Brazília az eddig látogatásaim alapján nem lopta be magát a szívembe, és ezen a Bonitóba tett kiruccanásom sem változtatott. Gyönyörű helyek vannak a turistaparadicsom körül, csak minden borzalmasan túlárazott, ráadásul az emberi oldala katasztrofális. Ettől függetlenül Bonitót egyszer látni kell, csak fel kell készülni arra, hogy az élmények nem egyenesen arányosak az árakkal.
A reggeli órákban átkelek a határon, majd taxival Corumbá belvárosába vitetem magam. Az eddig látott brazil települések után semmilyen elvárásom nincs Corumbá irányába és így nem is csalódok. Tökéletesen beleillik abba a sorba, amit az elmúlt másfél évben kaptam Sao Paulótól, Rio Grande-tól vagy éppen Campo Grande-tól. Corumbá is egy borzalmasan unalmas, turista szemmel élvezhetetlen város igénytelen főtérrel, kihalt és lepukkant utcákkal.
Próbálok itt is informálódni a Pantanalba tett kirándulásokról, de csak annyit sikerül megtudnom, hogy hetente kétszer indul hajó Porto Jofréba, mely hajóút három napig tart. Helyi szervező nincs, Corumbá felől senki nem hirdet kirándulásokat Dél-Amerika legnagyobb mocsarába. Egy óra sétálgatás pont elég Corumbából, így kibattyogok a terminálra és megvárom az első Miranda felé tartó buszt. Az csak délben indul, így ücsörgök egy darabon a buszpályaudvaron, ami messze a legélőbb pontja a városnak.
Corumbá pont ugyanolyan borzalmas város, mint bármelyik ilyen méretű település Brazíliában
Mirandába majd három óra az út, ráadásul annak határában tartja a sofőr a kötelező pihenőjét. A pihenőtől mindössze kétszáz méterre van a kinézett hotelem, de nem enged leszállni, mert a szabályzat szerint nem nyithatja ki a csomagtartót, csak a terminálon. Értetlenkedem, de be kell lássam, Brazília nem Bolívia, így nem tudok mást tenni, mint megvárni, amíg a sofőr megebédel, majd visszaszáll, beáll a száz méterrel odébb álló terminálra, ahol végre leszállhatok. Sok minden miatt nem sikerült eddig Brazíliát megkedvelnem, az ilyesfajta dolgok is köztük vannak.
A Hotel Chalében veszek ki egy szobát 130 reaisért. A recepciós csaj teljesen odáig van, hogy külföldit lát, nem igazán érti, mit keresek a munkásszállóján. Elég ahhoz egy rövid séta a városban, hogy rájöjjek, én sem tudom, mi a fenét csinálok Mirandában, mert itt pont ugyanúgy nincsen semmi, mint Corumbában.
Miranda termploma
A város egyetlen "látványossága" az elhagyott cukorüzem
A szomszédos drága hotel recepcióján van ugyan egy tour operator, de nem foglalkoznak állatlessel, csak horgásztúrákkal és kvadozással, így be kell lássam, a Mirandában töltött éjszakám teljesen felesleges időhúzás.
Másnap délelőtt 11:30-kor indul a napi egyetlen közvetlen busz Bonitóba, Mato Grosso do Sul turisztikai központjába. Menet közben egyetlen települést érintünk, Bodoquenát, mely után változik a táj; a végtelen füves legelőket dombok váltják, amik jól esnek a szemnek az eddigi dög unalom után.
Bonitóban azonnal találok szállást. A termináltól két sarokra álló Pousada Motában mindössze 100 reaist kérnek egy éjszakáért. Ennél olcsóbban eddig sehol nem aludtam meg Brazíliában.
Bonito főtere
És hogy miért annyira nagy szám Bonito? Nos, azért, mert a városkát körülölelő dombvidék rengeteg barlangnak, lagúnának és vízesésnek ad otthont, amik meglátogatását szépen fel lehet fűzni egy kétnapos kirándulásra. No, persze ez nem úgy néz ki, hogy az ember csak úgy besétál ide-oda, mindent csak szervezetten, előre foglalt időpontban lehet meglátogatni. Ehhez helyben működő tour operátorokat kell igénybe venni, akik összepakolják a megálmodott programtervet, igény esetén transzporttal összekötve.
Több operátorhoz is betérek, de mind privát túrát szeretne nekem szervezni borzalmasan magas árért. Értsd: napi 800 dolláros ajánlatokkal bombáznak, mely tartalmazza az étkezést, a belépőket és a taxit. Ennyi pénzből Bolíviában másfél hónapon át hátizsákolok, nyilván mindegyikre legyintek. Tömegközlekedés nem lévén nincs más választásom, mint autót bérelni. Ehhez ki kell sétáljak a külvárosba, ahol egy alig futott Fiat Mobit raknak alám 270 reaisért, nagyjából 50 dollárért egy napra.
Nos, az az első kilométeren kiderül, hogy ez a kocsi egy fillért nem ér, mert 50 km/órás sebességnél úgy remeg a motorháztetője, hogy attól félek, rávágódik a szélvédőmre. Az egyik tour operátornál parkolok le, de mikor húzom ki a kulcsot, a zár is jön vele. Életemben nem vezettem még ennyire új autót, de ha ez manapság ilyen, akkor a jövőben nem is akarok.
A tour operatornál a csaj nagyon segítőkész. Érdekesség, hogy bár papíron ez a környék turistaközpontja, senki nem beszél a portugálon kívül semmilyen nyelven. Angollal semmire nem megyek, így inkább spanyolul próbálunk kommunikálni, felemás sikerrel. Összeállítunk másnapra egy három állomásos programot, mely során a Cachoeira Boca da Oncát, a Gruta do Lago Azult és a Buraco de Ararast keresem majd fel. Mivel az összes helyszínre előre időpontot kell foglalni, helyben ki kell fizessem a belépőket, miközben a lelkemre köti a lány, hogy sehol ne késsek egy percet se, mert ez esetben bukom a befizetett pénzt. A Cachoeira Boca do Oncáért 385, a Gruta do Lago Azulért 110, a Buraco das Ararasért 160 reaist pengeteg ki, ami mindent összevetve 125 dollár, csak belépőkre. Nem olcsó mulatság Bonito környékén turistáskodni, de így is negyedéből úszom meg a kiruccanást, mintha teljes egészében rábíztam volna magamat az operátorra.
A fagyi is borzalmasan drága, de egy jó acaíért bármennyit fizetek
Jó lenne vacsorázni valami normálisát, de Bonito éttermei nem magyar pénztárcához vannak igazítva. 180-200 reaisnál kezdődnek az árak, ami közel duplája annak, mint amennyiért megalszom a kamionos szállón, így maradok az utcai parillásnál, ahol tíz dollárért magamba tolok papírtányérról műanyagvillával egy pár kolbászt. Megkívánom a fagyit, amiért ugyancsak háromszor annyit fizetek, mintha otthon fagyiznék, de legalább van acaí, amiből egész jó jégkrém készíthető.
Ilyesmi a táj a Cachoeira Boca da Onca felé
Kora hajnalban kelek útra. Egy órát autózom a főút mentén, majd lekanyarodok egy földútra, ami bevisz a dombok közé. Látok pár nandut és kígyászdarut rohangászni a mezőn, de amúgy nem sok említésre méltó történik menet közben. A Cachoeira Boca da Onca a környék legmagasabb vízesése a 156 méterével, így izgatottan várom a kirándulást.
Imádom ezeket a madarakat
A fazenda szépen kiépített látogatóközponttal várja a turistákat, akikből rengeteg van. Többségüket kisbusszal hozzák-viszik, de vannak hozzám hasonlóan bérelt kocsival érkező párok is. Külföldi egy kínai csapatot leszámítva nincsen, mindenki brazil, többségük párban vagy társaságban érkezett. Karszalagot kapok, majd közlik, hogy tíz perc múlva indul a vezetett túra, ami a vízeséshez látogatóknak öt órán át tart majd. Jelentkezem, hogy én ezt nem értem, mert nekem délben már az innen 80 kilométerre fekvő Gruta do Lago Azulnál kell lennem, meg a tanösvény amúgy is csak 2,5 kilométer, mégis mi tart öt órán át, mire megnyugtatnak, hogy féltávnál, úgy három óra séta után ki lehet csekkolni, bár akkor nem látom a zuhatagot. Nemtetszésemnek adok hangot, de ez Brazília, ahol leszarják az elégedetlenkedő külföldit és vállat vonva annyit mondanak, ha nem tetszik a rendszer, nem kell bejönni a parkba, de ebben az esetben elbukom a 385 reaisos belépőmet.
72 dollárt fizettem ezért a nyomorult vízesésért, és még csak el sem visznek hozzá! Felajánlják, hogy a túra első szakaszát kihagyhatom, kifizethetek egy teherautót, ami bevisz a bejáratához és ott csatlakozhatom egy korábban induló csoporthoz, de ennek 60 dollár felára van. Hogy tessék???
Felháborodva indulok neki a távnak, aminek első felét így is teherautóplatón tesszük meg. A helyi vezető úgy viselkedik a csoport minden tagjával, mintha azok elmeroggyantak lennének, egyesével rakosgatja az emberek lábát a kamionhoz támasztott létra fokaira, nehogy leessenek. És az a legmegdöbbentőbb, hogy ez teljesen valid, mert tőlem és egy középkorú pártól eltekintve ez mindenki számára igényelt szolgáltatás. Az imént említett párost leszámítva mindenki borzalmasan túlsúlyos, tornából felmentett, de aranyfuxokkal teleaggatott városi gazdag gyerek, akiknek két lépcsőfok maga a Mount Everest.
A park szép, de nem magamfajta turistákra van berendezve
Az első vízesésig nagyjából száz métert kell sétálni szépen kiépített ösvényen, ami nagyjából húsz percbe telik, mert a vezetőnk egyesével hoz le mindenkit. Jelzem, hogy nekem nem kell fognia a kezemet, amit tudomásul vesz. A párocskával hátra maradok, nekik legalább hőzönghetek, mert ők is kínosan érzik magukat. Mivel mi hárman tudunk sétálni, kilógunk a sorból, úgy érezzük magunkat, hogy nem vagyunk idevalók.
Mivel lassan megyünk, bőven van időm madarakat fotózni
A három órás séta alatt érintjük a Garganta da Ararát, egy aránylag tetszetős zuhatagot, valamint a Buraco do Macacót, ami egy tetszetős cenote. Az ösvényt fürdésekkel együtt legfeljebb egy óra alatt végig lehetne járni, de mi három órát szánunk erre a mutatványra a gyógyegerek és a rájuk kiképzett helyi vezető miatt.
Vannak szép dolgok a parkban, de a szervezés miatt ezek mérsékelten élvezhetők
Megérkezünk a féltávnál álló pihenőhöz, ahol felteszik nekem a kérdést ismét: akarok-e továbbmenni plusz 60 dollárért vagy inkább kiszállok? Rázom a fejem, hogy köszönöm szépen, nekem ebből ennyi elég volt. A páros is hasonlóképpen dönt, pedig ők előre kifizették a plusz pénzt fejenként, de egyszerűen elegük lett ebből a tötymögésből.
Kamionnal visszavisznek minket a fazendára, ahol elvileg a belépőben benne van egy ebéd ára, de mivel a kajára egy órát várni kéne, megköszönöm a szíves szolgáltatást és megelégszem egy kólával, amiért pluszban levesznek még 20 reaisra. Egészen penetráns élmény volt ez az egész, csak remélni tudom, hogy a többi helyszínen nem ez a fajta lehúzás megy majd.
A táj nem sokat változik a Gruta do Lago Azul felé
Visszatérek Bonitóba, ahol egy pékségnél gyorsan veszek pár pastelt, majd irány a Gruta do Lago Azul, mert 13:20-kor indul a túrám. Kicsit odalépek neki, így nem kések el, pár perccel a kapuzárás előtt megérkezem a barlang bejáratához. Sisakot raknak rám, meg arra a túlsúlyos párosra, akikkel hármasban ereszkedem majd le. Újabb száz méter séta és vagy kétszáz lépcsőfok vár ránk, mondanom sem kell, csigatempóban. Mivel csak hárman vagyunk, az itteni vezető engedi, hogy előremenjek, amúgy sem nagyon értem mit magyaráz portugálul a párocskának, akik talán életükben először járnak barlangban.
Le még csak-csak, de felfelé egy örökkévalóságnak tűnik a séta a brazil pár miatt
Amúgy a lagúna szép és az időzítésem is tökéletes volt, mert pont úgy esik be a fény, hogy kék színben tündököl. Visszafelé meg kell várjam a párost, akik úgy lihegnek, mintha az életükért küzdenének. Ezzel az amúgy 20 perces kirándulással is elmegy vagy másfél óra.
A Gruta do Lago Azul elég jól néz ki
Újabb negyven kilométert kell vezessek a Buraco das Ararásig, vagyis ahhoz a gödörhöz, aminek a falában százával fészkelnek az arapapagájok. Úgy érkezem meg, hogy pont indul egy csoport, de nem, nem mehetek velük, mert az én jegyem húsz perccel későbbre szól és hát rend a lelke mindennek. Elücsörögök addig a látogatóközpont udvarán, ahol egy diákcsoport hangoskodik. Az idő lepereg, végül rajtam kívül másik hat emberrel, no meg egy helyi vezetővel sétálok el az 50 méterrel odébb felállított kilátóhoz.
Tájkép a Buraco das Ararás felé haladva
A gödör nagy, az arák messze vannak, de azért sikerül pár szép képet lőnöm róluk. Szerencsére itt még annyit sem kell sétálni, mint a másik két helyen, így itt érzem magamat a legjobban, nem kell folyamatosan másra várnom.
Néhány kép a gödörben fészkelő arákról
Délután 6 óra magasságában érek vissza Bonitóba. Leadom a kocsit, de a számlámról levesznek 300 dollárt arra az esetre, ha a következő két hétben a rendőrség kiszámlázna nekik valamilyen büntetést. Borzalmasan drága nap volt a mai, ráadásul elég ambivalensek az érzéseim a környékkel kapcsolatban. Elsősorban nem a látnivalókkal és azok árával van bajom, hanem az egésznek az emberi mivoltával. A parkok üzemeltetői abszolút nem foglalkoznak a turisták igényeivel, simán összepakolnak túrázni vágyó fiatalokat mozgásképtelenekkel, ami feszültséget okoz mindkét fél számára. Bonito egyértelműen nem a hátizsákosokra specializálódott, hanem a gazdag, tohonya brazilokra, csak ezt nem vállalja fel nyíltan. Sajnálom, mert amúgy tényleg zseniális dolgokat lehet itt látni.
Holnap irány Campo Grande, majd onnan Cuiabá és a Pantanal északi régiója!
(Három héttel később ráírtam az autóbérléssel foglalkozó cégre, hogy mi a helyzet, miért nem kapom vissza a 300 dolláromat, mire elnézéskérések közepette ígértetett tettek, hogy visszautalják a pénzt. Ehelyett két nappal később kaptam egy e-mailt egy büntetésről, ami 70 dollár, rá két órára pedig egy másikról, ami újabb 70 dollár. Képet is melléketnek róla, ami akármi is lehet. Következő nap reggelén újabb e-mail érkezett, miszerint a büntetés nem 140, hanem 280 dollár, mivel külföldi vagyok. Na, itt elgurult a gyógyszerem és megfogalmaztam nekik egy levelet három nyelven, miszerint nincs Brazíliában olyan törvény, hogy a külföldi dupla büntetést fizet (persze erről fogalmam sem volt), amire az a válasz jött, hogy semmi gond, akkor legyen a büntetés csak 70 dollár és visszautaltak 230-at. Na, kérem, ez Bonito!)
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
