Végigrobogtunk a maja riviérán, érintve Tulumot, ahová azóta vágytam, mióta megismertem Endrét. Bármelyik karibi partszakaszra rácsodálkoztam, ő mindig csak annyit mondott, várd ki, míg eljutsz Tulumba. Hát most eljutottam... és csalódtam. De nagyon.
Chetumalból Tulum nagyjából két órás buszúttal érhető el, s mivel kora délután indulunk, még az is belefér, hogy félúton lerobban a járat. A busztársaság elég rutinosan kezeli a helyzetet, szinte azonnal megjelenik egy másik busz, ami továbbszállítja a pórul járt utasokat.
A koraesti órákban a rendkívül népszerű nyaralóváros pompásan kivilágított utcáin bóklászunk szállás után kutatva. Mivel nem a sok csillagos, pazar luxushotelek valamelyikére pályázunk, úgy döntünk, hogy nem megyünk le egészen a tengerpartig, hanem a tőle 4 km-re beljebb húzódó városrészben teszünk egy próbát. Tulum azonban itt is a turizmusra érzékeny arcát mutatja. Mindenütt pompás fényben úszó, hívógató szórakozóhelyek, kellemes hangulatú, lampionos éttermek sorakoznak, a latin bárokban fülsüketítő hangerővel bömböl a salsa. Jó egy órán át szédelgünk a nyüzsgő utcán mire rábukkanunk egy latin viszonylatban roppant mód dekoratív, tágas, de nem utolsó sorban hátizsákos tárcával is megfizethető szobára. A matrac már megzöldült a vastagon rárakódott penészgombától, de ez nem sokat ront a komfortérzetünkön, ugyanis csak akkor döbbenünk rá, mikor a tacosvacsora után holtfáradtan bezuhanunk az ágyba.
A másnap kicsit lassan indul. Endre annyira belemerül a levelek megválaszolásába, hogy alig lehet kirobbantani a gépe mellől. A nap már elég magasan jár és szinte perzsel, amikor végre kidugjuk az orrunkat a szállás ajtaján. Alig várom, hogy megpillantsam a tengerpart rejtélyes, maja romjait, de miután konstatáljuk, hogy Tulum romvárosa a Yucatán-félsziget keleti oldalán helyezkedik el, és ennélfogva a legvarázslatosabb fotókat a délelőtti órákban lehet róla lőni, a programot rövid tanácskozás után másnapra halaszjuk. Irány a stand!
Endre 2004-ben járt először a tulumi riviérán, és attól a pillanattól kezdve vágyott vissza annak ellenére, hogy nem egy nagyon lubickolós fajta. Ami engem illet, az elmúlt három évben rengeteg egzotikus tengerparton és trópusi szigeten volt szerencsém megfordulni, de miután Endrétől folyton csak azt hallgattam, hogy ez mind semmi Tulumhoz képest, bakancslistám dobogósa vált belőle. Ujjongva kapkodom a lábam, amikor kikocogunk a hoteltől pár sarokra található buszmegállóba, ahonnan nagyjából negyven percenként helyi járatok száguldanak végig az Avenida Cuba négy kilométeres, nyílegyenes szakaszán egészen a tengerpartig. A megállóban két helyi fazon szobrozik, akik épp lemaradtak a néhány perce indult buszról. Nem telik bele fél perc sem, a sarkon megjelenik egy láthatóan utasokra vadászó taxis, aki felajánja, hogy fejenként 20 pesoért vállalja a tíz perces fuvart. Ez nem sokkal drágább a buszjegynél, és mivel semmi kedvünk további háromnegyed órát aszalódni a napon, belemegyünk.
A taxis közvetlenül a szabadstrand előtt válik meg tőlünk, ahol meseszép resortok között áthaladva egy fehér sziklák által körülzárt, talpalatnyi, homokos öbölre bukkanunk. Ledobom a pólóm és alig várom, hogy a tengerbe vessem magam. Igen ám, azonban épp csak közelebb lépek a vízhez, máris megtorpanok. A felszínét a parttól mérve 3-4 méteres vastagságban gusztustalan, bűzös, nyákos, sötétzöld hínár borítja. Akkora a csalódásom, hogy kis híján sírva fakadok, mígnem Endre sovány vígaszul belém tölt egy korsó hideg sört az egyik part menti, pálmaligetes bár teraszán. A bár épp úgy kong az ürességtől, mint az összes fényűző resort. Most már tudjuk, miért.
Tényleg ez lenne a Föld egyik legszebb tengerpartja?
A mosolygós pincérfiú nagyon örül nekünk, mert végre van kinek felszolgálnia egy italt, miközben sajnálkozva megjegyzi, hogy az elmúlt 2-3 évben a híres tulumi strand csaknem összes vendéglátóhelye kénytelen volt lehúzni a rolót. Valahányszor vihar kerekedik a tengeren, a Mexikói-öbölnek ezt a szakaszát ellepi a hatalmas mennyiségű, förtelmes, zöld trutyi, amibe még a legbelevalóbb strandkedvelőknek sincsen gusztusa belevetni magát. Márpedig hűsítő tengervíz nélkül a tikkasztó napon égni nem jó móka, így a sör után mi is inkább a part menti pálmák árnyékában maradunk.
Naponta tisztítják a partot, nem sok sikerrel
2010-ben sokat lehetett olvasni a Föld történetének legnagyobb olajkatasztrófájáról. Azév április 21-én felrobbant a Deepwater Horizon fúrótorony, és a balesetet követően a szivárgás megszűntetésére tett kísérletek közben naponta több mint 700 ezer liternyi nyersolaj ömlött a tengerbe. Az olajfolt már egy hónap elteltével hatalmas volt, az űrből készült fotókon jól láthatóan rajzolódott ki az akkor 4600 négyzetkilométer területű fekete folt. A média híradásai szerint a kiszivárgott olaj jó része északnak, vagyis az Egyesült Államok felé haladt, de egyes foltoknak sikerült a mexikói partok felé venniük az irányt. Az itteni tengeri és partmenti élővilág kipusztulásáról szinte senki nem tett említést, pedig Mexikó azóta is szenved a katasztrófa okozta károktól. A katasztrófaelhárítás többszáz millió dollárt emésztett fel, és hogy mennyire volt eredményes, az csak a következő évtizedekben derül majd ki. Bár nem lehet tisztán állítani, hogy az eset összefüggésbe hozható Tulum strandjának mostani, kiábrándító helyzetével, de hogy a turistáknak harmadik éve bottal üthetik a nyomát, az sajnos tény.
Kiábrándultan andalgunk tovább a part menti fák között, amikor egyszer csak egy cenote feliratot pillantunk meg. Ez mondjuk nem meglepő, tudvalevő a természetes módon kialakult, barlangszerű víznyelők száma a Yucatán-félszigeten 7-8000 közé tehető, ráadásul Tulum alatt több föld alatti barlang is húzódik, aminek a helyenkénti beszakadása sok cenote létrejöttét eredményezte.
Ezt a cenotét inkább csak a helyiek használják
Követjük a táblán látható nyilat, mire a fák között egy kis házikóhoz érkezünk, ahol pár dolláros belépőt szednek a mangróvéval sűrűn körülvett, csöppnyi kis tavacskához, amiben egy helyi család pancsol. A parányi üregben kristálytiszta víz gyűlt össsze, fürdőzés közben bátran megszámlálhatjuk a benne fickándozó picike halacskákat.
A koraesti órákban visszasétálunk a tulumi bekötőútnál található buszmegállóhoz, de most sem helyi járattal utazunk vissza a városba. Annak ellenére, hogy a sűrűn közlekedő buszok miatt eszünkbe sem jut stoppolni, megáll mellettünk egy kedves helyi fickó és örömmel szállít be a központba.
Reggel korán kelünk, és irány a romváros! A rejtélyes maja kultúra iránti lelkesedéstől olyan bizsergető izgalom lesz úrrá rajtam, hogy kialvatlanságom cseppet sem akadályoz a korai indulásban. Egy helyi járat Tulum központjából egészen a romváros bejáratához visz, ahol fejenként 64 pesós belépő kifizetése után egy újabb lélegzetelállítóan szép helyen találjuk magunkat.
Ezekért a romokért megérte Tulumba jönni
Tulum majául erődítményt jelent, és ez az egyetlen maja romváros, amit közvetlenül a Karib-tenger partján építettek fel. A maják valahogy jobban csípték a bőgőmajmoktól hangos, párában úszó trópusi esőerdőt, mint a kopár, sziklás tengerpartot, így Tulumot csak későn, Kr.u. 1200 körül alapították. Mindenesetre gyorsan kiderült, hogy kereskedelmi szempontból nagyon is kedvező a hely, így vált a maja történelem posztklasszikus korszakának legfontosabb kikötőjévé.
Tulum legnagyobb épülete az El Castillo
Az egész várost egy nagyjából 4-5 méter magas, tömör kőfal veszi körül, amiken kövér iguánák sütkéreznek már ezen a korai órán is.
Rengeteg az iguána
A romváros legmagasabb, toronyszerű épülete az El Castillo, de a legjobb fotókat a közvetlenül a part menti sziklák kiszögellésére épült Templo del Dios del Viento épületéről lehet lőni, aminek a maja építészetben nagyon ritka, félkör alakú alapzata van.
Templo del Dios del Viento és a Templo del Dios Descendente épületei
A romváros jóval kisebb Tikalnál, egy óra alatt kényelmesen körbejárható, az épületek sokkal alacsonyabbak, ezért hiányzik belőlem az az érzés, mint a guatemalai romoknál, ahol az esőerdő rengetegéból kiemelkedő, méltóságteljes piramisok között valósággal eltörpültem. A mélykék tenger és a part menti fehér sziklák így is varázslatossá teszik a romváros hangulatát, bár a hínár sajnos itt is belerondít a képbe.
Tulum romjai aprók Tikalhoz képest
Visszarobogunk a városközpontba, majd innét egy collectivóval ellenkező irányba, a szárazföld belseje felé vesszük az irányt. Tesszük mindezt azért, hogy ellátogassunk a messze földön híres Gran Cenotéba. A meseszép barlangfürdőbe elég borsos belépőt szednek. Szerencsére a keletkezésén kívül semmi másban nem hasonlít a tegnapi, hétköznapi tócsának nevezhető cenotéhoz. A lenyűgöző, festői környezetben húzódó barlangrendszer alagútjait nagy kiterjedésű, kristálytiszta, már-már vakítóan élénk, zöldeskék víz tölttötte meg, a bejáratoknál kiterjedt mélyebb tavak képződtek.
Elég jól néz ki a Gran Cenote
A vízben vidám teknőscsaládok úszkálnak a lubickoló családok mellett. Noha a tó több méter mély, az alján található, mohákkal borított sziklákat és a víz alatti növényzetet így is tökéletesen látni lehet. Bár a hely marasztaló, nincs sok időnk. Estére Cancúnba kell érkeznünk, így röpke 40 perc után már a barlangfürdő előtti 109-es országúton egy robogó taxiban ülünk.
Teknősök és motmotok lakják be a cenotét
A buszterminálról szinte azonnal indul a buszunk Cancúnba. Már csak egy napunk van, azután elhagyjuk Közép-Amerikát. Még világosban érkezünk a Yucatan-félsziget északkeleti csücskében épült turistaparadicsomba, ahol a parti luxuszállodáktól távol eső, nincstelenekkel teli, délnyugati városrészben találunk egy viszonylag olcsó, és tiszta szobát. Oltári nagy a hőség, így nem sokat alszunk.
Csak az esti órákban indul a gépünk, így reggel lezuhanyzunk, a nehéz csomagokat leadjuk a recepción, majd a nekivágunk Cancúnnak. A strand elég messze van, taxira a maradék pénzünkből már nem futja, az utolsó napra váltani pedig nem akarunk. Meglátjuk, meddig jutunk gyalog.
Cancún egyik halálosan jellegtelen installációja
Egy hosszú, több sávos sugárút mentén, széles sétányon haladunk kilométereken át. Minden pont olyan, mint az USA déli államaiban játszódó filmekben. Durván egy óra alatt érkezünk azokhoz a több szintes, nagy teraszos, rongyrázós luxushotelekhez, amik az egyik leghíresebb mexikói strand mentén sorakoznak.
Ízléstelen monstrumok sorakoznak a parton
A tenger vize itt is zöld a partra vetett hínártól, de a valamirevaló szállodák külön személyzetet alkalmaznak a tisztítására. Reggelente egy hálóval kiszaladnak a partra és összegyűjtik, vagy más irányba terelik a trutyit. Mindezt úgy tűnik, elég eredményesen bonyolítják le, mert a szállodai vendégek most is tömegével, zavartalanul pancsolnak a vízben, miközben pár száz méterrel odébb hegyekben áll a rothadó hínár.
Némelyik öt csillagos szálloda tisztítja a partot és a tengert
Jó egy órán át sétálunk a parton, de Cancún nem nyeri el a tetszésemet. Nekem túl rongyrázó, az egész város túl idegen, valahogy nem Közép-Amerikába való. Busszal térünk vissza a szállásunkhoz, aminek szomszédságában eszünk egy hamburgert, majd utolsó pesóinkat elköltve taxival megyünk a reptérre. Egy rövid időre elbúcsúzunk Közép-Amerikától, irány ismét dél...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
