Buenos Airesben belecsöppenünk a Pride-ba, ahol elfog a szekunder szégyenérzet. Mivel eddig nem voltam a Pride-on, nagyon véleményem sem volt róla, de most, hogy láttam a Buenos Aires-it, bizton tudom, nem akarok több ilyenen részt venni. Legalábbis olyanon nem, mint a Buenos Aires-i. Egyszerűen rossz érzés ennyi megvezetett és boldogtalan embert látni egy helyen. A Paraná-deltával, majd az uruguayi Colonia del Sacramentóval folytatjuk utazásunkat. Ez utóbbi annak ellenére kellemes emlék marad, hogy nagyon nem történik semmi a város falain belül.
Két teljes napot töltünk Buenos Airesben (a városról nem írok részletesebben, mert korábban már megtettem), ahol egyetlen említésre méltó esemény történik: a Pride. Nem tudtam, hogy pont ott létünkkor rendezik, teljesen véletlenül keveredünk bele. Életemben először járok Pride-on, mert soha nem érdekelt, mi történik ott, mivel nem az én közegem sem szociológiailag, sem kulturálisan.
Tudom, hogy a mai világban nem divat negatív előjelet tenni a Pride elé, de én mégis megteszem. Nem tudom, máshol hogy néz ki egy ilyen rendezvény, de a Buenos Aires-i nálam kiveri a biztosítékot. Eddig csak híroldalakon láttam beszámolókat arról, ahogy emberek pórázon vezetik egymást gyakran megalázó szerepkörben, nem tisztelve az emberi méltóságot. Nos, Buenos Airesben több ilyet is látok, és számomra az a szomorú, hogy "úgy tűnik", emberek élvezik az ebben leosztott szerepköröket. De nem az extrémitás zavar leginkább, hanem az, hogy végig nézve az emberi arcokon azt látom, hogy a többség fullra boldogtalan, nem azért van ott, mert ez valami óriás buli, hanem azért, mert úgy érzi, megmutathatja magát. És igen, valójában a Pride azért jött létre, hogy a magát elnyomottnak érző meleg kisebbség azonos jogokat és bánásmódot kaphasson, mint a heteroszexuálisok, csak akkor nem értem, mire fel a jelmezbálba átforduló utcadiszkó?
Van pár meleg haverom, velük többször birokra megyünk, hogy a Pride múltja és jelene összeegyeztethető-e, és hogy az üzenete vajon előremutató vagy kontraproduktív? Én ez utóbbi mellett vagyok, annak ellenére, hogy - mint fentebb írtam - korábban nem jártam Pride-on, mert annyira nem érdekel, hogy a drága időmből pazaroljak rá, hiszen ez nem az én harcom. Nekem a Pride-dal kapcsolatban nem maga az esemény érdekes, hanem annak társadalmi vetülete, vagyis célt ér-e a megmozdulás. Úgy írnám ezt le egy focikedvelő nyelvén, hogy a magyar válogatott csoportjában játszott meccsek eredményei érdekelnek, de ettől még nem nézném végig két ellenfelünk mérkőzését. Mert engem a magyar csapat meccsei érdekelnek, a többi mérkőzés számomra csak statisztikai adat, aminek ismerete azért kell, hogy tudjam, kijutunk-e a világbajnokságra. Tehát a Pride esetén sem az individuum érzése a fontos számomra, hanem az, miként vetül ez rá a társadalomra, mit vált ki a politikai térben. Ez alapján én azon az állásponton vagyok, hogy a Pride jelen felállásában kontraproduktív, mert pont azoktól távolodik el nagyon, akik miatt az egész életre kelt. A törekvéssel nincs baj, csak úgy érzem, hosszú ideje rossz rajta a kabát, ami valószínűleg abból adódik, hogy a szabó nem konzultál azzal, aki a dresszkódot írja.
Egy értelmezhető performansz a Buenos Aires-i Pride-on, amivel nincsen semmi baj
Persze azt nem tudhatom, hogy Argentínában pontosan milyen vetülete van egy Pride-nak, mert annyira mélyen nem vagyok benne a Buenos Aires-i néplélekben (ha egyáltalán van ilyen), de az a felvonuláson töltött egy-két órában átjött, hogy a "szereplők" nincsenek a helyükön. Hogy ez mennyire igaz általánosan nézve a helyi meleg közösségre, ugyancsak nem tudom, de a tömegben sétálva bennem sokszor szekunder szégyenérzet ébredt. Nem az olykor borzalmas jelmezek vagy a nem megfelelő viselkedés miatt (nem vagyok nagy fesztiváljáró, de voltam egy-kettőn és mindenhol vannak furcsaságok), hanem a többség magára erőltetett attitűdje miatt, ami mögött nincs ember, csak egy vastag máz, mint amit a drag queenek kennek magukra a fellépés előtt.
A Pride öt évtizeddel ezelőtt a meleg jogokért indult harcba (Stonewall-lázadás), de Buenos Airesben sikerült belőle egy olyan puccparádét csinálni, ami mögött elvész a lényeg. Ezért gondolom azt, hogy ez a rendezvény ebben a formában kontraproduktív. Egy jó ügyért való kiállás lesilánylott egy extrém jelmezbállá, amiből hiányzik a lélek. Persze az is lehet, hogy a meleg társadalom egyszerűen csak beleunt a harcba, nem veszik már olyan komolyan azokat a meleg jogokat, amiért a rendezvényt életre hívták, és megelégednek az egynapos utcafesztivállal még akkor is, ha ez olykor szélsőségeket hív életre. Mert egy drogos technofesztiválon érdekel bárkit is, mit gondol róluk egy alkoholista rocker? Nem nagyon. Csak félő, hogy a Pride úgy beskatulyázza magát, hogy a végén a lőtéri kutyát sem fogja már érdekelni, mi is volt az eredeti fesztivál célja. Akkor majd lehet azt mondani, hogy minden a helyére került, mert nem lesz túldiemnzionálva egy egynapos felvonulás, aminek mára sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Csak azok, akik anno a Pride-ot életre hívták a Stonewall-lázadással, majd forognak a sírjukban (még úgyis, hogy egyes országokban sikerült eredményeket elérniük a demonstrációval).
Nos, a Buenos Airesben töltött két teljes nap után Tigrébe utazom a csapattal, ahonnan három órás hajókázásra indulunk a Paraná-deltába, mely kirándulás végén megérkezünk majd Uruguayba. Tizenöt éve egyszer már ültem ezen a hajón, de akkor Tigre kikötője még egy lepukkant koszfészek volt. Mostanra a város egész szépen kikupálta magát, gyönyörű lakóparkok, jó éttermek és egy kellemes sétány keretezi a Rio Tigre torkolatát.
Tigre kikötőjéből az elmúlt 15 évben nagyon kellemes városrész jött létre
A hajóút nem túl izgalmas. A Rio Paraná torkolatvidéke így november elején még elég élettelen, nyoma sincs az észak-amerikai vándormadaraknak, amik majd egy hónap múlva, december elején érkeznek. Az út során látunk pár szép villát, de szezonon kívül azok is lakatlanok.
A Paraná-delta argentin oldalán számtalan gyönyörű vidéki ház látható
Carmelóban érünk partot, ahová jön értünk egy kisbusz Colonia del Sacramentóból. Bevitetjük magunkat a városka központjába, ahol sétálunk pár percet, majd irány Uruguay legismertebb turista hubja.
A határon kötelező volt csapatképet készítenünk
Carmelo egy nagyon csendes, unalmas kiváros a Paraná-delta uruguayi oldalán
A 20 000 lakosú Colonia del Sacramento Uruguay legrégebbi települése. 1680-ban a portugálok alapították, de pár hónappal később a spanyolok abbéli félelmükből, hogy a portugálok majd megtámadják Buenos Airest, bevonultak a városba. Ezzel a majd 200 éves Tordesillasi Szerződést felmondták a spanyolok, de a pápa közbenjárásával nem tört ki háború a két fél között; 1683-ban a spanyol korona visszaadta a várost a portugáloknak. A 18. század elején a spanyolok többször is megtámadták a várost, amire a portugálok válaszul megalapították Montevideót. A későbbi fővárost is lerohanták a spanyolok, majd a század közepén ismét békét kötöttek, de Colonia spanyol kézen maradt. A 18. század második felében a város a jezsuiták kiűzésének egyik központja volt, innen indultak a spanyol csapatok a mai Rio Grande do Sul missziói ellen.
Tavasz lévén minden viráhzik, ami sokat dob az óváros hangulatán
A 19. század elején, amikor a spanyol korona gyengülni kezdett, az angolok is megjelentek a színen. Ez vezetett ahhoz, hogy 1810-ben José Artigas vezetésével megkezdődjenek a függetlenségi háborúk, amik 1828-ig elhúzódtak. Eközben a város volt brit és portugál kézen is, végül az összes gyarmattartó elismerte Uruguay részeként.
Zolival mi is kiültünk naplementét nézni
Colonia bár kellemes hely, messze nem olyan látványos, mint a kolumbiai kisvárosok vagy más andoki spanyol villák. A folyamatos támadások miatt képtelen volt a fejlődésre, majd Montevideo és Buenos Aires felfutásával végképp háttérbe szorult. Az egykori erődből szinte semmi nem maradt, és az óváros sem túl impozáns, bár ettől még messze a leghangulatosabb település Uruguayban. Főleg a munkaidő végével, délután elevenedik meg a hely; kinyitnak az éttermek, emberek ücsörögnek naplementét bámulva a parton.
Az egykori erődből nem sok maradt, de a városkaput sikerült rekonstruálniuk
Az utcákon sok helyen régi autók tűnnek fel virágládaként
Esténként a helyiek összegyűlnek zenélni, tüzet gyújtani, csak hogy múljon az idő
Beülünk mi is vacsorázni egy helyre, de az étlap árait látván szívni kezdjük a fogunkat. 20-25 dollár egy mezei spagetti, a marhahúsok 40-50 dollárnál kezdődnek. Tudtuk, hogy Uruguay nem a magyar pénztárcához van igazítva, de Paraguay és Argentína után Colonia mégis csak sokkoló. Mi lesz majd Punta del Estében?!
Ha drágán szeretnél vacsorázni, Colonia del Sacramento jó választás
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
