Dél-Kolumbia túránk első állomása Fusagasugá, aminek környékén egészen hihetetlen dolgokat látunk. A pancse indiánok szent hegye, a Cerro Quinini után San Bernardo múmiáival ismerkedünk, majd a Sumapaz-kanyon csodái következnek. Ezek a látványosságok olyannyira kiesnek a turizmus látóköréből, hogy az egész út során nekem kell navigálni a sofőröket, mert fogalmuk nincs róla, merre járunk.
Panamában az utolsó megállónk Guna Yala, de a vállalhatatlan időjárás miatt csak egyetlen éjszakát töltünk Narasgandup szigetén. Az egész San Blas víz alatt áll, nincs sem áram, sem ivóvíz, tulajdonképpen nem csinálunk mást, csak ülünk a bungalónkban és sörözünk. Sajnos ezzel a képpel távozik mindenki Panamából, de azért remélem, hosszú távon a többség inkább Isla Coibára, Playa Muertóra vagy Darién esőerdőire emlékszik majd vissza.
Három nap múlva kezdődik a Dél-Kolumbia túrám, így a csapattal egy időben repülök, csak amíg ők Budapestre, én Bogotába. Érkezésem után Villa de Leyvába buszozom, ahol találkozom Erivel és Barangóval. Mindössze két napot töltünk együtt, aztán megyek is vissza a fővárosba, ahová még aznap este befut a csapatom. Könnyed welcome rumozás, majd másnap városnézés a program. Nem fárasztanám vele a blog olvasóit, Bogotát alaposan kiveséztem már az elmúlt években.
A két és fél hetes utazásunk során Kolumbia déli részére koncentrálunk, első megállónkat Fusagasugában tartjuk. Fusa nem egy szép város, érthető módon nem sűrűn keresik fel turisták. Pedig a környéke számtalan csodát rejt, melyek közül többet is felkeresünk az előttünk álló másfél napban.
A szobáink elfoglalása után helyközi buszra szállunk, amivel Cumacá falujába utazunk. A cél a Cerro Quinini, amit nem először keresek fel, viszont ilyen nagy csapattal még nem jártam a pancse indiánok szent hegyén. Szerencsére a buszon van elég hely, még ha néhányunknak a lépcsőre is kell lekuporodnunk.
A Cerro Quinini előtti utolsó kocsma
Az út állapota Cumacába változatlan; egyszerűen penetráns. Azért érdekes mindez, mert a Rio Panche völgye számtalan modern lakóparknak ad otthont, de úgy néz ki, lakhatás szempontjából az útviszonyok nem mérvadóak a felső középosztály számára.
Cumacá után a kátyús aszfaltutat veredákat összekötő földút váltja. A tervem az, hogy El Ocobóig megyük a csapattal, de sikerült pont arra a napi egyetlen járatra felszállnunk, ami a Cerro Quinini mögötti tanyabokrokra tart, így egész a park bekötőútjáig vitetjük magunkat. Itt áll egy kiskocsma, amit azonnal megrohamozunk. Az öreglány ivóját egy szempillantás alatt kiisszuk a sörkészletéből.
Útban a Cerro Quininire
A kocsmától nagyjából húsz perc séta a Cerro Quininire vezető tanösvény. A belépőt 2018 óta a duplájára emelték. Fejenként 10 000 pesót gombolnak le rólam, ami elsőre nem tűnik soknak, de úgy, hogy 2016-ban még ingyenes volt, kicsit fáj.
A Cerro Quinini, háttérben Chinauta városával
A Cerro Quinini a pancse indiánok termékenységi központja volt. Állítólag a casiquék feleségei itt adtak életet a trónörökösöknek, de jellemzően minden pancse asszony felsétált ide, ha gyermekáldás elé nézett.
Ezek a petroglifek termékenységi szimbólumok
Végigjárjuk a hegy nevezetességeit, a Születés kövét, a Pico de Águilát és persze a Cabeza del Indiót is, ahol azért győzködnöm kell a csapatot, hogy álljanak ki a szikla szélére egy csapatképre.
A bátor Mirador-csapat a Cabeza del Indión, háttérben Fusagasugá városa
Visszafelé az erdőn keresztül ereszkedünk le, majd El Ocobónál megvárjuk az első tanyasi buszt, amivel visszatérünk Fusába. A szállón azt ajánlják, vacsorára a Tapachulába foglaljak asztalt. Az új étteremben egészen jó mexikói kajákat készítenek, de ami kicsit zavaró, hogy végig kell üljük a tulaj feleségének félórás zenés-táncos előadását, ami inkább kellemetlen, mint jó.
Másnap privát kisbusszal utazzuk körbe a vidéket. Fusától délre rengeteg a látnivaló, ezek közül az első San Bernardo temetője, ahol az elhunyt falusiak valami miatt mumifikálódnak. A tudósok nem értik, miért történik mindez, de a helyiek persze tudják a választ. Az itt élők úgy tartják, azért mumifikálódnak haláluk után, mert rengeteg guatilát (egymagvú tök) esznek. Nem túl tudományos, de amíg az antropológusok nem tudnak magyarázatot adni a jelenségre, kénytelen vagyunk elfogadni.
San Bernardo lakói büszkék arra, hogy haláluk után mumifilálódnak
Ezek a jó San Bernardó-iak annyira büszkék arra, hogy mumifikálódnak haláluk után, hogy sokan még életükben külön kérvényezik, hogy idővel hantolják ki őket, és testüket állítsák ki a temető mauzóleumában. 2016-ban, mikor először itt jártam, még csak egy apró házikóban volt kiállítva néhány múmia, erre ma már egy háromszintes épületben lehet több tucat halott között mászkálni. Morbid élmény.
San Bernardo mauzóleumát csak erős idegzetűeknek ajánljuk
San Bernardo után felvitetjük magunkat La Chapába. Sofőrünknek fogalma nincs, hogy hová tartunk, elképzelése sincs, mi a célom azzal, hogy tanyabokortól tanyabokorig vitetem a csapatomat. Kolumbia ezen része olyannyira felfedezetlen a turizmus előtt, hogy a közelben élők sem tudják, mi hol van.
Kilátás a Sumapaz-völgyre La Chapától
La Chapa egy kilátó, ahonnan fatasztikus panoráma nyílik a Sumapaz-folyó völgyére. Kicsit felhős az idő, de azért így is érdemes volt erre kanyarodnunk.
La Chapából leereszkedünk Pandiba, de a falu előtt elkanyarodunk Veneciának. A Sumapaz-folyó kanyonja egy olyan látványosság, ami bárhol turisták ezreit vonzaná, csak nem itt, Kolumbiában. A völgy nagyon sokáig, nagyjából a 2016-os békekötésig a FARC ellenőrzése alá tartozott, ezért az idegenforgalom nem tudta megvetni a lábát. Hiába telt el négy év a FARC leszerelése óta, Venecia és környékét nem sikerült bevonni a turizmus vérkeringésébe.
Útban Venecia felé sokszor megállunk fényképezni
A falu nem egy nagy eresztés, nagyjából pont olyan andoki település, mint bármelyik másik, a határában azonban van két káprázatos hely. Ebből az első a Salto La Chorrera névre hallgató vízesés, ami fantasztikus köderdők mélyén bújik meg. A zuhatagot övező legendákról már írtam korábban, így ettől most eltekintenék, viszont a képek önmagukért beszélnek. Egyszerűen kéne itt egy ház!
A Salto La Chorrera Közép-Kolumbia egyik legszebb vízesése
Veneciában bedobunk egy adag sültcsirkét a főtér központi mulatójában, ahol annak ellenére vannak vagy ötvenen, hogy hétköznap van és munkaidő. Az ilyenek miatt imádom annyira ezt az országot.
Venecia másik látványossága a kilátó, ahonnan ismét frenetikus kilátás nyílik a Sumapaz-folyó völgyére. Annyira varázslatos a táj, hogy még a sofőrünk is rendel egy sört magának a helyi kocsmában.
Erre a látványra inni kell!
Veneciából visszatérünk Pandiba, ahol még van időnk tenni egy kitérőt az Icononzo-szurdokba. A Rio Sumapaz ezen a ponton egy negyven méter mély, és mindössze három méter széles kanyont vájt magának, ami felett egy természetes híd ível át. Annyira szűk és mély a szurdok, hogy képtelenség lefotózni. A képek semmit nem adnak vissza abból, mennyire elképesztő is ez a hely.
Az Icononzo-szurdokot nem fotózni, hanem látni kell
Elég jó bevezetés volt az elmúlt másfél nap az előttünk álló szűk három héthez. Irány hát Prado, valamint a Tatacoa-sivatag!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldlaunkra!
