Van egy hegy Guatemalában, ami a maják egyik legértékesebb kövének, az obszidiánnak a forrása. Véletlenül tévedek az Ixtepeque-vulkánra, amit megmásznom nem sikerül, viszont életemben először gyalogolhatok egy obszidiánmezőn, amiről utóbb megtudom, hogy a legnagyobb egész Közép-Amerikában. Ezen kívül ellátogatok az Obrajuelo-lagúnához, ami Délkelet-Guatemala egyik legjobb madarász helye.
Azt terveztem, hogy hűsölök délelőtt, mielőtt Hansszal nekivágnánk az Ixtepeque-vulkánnak, de reggel 7-kor már olyan hőség van, hogy képtelenség még ventillátor mellett is megmaradni a szobában. Ha így is, úgy is izzadni kell, akkor menjünk, hátha látok valami szépet.
A térképen látok egy lagúnát Agua Blancától délre, így kisétálok a piacra, hátha találok egy furgont, ami arrafelé megy. Bár várnom kell egy órát az indulásig, de van kisbusz, ami az Obrajuelo-lagúna közelében fekvő, azonos nevű tanyabokorra tart, ahová ráadásul alig negyed óra az út.
Obrajuelót sem gazdag guatemalaiak lakják
A falu határából indul egy földút a lagúnához. Az elején van pár ház, az egyik udvaráról kutyák törnek rám. Ha valamit nem szeretek a vidéki Guatemalában, azok a tanyasi kutyák. Teljesen kiszámíthatatlanok. Vannak köztük nagy hangú, de jófej ebek, de rengeteg a sunyi, hátulról támadó jószág. A legrosszabb, ha bandáznak, akkor tényleg nincs mit tenni, mint szaladni. Szerencsére a rám törő három kutya csak a telekhatárig merészkedik, nem tudják arról egymást meggyőzni, hogy érdemes-e belém harapni. Megúszom, de előre rettegek a visszaúttól.
Az Obrajuelo-lagúna kellemes meglepetés
Az út felvisz egy dombtetőre, ahonnan belátni az Obrajuelo-lagúnát, ami egy régi vulkán beszakadása nyomán létrejött kalderató. Jóval kisebb, mint az Ipala-vulkán krátertava, viszont a klíma sokkal forróbb, pedig még csak 9 óra van. Sehol egy lélek, bár nem mintha turistahordákra készültem volna Guatemala ezen részén. És ugye, ahol nincs ember, ott van állat. Számtalan csodaszép madarat látok a lagúna környéki erdőkben, kakukkokat, trupiálokat, pipraféléket. Ilyenkor mindig bánom kicsit, hogy nincs nálam egy jó nagy objektív, de az igazat megvallva, nehéz lenne hónapokon át a hátamon cipelni azért a pár napért, amit ilyen remek madarász helyeken töltök.
Ha lenne jobb objektívem, erről a kakukkról és trupiálról is jobb kép született volna
Az út egy mólóban végződik, amin néhány helyi iskolás ücsörög. Mivel Guatemalában rengeteg a gyerek, ezért délelőtt és délután is van tanítás. így fordulhat elő, hogy olykor európai szemmel képtelen időpontban látni iskolásokat az utcákon. Amúgy a móló körül kialakítottak egy piknikező parkot, ami hétvégéken nyilván megtelik, de így hétköznap teljesen kihalt.
Iskolások ütik el a szabadidőt az Obrajuelo-lagúna partján
Fotózom párat, aztán visszaindulok, remélve, hogy a kutyák ezúttal nem vesznek észre. Észrevesznek, de érdekes módon nyugodtak, ezúttal nem akarnak az életemre törni.
Ebédre ismét pupusát tolok. Valahogy még mindig jobban esik, mint a guatemalai rizs-bab-sülthús kombó, amit úgysem úszok meg a következő hetekben. Hans egy órakor megjelenik a szállón egy kocsival. Irány az Ixtepeque, amiről egyikünk sem tud semmit, csak annyit, hogyha valahonnan van fel út a hegy tetejére, az a déli lejtő lehet. A Google Maps alapján legalábbis ez tűnik a legjobb opciónak.
A Las Animas veredáig könnyen eltalálunk, de onnan kezdődik a kínlódás, mert bármerre indulunk, mindenfelé kapuval lezárt földutakra tévedünk. Fél óra céltalan csalinkázás után az egyik ilyen kapunál hátrahagyjuk a kocsit, és gyalog vágunk neki az ismeretlennek. Tíz perc séta után összefutunk egy marhapásztorral, aki szerint nincs ösvény fel az Ixtepequére, de ha ő oda vágyna, akkor sétálna még negyed órát előre, majd a kerítés mentén megpróbálkozna a bozótvágással.
Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak az Ixtepeque-vulkán megmászása
Megtaláljuk a kerítést, ami mentén kezdetben könnyen kapaszkodunk felfelé, mígnem befutunk egy hatalmas obszidiánmezőre. Mint később megtudom, az Ixtepeque Közép-Amerika legnagyobb vulkáni üveg lelőhelye, amit már a maják is ismertek. Állítólag a Yucatánon talált obszidiánkések is innen származnak, de a mai Nicaraguába is jutott az Ixtepeque kincséből. Szerencsére a maják nem hordták szét a hegyet, így maradt bőven alapanyag, sőt, olyan példányt is látunk, amit valaki anno széthasított, majd hátrahagyott. Az embernagyságúra nőtt gaz miatt a mező nem látványos, de több száz méteren át gázolunk az obszidiánban, amiből két szépen csillogó, öklömnyi követ én is beteszek a zsákomba. Ha már az objektív helyét megspóroltam, ugye?!
Focilabdányi obszidiánokat látunk mindenfelé
A mező egy tüskés bozótba vezet. Nincs tovább kerítés. Felesleges is volna, mert ezen a természet alkotta falon semmilyen állat át nem furakodik.
Hans is lassan belátja, az Ixtepequét ma nem másszuk meg
Egy órán át próbálunk fogást találni a dzsindzsáson, de nem lelünk ösvényre, csak jó sok karcolást és vágást a bőrünkön. Két és fél órás hasztalan próbálkozás után belátjuk, az Ixtepequére a déli oldalról nem fogunk feljutni. Lehet, van valahonnan feljárat a hegyre, de ennek felkutatását ezúttal Hansra bízom, mert nem maradt több időm próbálkozni; három nap múlva érkezik a Mirador-csapat.
Útban a Cerro Brujóra, háttérben a Güija-tó
Van még időnk naplementéig, ezért úgy döntünk, ha az Ixtepeque nem sikerült, legalább másszunk fel az Obrajuelo vereda mögötti dombra, amit a helyiek Cerro Brujónak neveznek. Hogy miért hívják Boszorkány-hegynek, nem tudom, de a feljutás erre sem egyszerű. Mivel a környéket kevesen látogatják, a helyiek jobbnak látták a hegyoldalt beültetni kukoricával, mégha az ránézésre nem is túl jövedelmező; a sziklák között alig nőnek a csövek tíz centisre, már ahol még nem csoffadt össze az egész tő úgy, ahogy van.
Dél felé a kilátás
Egy órán át küzdünk a délutáni órákra 36 fokra hűlő időben, így csak fele annyira kapok napszúrást, mint tegnap az Ipala-vulkánon. A kilátás odafentről egyébként mesés. Milyen gyönyörű lehet ez esős évszakban, amikor errefelé is minden zöld.
És a Cerro Brujo tetején
Az Obrajuelo-lagúna, háttérben a Suchitán-vulkán
Észak felé az Ipala-vulkán tűnik fel
Az egész túra alatt sokat beszélgetek Hansszal, aki guatemalai létére meglepően intelligens. Hiába orvos, ebben az országban ritka az ilyesmi, még egy orvostól is. Éltem Guatemalában, tudom, miről beszélek. Végigkövettem néhány fogadott testvéremnak a tanulmányait, és láttam, amint záróvizsgaként Mickey egeret kellett rajzolniuk a középiskolában. Bár Hans imádja az országát, azt mondja, iszonyú nehéz még orvosként is az élet. Nem a keresetekkel van a gond, hanem azzal, hogy nincs kivel egy értelmes szót váltani, mert a többség nagyon buta. Ami Guatemalában azonban pozitívum, hogy a butaság nem társul arroganciával, nagyképűséggel és kivagyisággal, mint nálunk, Magyarországon. Nem szép dolog ilyen messziről hazadumálni, tudom, de valahányszor hazalátogatok, mindig az az érzésem, hogy az emberi kapcsolatok terén fényévekkel vagyunk lemaradva még egy Guatemala mögött is. Egy kisvárosi orvos például soha nem venne ki szabadságot azért, hogy elmenjen túrázni egyet a városába tévedt jöttmenttel. Hans ezt megtette. Le a kalappal előtte!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
