években (forrás: www.geheugenvannederland.nl)
A 2. világháború alumíniuméhsége Suriname-ra is hatással volt. Az Egyesült Államok attól tartott, hogy Németország lerohanva Hollandiát ráteszi a kezét Suriname bauxitvagyonára, így ezt megelőzendő bevonultak Paramaribóba, hogy biztosítsák a szövetségesek timföld feletti uralmát. A bauxit kitermelésével ettől kezdve az amerikai Alcoa (Aluminium Company of America) lett megbízva, ami gigantikus biznisznek indult az 1940-es éve második felében. A probléma csak az volt, hogy a világháború után kötelezték a gyarmattartó birodalmakat, hogy garantálják a gyarmatok önrendelkezési jogát, így az Alcoa hiába egyezett meg Hollandiával a bányák és kohók üzemeltetéséről, fel kellett készülnie Suriname függetlenedésére.
Az Alcoa, hogy bevágódjon a függetlenségpártiaknál, beígért a Suriname-i gyarmati vezetésnek egy vízerőművet a Suriname-folyón, aminek költségeit 100 %-ban magára vállalta, a megtermelt energiának viszont csak 75 %-ára tartott igényt. A vezetés belement az alkuba, azonban szembe találta magát a maroonokkal, akik a folyó mentén élték újjászerveződött törzsi életüket. A tervezett víztározó helyén élő maroonokat végül az Alcoa kompenzálta, így megépülhetett a Brokopondo-víztározó. 1964-re el is készült, de olyan kevés víz gyűlt benne össze, hogy az erőmű 1971-ig nem tudott működni. A bauxit kitermelése bár jövedelmező volt, az energiahiány felnyomta az árakat, ami új piaci szereplőket teremtett Guyana és Guinea személyében.
Paranam timföldgyára ma már nem működik
Suriname 1975-ben függetlenedett. A holland pénzcsapokat elzárták, a gazdaság romokban hevert. Rengeteg Suriname-i, az összlakosság közel harmada hagyta el hazáját, és a függetlenség kikiáltása előtt Hollandiába távozott. Ebben a lehetetlen szituációban próbált Henck Arron, Suriname első miniszterelnöke kormányozni, nem sok sikerrel. Az ország minden pénzét a hadseregbe és populista intézkedésekbe invesztálta, hogy megerősítse az ország szuverenitását, létrehozza az ezer sebből vérző Suriname-i társadalmat. Henck Arron emellett szerette a pénzt, a szélsőséges hangok azzal vádolták, hogy nem elég kemény az Alcoával szemben, lefekszik nekik, korrupt. Ráadásul nem tudta megállítani a kivándorlási hullámot, ami ahhoz vezetett, hogy 1980. február 25-én a hadsereg főparancsnoka, egy bizonyos Dési Bouterse átvette a hatalmat, és 1988-ig át sem adta másnak.
Johan Adolf Pengel sokat tett Suriname függetlenségéért
Bouterse politikai retorikája ugyanaz volt, mint általában lenni szokott az újszülött országokban: egy új nemzet felépítéséhez erős kezű katonai diktatúrára van szükség, ami nem fekszik le a külföldi tőkének, gazdaságát, társadalmát saját erőforrásaiból építi fel. Suriname radikalizálódott, még sem lett belőle a második Kuba, mert rajta ült a Föld legnagyobb bauxitvagyonán. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa még azt is elnézte Bouterse-nek, hogy leszámoljon politikai ellenfeleivel (1982. december 7-én állítólag saját kezével végzett 15 ellenzéki politikussal és újságíróval) vagy hogy etnikai tisztogatást tartson a maroon falvakban (1986. november 29-én lemészárolt a hadsereg 39 falusit Moiwanában). Azt tudjuk Nicaragua és Guatemala példáján, hogy az Egyesült Államok, ha a gazdasági érdeke úgy kívánta, szemet hunyt az emberiség elleni bűntettek felett (az El Salvador-i El Mozotéban még pénzelt is ilyet Ronald Reagan), de Bouterse gengszterkedései az európai politikusoknál sem verte ki a biztosítékot. Egyszerűen az 1980-as években nem volt alternatívája a Suriname-i timföldnek, amit a diktátor tökéletesen kihasznált. Feloszlatta a parlamentet, felszámolta az ellenzéki pártokat, központosította a sajtót, minden demokratikus intézményt leépített. De kit érdekelt mindez, ha a gazdaság dübörgött és az emberek zsebe tele volt pénzzel?!
Henck Arron, Suriname első miniszterelnöke (forrás: Wikipedia)
A Suriname-i csodát az 1986 és 1990 között zajló polgárháború sem befolyásolta, ahogy az sem számított, hogy az 1988-as választásokon Bouterse jobbkeze, Ramsewak Shankar lett az elnök. Annyiban mégis, hogy Shankar nem tudta lezárni a polgárháborút, amit a Suriname-i hadsereg vívott a maroonokkal, így 1990-ben Bouterse telefonban szólította fel az elnököt a lemondásra, aki tudván, hogy a hadsereg főparancsnoka mire képes, szedte is a sátorfáját. Ez az esemény "telefonpuccs" néven került be a történelem könyvekbe.
Shankar és Bouterse 1986 környékén (forrás: www.anp-archief.nl)
Az 1990-es években a bauxitbányák kezdtek kimerülni, a kitermelés egyre költségesebbé vált. A Szovjetunió összeomlásával egyre több timföldgyártó ország lépett be a piacra, így a Suriname-i bauxit szerepe leértékelődött. A gazdasági csoda a végét járta, de a belső területek aranybányái lélegeztetőgépen tartották az országot. Suriname hitelekre szorult, de az Egyesült Államoknak és Európának feltételei voltak: követelték a Suriname-i kormánytól, hogy vizsgálják ki Dési Bouterse szerepét az 1980-as évek népirtásaiban, puccsaiban, valamint adják ki őt az Egyesült Államoknak közel 500 kiló kokain Amerikába csempészésnek vádja okán. Ez utóbbit a kormány megtagadta, azonban a vizsgálatot lefolytatták, igaz, az több mint tíz évig tartott.
Amikor látszott, hogy Bouterse nem védhető tovább, az egykori katonai diktátor menekülni kezdett, mégpedig előre. Az egyetlen esélye az volt, ha mentelmi jogot szerez, ehhez azonban elnökké kellett magát jelöltetnie. Meg is tette, s mivel a Suriname-i nép nem sokat foglalkozott a Bouterse-t ért vádakkal, viszont emlékezetében élt az 1980-as évek gazdasági fellendülése, elnökükké választották a korábbi katonai diktátort.
Bouterse napjainkban (forrás: www.tellerreport.com)
A nyugati nagyhatalmak bosszúból megvonták a hiteleket Suriname-tól, de Bouterse-t ez nem érdekelte, mivel eddigre megállapodott a kínaiakkal, akik szívesen leheltek volna ismét életet Moengo és Paranam bányáiba. Ehhez egyetlen dolgot kellett végrehajtania az államnak: megszabadulni az Alcoától. Bouterse 2014-ben egyszerűen einstandolta a bányákat és timföldgyárakat, amiket a Suralco (Suriname Aluminium Company) kezébe adott. Az Alcoa bepanaszolta ugyan a kormányt, de az ügyben máig nem született döntés, ugyanis a vállalatnak van egy adúja, mégpedig a Brokopondo-víztározó, aminek felügyeleti joga 2033-ig őket illeti.
A kínai hitelek szinten tartották Suriname gazdaságát, így Bouterse 2015-ben ismét megnyerte a választásokat. A timföldgyárakat azonban azóta sem sikerült újraindítani, ami recesszióba taszította az országot. 2020-ban újra választások lesznek, kérdés, Bouterse tud-e ismét valami újat húzni, vagy kénytelen lesz bíróság elé állni az 1980-as évek bűncselekményei miatt.
Suriname ma az az ország, ahol a tolerancia annyira magas szintre lépett, hogy azt is elnézik egy politikusnak, ha az embert öl, kábítószert csempészik, népirtásban vesz részt. Egyetlen dolog fontos: közüllük való legyen. Bouterse pedig közüllük való, hiszen fekete, indián, holland, francia és kínai vér is csörgedezik az ereiben.
Az az ember és az a nép, ami ennyire multikulti, csak egy dolgot utál: ha egy külső erő meg akarja neki mondani, mit és hogyan kéne csinálnia. 350 éven át viselték, hogy a hollandok rendezzék az életüket, és inkább asszisztálnak egy katonai diktátornak, mint kiszolgáltassák magukat a külföldi tőkének. Kivéve, ha az a tőke Kínából származik...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
