Francia Guyanában nem egyszerű a közlekedés. Vért izzadok, mire sikerül kisbuszt intéznem a Mirador-csapatnak, közben az ország egyetlen szervezője átver, így módosítanom kell a programunkon. Ettől függetlenül az elmúlt három nap jól sikerült, mert láttunk lajhárokat és kajmánokat, valamint sétáltunk egyet Dél-Amerika legjobb állatkertjében is. Ha Francia Guyana fővárosa nem is a leglátványosabb dél-amerikai desztináció, azért pár napot el lehet tölteni a környékén.
Francia Guyana bár földrajzilag Dél-Amerikához tartozik, gazdaságilag és kulturálisan nem, ami az ország lakóinak és a turistáknak sem igazán jó. Persze könnyebbség, hogy nem kell a határátkeléssel és a pénzváltással bíbelődni (merthogy Francia Guyanában az euró a hivatalos fizetőeszköz), de az uniós szabályoknak köszönhetően bonyolult a kereskedelem a szomszédos országokkal, ami az egekbe emeli az árakat. A helyben előállított termékek sem olcsók, de az import dolgok már-már vérlázítóan drágák. A durván magas megélhetési költségek miatt még az államilag kompenzált bérek sem elegendőek, éppen ezért a rosszul fizetett munkákat brazil, haiti és venezuelai bevándorlókra bízzák, akik Cayenne egyes városrészeit egyszerűen elgettósítják.
Felmerülhet a kérdés, hogy Francia Guyana Suriname-hoz vagy Guyanához hasonlóan miért nem kiáltja ki függetlenségét, de a válasz erre nem olyan egyszerű. Egyrészt ott van az Európai Unió űrállomása Kourouban, ami nemzetbiztonsági kockázatot jelentene, ha egy idegen ország területén működne. Másrészt Francia Guyana területének 83 %-a trópusi esőerdő, ami újabban remek eszköz politikai játszmákhoz, ezért nem csak természeti erőforrásként, de geopolitikai tényezőként is igen fontos. Bár volt időszak, főleg a világháborúk idején, amikor Francia Guyana nyűg volt Franciaországnak, most, a 21. században stratégiai szerepe miatt nélkülözhetetlen. Az, hogy ettől a kisbérből élő guyanaiak és az országba érkező elenyésző számú turista szenvednek, másodlagos dolog.
Dél-Amerikában nincs nehezebben utazható ország Francia Guyanánál, ahol még akkor sem egyszerű a turistáskodás, ha euró ezrekkel van tömve a zsebed. A hiányos infrastruktúra, a tömegközlekedés hiánya, valamint az értelmezhetetlen uniós szabályok alkalmatlanná teszik az országot az utazásra, hát még a szervezésre.
A Mirador-csapat este érkezik, nekem pedig mostanáig nem sikerült kisbuszt találnom kilenc főre. Amíg egy ilyen szervezési mozzanat a kontinens bármelyik országában maximum tíz percet emésztene fel, itt napokon át semmi, még úgyis, hogy Zsolt, aki húsz éve itt él, mindenben segít. Az van, hogy az uniós KRESZ alapján B-s jogsival csak nyolcfős kisbusz bérelhető, nagy busz meg alig egy tucat van az országban, az is horror áron. Hogy mit értek horror áron? A csapattal szeretnénk ellátogatni Kaw mocsárvidékére, ami a fővárostól mindössze hatvan kilométerre található. Az oda-vissza útért 750 eurót(!!!) szeretnének elkérni, de ha a túra végéig magunk mellett szeretnénk tudni a buszt, akkor olcsón megszámítják, 1200 euróért a miénk lehet a jármű. Ennyi pénzért jobb helyeken buszt veszek, nem pedig bérelek egyetlen napra.
Vért izzadunk Zsolttal, mire sikerül Cayenne-ben egy nyolcfős kisbusz sofőrjét meggyőznünk arról, hogy féláron, 375 euróért vigye már el a kilencfős csapatot a mocsárig és vissza, ne kelljen már az első napon blamálni magamat az utasok előtt. Saintcy, vagy ahogy később a csapat elnevezi, Monsieur Bajusz végül belemegy a dologba, bár azt nem érti, pontosan mit is akarunk Kaw-ban, de megígéri, jön elénk a hotelhez.
A túra első napján a Rorota Trailt jártuk végig Laurával és Gusztival
Most már csak Kaw-ban kell csónakost találjak, amihez az út Francia Guyana egyetlen túraszervezője, a Guyane Evasion. Három hónapja levelezek velük google fordítóval, mert mondanom sem kell, a cégnél senki nem beszél semmilyen nyelven, csak franciául. Bár a leveleikből úgy vettem ki, minden világos a számukra a túrával kapcsolatban, személyes találkozónk alkalmával mégis lefagyasztanak. Szerencsére az egyik hölgy beszél portugálul, így ha nehezen is, de szót értek vele:
- Nem gondoltuk, hogy ez egy komoly felkérés, mert ön és a csapata nem francia. Soha nem találkoztunk még magyarokkal, azt hittük, trollkodnak. Úgyhogy sajnálom, de nincs hajónk, megszállni sem tudnak az úszó lodzsunkon.
Hatalmasakat pislogok, nem hiszem el, hogy ilyen létezik. Követelem, hogy intézzenek valamit, de csak azt sikerül belőlük kivernem, hogy az egyik mocsárban élő csónakos vár majd minket az út végénél, és elvisz minket kajmánlesre a késő délutáni órákban. Annyira európai, nem?!
Kilátás az Atlanti-óceánra és a Montravel-félszigetre a Rorotáról
Este megérkezik a Mirador-csapat első két tagja, Laura és Guszti. A többiek csak holnap délután landolnak, így van egy délelőttünk akklimatizálódni. Messzire nem mennénk, mert a buszokhoz hasonlóan a taxik is pofátlanul drágák, így a választásunk a Rorota Trailre esik, Cayenne-től kb. tíz kilométerre.
A Rorota a városiak közkedvelt kirándulóhelye, hétköznap lévén azonban rajtunk kívül alig egy-két ember kóvályog az ösvényen. A dombot két óra alatt könnyedén körbe lehet sétálni, közben itt-ott egész szép a kilátás az Atlanti-óceánra. Csak emiatt nem lenne emlékezetes a túra, azonban az erdőben felbukkanó lajhárok miatt mégis az. Ekkora koncentrációban lajhárt eddig csak Panamavárosban és a bolíviai Cotoca város főterén láttam. Sajnos a jófejek nem ereszkednek le hozzánk, így jó fotók nem készülnek, de Lauráéknak így is hatalmas élmény, lévén még soha nem láttak vadon lajhárt.
Készült már ennél jobb fotóm lajhárról
Cayenne és Montjoly között állítólag van városi busz, csak megállója és menetrendje nincsen. Ha nehezen is, de azt sikerül kiderítenünk, hogy a busz a D2-es úton közlekedik, csakhogy az Rorotától vagy másfél óra séta. Az időnkbe belefér, csak a 35 fokban kutyagolás nem olyan finom.
A hőségnek köszönhetően a másfél óra két órára nyúlik, de a séta ennek ellenére megéri, mert belepillanthatunk kicsit Montjoly külvárosi életébe. Nem állítom, hogy a város izgalmasabb lenne Nagykovácsinál, de azért látunk néhány gyarmati korból visszamaradt villát.
Montjoly parti útján néhol még látni ehhez hasonló, régi villákat
Este megérkezik a csapat többi tagja is, akikkel Martinique-i rumot és pezsgőt iszunk a Cayenne-i naplementében. Fáradt a banda, így nem bánják, hogy holnap nem kell a mocsárban aludniuk. Cserébe megígérem nekik, hogy elviszem őket az állatkertbe, ami pár éve elnyerte a kontinens legjobb állatkertjének címét. Én is kíváncsi vagyok rá, így nem esik nehezemre már Kaw felé arról győzködnöm Monsieur Bajuszt, hogy holnap délelőtt dobjon el minket Montsinérybe.
Francia Guyanában mindig szép a naplemente
Az út Kaw-ba nem túl izgalmas. Az egyetlen település, amit érintünk, a 4000 lakosú Roura. Már a 17. század végén jezsuita misszió működött a helyén, a 18. században pedig párhuzamosan fejlődött Cayenne-nel és Kourouval, azonban a 19. századi fegyenctelepek építési lázából kimaradt, így nem nőtt tovább. Az 1960-as években mindössze 400 lakója volt, csak a laoszi hmong közösség megjelenésével indult ismét növekedésnek. Mivel azonban Roura távol esik a Cayenne-Kourou tengelytől, a városka megmaradt unalmas, vidéki településnek, ahol egy templomon kívül nincs semmi látnivaló.
Monsieur Bajusz, a sofőrünk
Délután 4 óra magasságában érkezünk meg az út végéhez. Van rajtunk kívül egy-két kocsi; francia turisták várják, hogy jöjjön értük egy csónak. Az úszó lodzsra igyekeznek, oda, ahová mi a helyi szervezőnek hála nem juthatunk el. Nem baj, előre tekintünk, a mocsárvidéken való csónakázás biztosan izgalmas lesz.
Roura temploma
Tévedünk. Kaw nem egy Los Llanos, két óra alatt látunk pár gémet és néhány színes madarat, de ennél nem több. Sem vízidisznók, sem szarvasok, sem anakondák.
Csónakázás Kaw mocsárvidékén
Megállunk a mocsárvidék egyetlen településén, az azonos nevű Kaw-ban, amihez képest Roura egy igazi világváros. Kaw a rabszolgaság eltörlése után látta meg a napvilágot, ide menekültek azok a feketék, akik nem akartak az ültetvényeken tovább dolgozni. Kaw-ban nincs munka, aki itt él, az kénytelen önfenntartó életmódot folytatni, halászni és növényt termeszteni. Mivel azonban a mocsár védettséget élvez, és a megtermelt zöldségek és gyümölcsök csak saját szükségleteik kielégítésére elegendőek, a falu lakóinál nincs pénz. Az állam természetesen kompenzálja a családokat, de aki itt tervezi a jövőjét, az nem álmodhat Mercedesről és medencés házról. Abszurd, hogy az itt élők ugyanúgy EU-s állampolgárok, mint mi, hiszen nem csak a földrajzi távolság nagy, de a gazdasági és a társadalmi szakadék is értelmezhetetlenül mély.
Látunk néhány jasszánát és gémet, de ennyi, nem több
Naplemente után kicsit megelevenedik a mocsár. Az egyik tanyán felszedünk egy nagy darab fickót és a tíz éves forma fiát, akik azért tartanak velünk, hogy kajmánokat fogjanak. Két óra leforgása alatt sikerül is kiemelni a vízből pár példányt, az érdekes azonban az, hogy egyik sem nagyobb fél méteresnél. Mintha Kaw-ban csak bébikajmánok élnének.
Mirador-csapat a világvége hangulatú Kaw-ban
Sokaknak hatalmas élmény a mocsárjárás, mert még soha nem foghattak kajmánt a kezükben. Az ötödik példány után már könyörgünk a fickónak, hogy hagyja abba, ne ugráljon be a vízbe, de hajthatatlan. Addig nem nyugszik, amíg a mocsár összes hüllőjét végig nem tapogatjuk.
Pista gyorsan hazatelefonált a falu egyetlen kommunikációs létesítményéből
Szegény Monsieur Bajusznak fogalma nincs, hová lettünk, de tisztességgel megvárja, amíg visszaérünk a kocsihoz. Nem sokkal 11 előtt érkezünk vissza Cayennebe, ahol ekkortájt már minden zárva tart. Kivéve a Pálmák terére ekkor kivonuló büfékocsik tömkellegét, amikből megfizethető áron lehet szendvicset és palacsintát vásárolni. Ez Francia Guyana egyetlen helye, ahol húsz euró alatt lehet étkezni, gyorsan be is nyomunk pár bagettet.
A naplemente Kaw-ban is szép
Délelőtt végigjárjuk a várost, majd irány az állatkert. Jellemzően nem szeretem az ilyen létesítményeket, mert utálom, ha állatokat fogságban tartanak, de a Zoo de Guyane-t pár éve megválasztották a kontinens legjobbjának, így jó eséllyel Guatemalaváros után láthatok egy újabb szerethető állatkertet.
Kajmánokat fogdosunk
A 16,5 eurós belépőn meglepődöm. Attól tartottam, hogy ez is túl lesz árazva, mint minden Francia Guyanában, de a Zoo de Guyane kivétel. A bejáratnál megtudom, azért ilyen olcsó a belépő, mert az állatkertben kizárólag őshonos állatok élnek, amik nem igényelnek külön gondoskodást. Csak az élelemre van gondja az állatkertnek, hűtött medencéket, trópusi házakat nem tartanak fenn.
Az állatkert tényleg remek. Néhány madár és a jaguárok kivételével tulajdonképpen szabadon mozoghatnak az állatok, a majmoknak például egyáltalán nincs kifutójuk. A folyamatos élelmezéssel odaszoktatták őket a parkba, így százával ugrándoznak a látogatók, jelen esetben a mi fejünk felett.
A majmok szabadon élnek az állatkertben
A tapíroknak és a pekariknak akkora parcellát tartanak fenn, hogy akár el is bújhatnának a látogatók elől, mégsem teszik. Azért nem, mert a Zoo de Guyane állatai egyszerűen nem félnek az embertől. Szemben Brazíliával vagy Suriname-mal, ahol az illegális állatkereskedés fénykorát éli, Francia Guyanában nem háborgatják a trópusi esőerdők lényeit. Ha valakit ugyanis vadászat vagy csempészés közben tetten érnek, arra nagyon komoly büntetést róhatnak ki, ezért nem igen próbálkozik senki sem ilyesmivel. Így hát az őserdei állatok többségének nincs tapasztalata az emberrel, nem tartanak minket ellenségnek.
A Zoo de Guyane talán a legjobb állatkert, ahol valaha jártam
A parkot két óra alatt járjuk végig. Visszafelé meggyőzöm Saintcyt, hogy holnap dobjon el minket Cacaóba, és ha van kedve, furikázzon minket egészen a határig. Tetszik neki a feladat, még úgy is, hogy a standard árak felét kapja tőlem. Szeintem szimplán örül, hogy turistákat fuvarozhat.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
