A latin-amerikai nagyvárosokról sokaknak általában két kép ugrik be. Az egyik egy pléhtetős, omladozó házakból álló szmogos nyomornegyed, ahol az utcákon piszkos, sovány gyerekek kergetik a rongyosra nyűtt focilabdát, a másik pedig egy keszekusza kozmopolita metropolisz, ahol csirivili felhőkarcolók között többsávos sugárutakon kígyóznak a fullextrás autók. Nos, Arequipa, Peru második legnépesebb városa egyáltalán nem ilyen.
A reggeli órákban meglehetősen fáradtan szállunk le a Nazcából érkező éjszakai buszról. A település pezsgése azonban olyan üdítően hat ránk, hogy alig egy óra multán már a vidám napsütésben csatangolunk a figyelemreméltóan rendezett hófehér házak között.
Az arequipai katedrális háttérben a Misti 5822 méteres csúcsával
A város központját itt is a Plaza de Armas képezi, mint mindenütt Peruban. Bár még nincs főszezon, a téren és a sétálóutcán az ember lépten-nyomon turistákba botlik. A főteret egyik oldalról a méltóságteljes katedrális zárja le. Nagy gonddal tartják rendben, akárcsak a többi 50-100 évente újjáépített egyházi épületet. Szükség is van a folyamatos restaurálásra, mivel a Dél-Peruban átlag száz évenként ismétlődő földrengések pusztítása Arequipát sem kímélik.
A pálmafás főteret a katedrálistól jobb és bal irányban nem épp hátizsákosokat megcélzó elegáns éttermek és hotelek ölelik körül. Felmerészkedünk az egyik étterem teraszára, ahonnan az 5822 méter magas Misti-vulkán kúpja néz velünk farkasszemet. Jóllehet a várost egy termékeny, megélhetésre alkalmas völgyben alapították az 1500-as évek közepén, mégis elgondolkodtat, hogyan tudtak az itt élő emberek szembenézni az „égből” és a föld gyomrából felváltva érkező sorozatos természeti csapásokkal. Hiába fekszik Arequipa forró ponton, a város él, katasztrófák nyomai pedig nem láthatók az épületeken. Vidám lakói, a szmokingos portások a főtér elit hotelei előtt, a pórázos lámákkal sétáló népviseletes kislányok, a méregdrága szőttest áruló nénikék és az inka konyha remekeit jól ismerő szakácsok pedig köszönik szépen, nagyon jól vannak.
Amikor erre az útra készültem és Peru is szerepelt a célországok között, már akkor biztos voltam benne, hogy a híres inka kislány, Juanita több mint 500 éves múmiáját nem hagyom ki. Feltételeztem, hogy a múzeum tele lesz áldozati tárgyakkal, de engem elsősorban maga Juanita érdekelt. Amikor belépünk a múzeum első termébe, kezdem úgy érezni magam, mintha egy fagyasztóládába zártak volna be. Megértem, hogy a jégmúmiákat alacsony hőmérsékleten kell tárolni, de azt már kevésbé, hogy a vetítőteremben miért kell az embert lefagyasztani. A múzeumlátogatás ugyanis egy Juanitáról szóló dokumentumfilm megtekintésével kezdődik, s már a moziteremben is dermesztő a hideg. A hangulat szó szerint fagyos, a történet pedig több mint megrázó.
Johan Reinhard és az ő Juanitája közel az Ampato csúcsához (forrás: rolexawards.com)
Juanita, vagyis a Jéglány az 1430-as években született, feltételezhetően Cuzcóban. Nem családjával élt, hanem egy olyan intézményben, ahol a rituális gyilkosságokra kijelölt áldozatok nevelkedtek. A gyerekek többsége nemesi származású volt, s mikor elérték a 8-14 éves kort, feláldoztak őket az isteneknek. Miközben a filmkockák peregnek a vásznon, eltűnődöm azon, vajon milyen érzés lehetett azzal a tudattal élni, hogy meg fognak ölni. Nem beszélve az édesanyákról, akiktől elvették és gyakorlatilag halálra ítélték várva várt gyermeküket. Hiba volna azonban azt feltételeznünk, hogy ezek a gyerekek végiggyászolták csöpp kis életüket. Sokkal valószínűbb, hogy egyfajta küldetéstudat dolgozott bennük, így nem csak elfogadták sorsukat, még büszkék is voltak rá, hogy népük érdekében nagy dolgot visznek véghez s ők lesznek a hegy istenének ajándékai. A szülők pedig azt ajándékozták az isteneknek, ami számukra a legdrágább volt: a gyermeküket. Meg voltak győződve arról, hogy ha kiengesztelik a hegyek szellemét, azzal megmentik az embereket a földrengésektől, vulkánkitörésektől vagy épp bőséges termést biztosítanak a következő évre.
Valamikor 1440 és 1450 között az inka papok úgy vélték, hogy Juanita számára is elérkezett az idő. Ekkor a kislány alig volt több 12-13 évesnél. Ráöltötték hosszú, tarka vászonruháját és vállkendőjét, amelyet a mellkasán ezüsttű fűzött össze. Fejére narancsszínű tolldíszt helyeztek, mezítelen lábfejére bőrsarut húztak. Hóna alá vette rongybabáját, kokaleveles rongytáskáját (a hegyi népek mindig kokalevelet rágnak), majd a fejükön szintén tolldíszt viselő, színes ünnepi ruhába öltözött papok kíséretében a 6288 méter magas Ampato hófedte csúcsára indult. A papok áldozati tárgyakat, agyagedényeket, élelmiszert és apró aranyfigurákat cipeltek magukkal.
Az Ampato csúcsa az örök hó birodalma, a levegő alacsony oxigéntartalma miatt nehéz a légzés. Ha engem kérdeztek, én már a venezuelai Pico El Aguilán majdnem elájultam az oxigénhiánytól, szóval szerintem képtelenség oda felmenni. Endre pár éve megpróbálkozott a csúcs meghódításával, így tőle tudom, hogy a feljutás csak éles jégtüskék alkotta csúszós jégfolyosón keresztülhaladva valósítható meg. Az ünnepi ruhába öltözött menetet odafenn -20 fok várta. Azt hiszem, ha én lettem volna Juanita, fagyhalált haltam volna még mielőtt az áldozati helyszínre érek. Vagy megfulladtam volna. Mindenesetre a kis Juanitának sikerült a feljutás.
Amikor elérték a hegy csúcsát, megkezdődött az ünnepi szertartás, amelynek utolsó momentumaként hallucinogén italt itattak vele. Ezután leültették, fejét gondosan letakarták egy kendővel, majd az egyik pap jókora ütést mért a koponyájára, amitől a csont beszakadt és a gyerek azonnal elveszítette az eszméletét. A testét egy kövekkel kirakott szűk mélyedésbe helyezték az áldozati tárgyakkal együtt, majd a fagyos sírt lezárták. Az élve eltemetett kislány valószínűleg megfagyott, mielőtt az eszméletvesztésből magához térhetett volna, bár az sem kizárt, hogy az ütés okozta agyvérzés vetett véget életének. Intiilapának áldozták föl, aki az inka hitvilágban a bő termés és a víz ura volt.
Juanita, akit végül nem láthattam (forrás: Stephen Álvarez)
Azt, hogy a következő években bőséges terméssel áldotta-e meg az inkákat Intiilapa, nem tudom. Az bizonyos, hogy a meggyilkolt kis test évszázadokon át mélyhűtött állapotban, tökéletesen konzerválódva és mumifikálódva, ülő helyzetben pihent egy jégkoporsóban az Ampato hó borította csúcsán. Tartott ez egészen addig, amíg a közeli Sabancaya-vulkán működésbe nem lépett megolvasztva ezzel az Ampato jégsipkáját. Ekkor Juanita teste kicsúszott a sírból és a kráterbe zuhant. Itt bukkant rá 1995-ben Johan Reinhard antropológus. A tetem olyan jó állapotban konzerválódott, hogy sokat „mesélt” a tudósoknak az inkák történetéről, vallásáról, öltözködési és táplálkozási szokásairól. Szinte teljesen épen megmaradtak a belső szervei, a haja, a bőre, a ruhái, a zsebkendője, a táskája. Még azt is meg tudták állapítani, hogy mit evett a halála előtti napon.
Végigjárjuk az összes termet, bár vacogunk a hidegtől. Engem azonban annyira érdekel a történet, hogy nem tágítok a kötelezően hozzánk rendelt tárlatvezető mellől. A termekben az üvegkalickák mögött megtépázott vászondarabok, villám által sújtott kissé megolvadt bőrsaruk, anyagedények, apró faragott babák láthatók. Majd megveszek az izgalomtól, bizonyára a következő teremben vár ránk Juanita múmiája. Azonban csalódnom kell. Juanita holttestét egy évben egyszer elszállítják a múzeumból, hogy állapotát megvizsgálják és megbizonyosodjanak róla, hogy az idő múlásával legfeljebb minimálisan romlik az állaga. Nő vagyok, megértem én, hogy 570 évesen már elkel egy kis smink, bár Juanita eddig is egész jól tartotta magát. Pont most kellett elvinni?! Junaita helyett a Sara-Sara vulkánnál föláldozott Saritával, valamint két kisebb gyermek szintén jégbe fagyott múmiájával vígasztalódunk. Lógó orral kiballagok a múzeum udvarára és megpróbálok kiolvadni a napfénynél, bár Arequipa elég magasan fekvő város, így nincs nagy meleg.
Irány a Santa Catalina-kolostor
A délutánt a Santa Catalina-kolostor meglátogatására szánjuk. Nem vagyok apáca, sosem éltem még kolostorban, pláne nem középkoriban, de a bámulatosan nagy épületegyüttes nekem nem hasonlít a fantáziámban élő zárda képére. Azért nem, mert a Santa Catalina tulajdonképpen nem egy kolostor, hanem város a városban. A bordó és hófehér házakkal szegélyezett, virágillatú utcák olyan zöld kerengőkben végződnek, akár egy trópusi botanikus kert tanösvényei. A szorosan egymás mellé épült, apró, virágos kerttel ellátott házak belseje ellenben meglehetősen szegényes. Egy-két régi fénykép a falon, azon kívül csak egy szalmazsákkal ellátott ágy, néhány egyszerűbb bútordarab, amely utal a ház lakójának eredeti foglalkozására. Merthogy az apácák nem csak a vallásnak éltek, a szakmájukat is továbbvitték a zárda falai közé. Volt közöttük varrónő, gyógyszerész és szakácsnő is.
A Santa Catalina-kolostor város a városban
A házikók jelentős része óriási kemencés konyhával rendelkezik, ahol igen nagy lakomákra lehetett előkészülni. Bizonyára volt kit vendégül látni, hiszen nem a hagyományos értelemben vett zárda szerepét töltötte be a Santa Catalina. Bulikolostor volt a szó legszorosabb értelmében. A kolostor alapítója egy özvegyasszony, bizonyos Maria de Guzman, aki gazdag nemesek leánygyermekeinek biztosított helyet évente 100 aranyért, ami ma durván 150 ezer amerikai dollárnak felel meg. Ez bizony szép kis summa! A csajok 25 listára vett személyes tárgyat hozhattak magukkal, mint ruhákat, szobrokat, festményeket, de ami sokkal érdekesebb ennél, a szolgáikat sem kellett otthon hagyniuk. Esténként zenés-táncos mulatságokat rendeztek. A nagy szabadelvűségnek és a könnyelmű apácalétnek végül 1871-ben IX. Pius pápa vetett véget és reformálta meg a rendszert azután, hogy Josefa Cadena nővér egy levélben őszinteségi rohamot kapott és beszámolt neki a zárda falain belül történő eseményekről.
Vajon mit gondolt a festő?
A sok élmény után gyomrunk korgására leszünk figyelmesek. Gondolunk egyet és felkeressük Endre régi barátját, aki nevezetesen Arequipa egyik éttermének tulaja, mi több, az inkakori konyhaművészet mesterszakácsa. Így kóstoljuk meg a mogyoróval és gombával töltött rocotót omlósra sült láma- és alpakkahússal, valamint a csicsókát és a Peruban fellelhető vagy ezerféle burgonya több fajtáját. Endre nagy örömére a desszertnek szánt maracuyás ceviche elfogyasztása közben van szerencsénk meghallgatni a háziúr legújabb nyelvészet-kutatási eredményeit a kecsua-magyar rokonság terén. Méltó lezárása a lakoma a mai napnak.
Preinka lakoma a Sonccollay étteremben
Ha valami, akkor Arequipa igazán előkelő helyre emelkedett az elmúlt néhány hónap utazási élményei között. Így van ez még akkor is, ha Juanita bosszantó módon képes volt meglépni a találkozó elől. Eggyel több ok arra, hogy visszatérjek.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
