Bolíviában lesz túrám, de a magas repjegyárak miatt Brazíliába repülök, ahonnan busszal utazom majd La Pazba. Első megállómat Campo Grande-ban és a közeli Aquidauanában tartom, ahol a Serra do Maracajú táblahegyeivel ismerkedem. Nem állítom, hogy ez lenne az ország leglátványosabb része, de már most többet adott, mint a tavalyi Rio Grande do Sulban tett pár napos utazásom.
Rövid európai pihenő után Brazíliába érkezem. Nemsokára túrám kezdődik Bolíviában, de La Pazba borzalmasan drága volt a repülőjegy, így inkább Sao Paulóba, onnan pedig Campo Grandéba repülök, ahonnan busszal szeretnék majd Santa Cruzba eljutni. A belföldi jegy onnan már fillérekbe kerül majd, így bár kicsit fáradtságosan, de kaliberekkel olcsóbban jutok majd el Bolívia "majdnem" fővárosába.
Sao Paulóban meg kell aludjak. Egy guarulhosi hostelben foglaltam le egy szobát, de lévén a csomagom nem érkezik meg, a parkolóban várakozó szállásadónő behisztizik. Majd egy órát állok sorban, mire kapok igazolást az elhagyott csomagról és arról, hogy holnapután utánamküldik azt Campo Grandéba, majd beszállok a hőbörgő szállásadónő mellé a kocsijába. Azzal fenyeget, hogy dupla lesz a menetdíj a várakozás miatt, miközben én azzal védekezem, hogy nem tehetek a késlekedésről, az a légitársaság hibája miatt van és én is kárvallottja vagyok az eseményeknek. Persze az ilyesmit hiába is magyarázza az ember Sao Paulóban, ahol mindenki stresszvezérelt és borzalmasan arrogáns.
Végül adok plusz tíz dollárt a nőnek a várakozásért, aki vállvonogatva terel be a tyúkól méretű szobába. Egy éjszakát túlélek majd benne, holnap úgyis repülök el Dél-Amerika valószínűleg legundorítóbb városából.
Campo Grande egy unalmas mezőváros a semmi közepén
Campo Grandébe 11 óra körül landolok. Taxival a Hotel Centralba vitetem magam, de a szobát csak délután 2 után lehet elfoglalni, így nekiindulok a városnak. Elsősorban azzal a célzattal, hogy pénzt váltsak, de ez a processz nem olyan könnyű, mivel a közel egymillió lakosú városban mindössze egyetlen váltó van, a város szélén álló plázában. Mivel nincs reaisom, ezért taxit sem tudok fogni (Brazíliában nem nagyon tudsz kártyával fizetni egy taxisnál), így gyalog indulok neki a több mint három kilométerre álló bevásárlóközpontnak. Meleg van, nagyon meleg, így leizzadva lépek be a légkondicionált mallba.
Campo Grande főtere nem vonzza az ember tekintetét
Pénzváltás után visszasétálok a központba, hogy végre egyek valamit. Klasszikus kilós büfé, amiben 12-13 dollárért alaposan be lehet lakmározni. Maga a brazil konyha nem nagy szám, de ezek a büfék mégis csak jók, mert hatalmas bennük a választék, így egész jól ki lehet kerülni a rizs-csirke vonalat.
A központban álló régi toronyóra Campo Grande szimbóluma
Campo Grande amúgy egy masszívan érdektelen település. 1872-ben alapították Minas Geraisból érkező telepesek, de a vasút 1914-es megépítéséig nem volt több egy tanyabokornál. Ezután azonban hirtelen fejlődésnek indult, mivel egyre több telepes érkezett keletről és az általuk megtermelt javakat a szolgáltató szektor alapos haszonnal tudta Rio de Janeiro és Sao Paulo felé exportálni. Sőt, amikor a vasút elérte Bolíviát, az onnan származó áru is áramlani kezdett a városba, ami még komolyabb lakosságbummhoz vezetett. 1977-ben már közel 200 000 lakója volt a városnak, ezzel kiérdemelte Mato Grosso do Sul fővárosának titulusát. Ma már nem a mezőgazdaság, hanem a feldolgozóipar és a szolgáltatószektor a legerősebb, s mivel Campo Grande azon kevés brazil városok egyike, ahol a közbiztonság is elfogadható, sokakat vonz.
A városnak nincsenek történelmi jelentőségű épületei, leszámítva a Morada dos Baís névre hallgató rezidenciát, ami egy vasútfejlesztés okán Campo Grande-ba költöző kereskedőcsalád lakóépülete volt. A família 1938-ban adta el az ingatlant, ami később irodaházként üzemelt. 1974-ben leégett, majd önkormányzati tuljdonba került. Működött benne a helyi TV és rádió, majd 1986-ban múzeummá avanzsálták. Megnézném, ha nem tartana zárva, így csak kívülről tudom körbejárni.
A Morada dos Baís Campo Grande egyetlen történelmi épülete
Szerencsére a csomagom másnap reggel megérkezik a repülőtérre (naná, hogy nem hozzák házhoz), így délután fel tudok ülni egy Aquidauanába induló buszra. A térképen közelinek tűnik ugyan, de a két település között 140 kilométer van, így a menetidő majdnem két óra.
Látnivaló errefelé nem sok minden van, unalmas ranchvidék legelőkkel, magányosan kóborló marhacsordákkal. A terminálról jó húsz percet sétálok a kinézett szállómig, a Hotel Aquidauana Palace-ig, ami csak nevében palota, valójában egy munkásszálló. Oké, mindössze 26 dollárt fizetek a szobáért, ami Brazíliában meglehetősen low budget.
Aquidauana főtere pont olyan izgalmas, mint maga a város
És hogy miért jöttem ebbe a városkába? Azért, hogy felkeressem a Serra do Maracajú táblahegyeit, amiről az interneten egészen látványos fotókat találtam korábban. Nos, mivel Brazília ezen része egyáltalán nem látogatott, tömegközlekedésre esélyem sincs. A szállásadóm azt mondja, csak vasárnaponként van busz Piraputangába és Palmeirasba, hétköznap semmi nem jár arra. A taxik borzalmasan drágák, így be kell lássam, a hegyvidék távolabbi részeit nem fogom látni. Sikerül azonban fognom egy motorost, akit sikerül meggyőznöm, hogy 200 reaisért vigyen fel a Morro do Paxixire, aminek létezéséről persze nem tud.
A Morro de Paxixi a Serra do Maracajú egyik tagja
Gabriel egy ötvenes éveinek végén járó tőzsgyökeres aquidauanai, mégis én mutatom meg neki először ezt a mindössze 25 kilométerre fekvő táblahegyet. Bevitetem magamat vele az erdőbe, amihez nem igazán fűlik a foga, de ez érthető, mert nem nagyon tud motort vezetni. Az egyik emelkedőnél egyszer csak megáll, majd nyom neki egy teli gázt, amitől megugrik a motor. Érzékelem, hogy mi fog következni, így hátrafelé leugrom a gépről, ő meg berepül vele az erdőbe. Jajveszékel a motor alatt, amit leszedek róla. Nincs nagy baja és a motornak sem, csak a visszapillantója tört le, így tudunk tovább haladni.
Az egyik völgyben arapapagájok, tőlük nem messze pedig jácintarák tűnnek fel. Ez utóbbit még soha nem láttam a természetben, így vadul fotózni kezdem őket, Gabriel értetlen szempillarezegtetés közepette.
Csodaszép arákat látok a Morro do Paxixi egyik völgyében
A Morro do Paxixi tetején rádiótornyok állnak, ezektől egy rövid sétával érjük el a táblahegy szélét. Gabriel végig jön velem, lévén életében nem járt még erre. Nehezen sétál, no nem az esés, hanem - elmondása szerint - a posztcovid miatt. Két hetet volt lélegeztetőgépen 2021-ben, de túlélte, a tüdeje azonban azóta kuka. Végigkísérem az öreget az ösvényen a kilátóig, ahonnan azonnal hívja a feleségét és a gyerekeit, hogy elújságolja, micsoda helyen is van.
A Morro de Paxixire érdemes volt felsétálni
Lefelé menet megállunk a Paxixi-vízesésnél. Alig van benne víz, így nehezen értelmezhető természeti jelenség. A helyet egy út mentén gyalogló kígyászdaru menti meg, ami bambán bámul rám és a motorosomra.
A vízesés nem látványos, de ezért a kígyászdaruért érdemes volt erre kanyarodni
A városba visszaérve adok Gabrielnek még 50 reaist, hadd vegyen magának egy szép új visszapillantótükröt, amiért nagyon hálás. Egy helyi büfében megvacsorázom, a szupermarketben pedig bevásárlok holnapra, mert reggel megindulok Bolívia felé. Ha minden jól megy, késő este már Santa Cruzban leszek.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
