Bolíviában belecsöppenek a gazdasági és politikai válság közepébe, ami üzemanyaghiánnyal, útlezárásokkal, tüntetésekkel borzolja a kedélyeket. Santa Cruzba két nap alatt, kalandos körülmények között érkezem meg, gyalogolva, traktoron utazva, kamionokat kerülgetve. Cserébe látok néhány csodálatos dolgot Roboré környékén. A Tucabaca-völgyben szépséges sziklákat, az El Manantial fincán pedig izgalmas piktogramokat fotózom. Ja, és minden elképesztően olcsó a válság gerjesztette valutaromlásnak köszönhetően.
A Corumbába tartó busz Aquidauanába délelőtt 10 óra magasságában fut be. 300 kilométer vár rám a határig, ami során csak egyetlen települést érintünk, Mirandát, ahol meg lehetne ebédelni, ha a büfé nem Michelin-csillagos árakkal üzemelne. Marad a banánchips és a kóla, meg az a pár szem alma, amit még este vettem lefekvés előtt.
Corumbát fél 3 felé érem el. Busz nincs a határra, így marad a taxi, ami 10 dollár. Jó lesz már Bolíviában lenni és bolíviai árakat fizetni.
A határátkelés könnyen, zökkenőmentesen megy. A túloldalon igazi bolíviai pusztulat vár, de sokkal jobban kedvelem ezt, mint a megjátszós, brazil viszonyokat.
Pénzt kell váltsak. Az elmúlt két hónapban elszállt a boliviano árfolyama, a hivatalos 6,75 helyett a határon 12-t adnak egy dollárért, de Santa Cruzban állítólag már 15-öt. Mindez amiatt van, hogy az elnök, Luis Arce elköltötte az ország valutatartalékát és így képtelen kellő mennyiségű üzemanyagot vásárolni a szomszédos országokból, ami megszakította az ellátási láncokat. A hiánygazdaság miatt megkezdődött a csempészet, ami elinflálja a nemzeti valutát. Bolívia gazdasági és politikai krízist él át, állandóak a tüntetések, akadozik a szállítmányozás, a tömegközlekedés, hatalmasak a sorok a benzinkutaknál. Ezt a sok mindent a taxisofőrtől tudom meg, aki a szomszédos városka, Puerto Suárez buszpályaudvarára visz el.
Puerto Suárez buszpályaudvara teljesen kihalt, hála a gazdasági válságnak
- Augusztusban választások jönnek. Ha minden jól megy, Evo Morales és bandája nem veszi vissza a hatalmat és Arce is bukni fog.
- Arce már nincs egy platformon Moralessel? - értetlenkedem.
- De nem ám! Pár hónapja összevesztek, azóta Moralesnek új jelöltje van az ország élére. De mindhiába, úgysem nyernek. Az embereknek elegük van ebből a brancsból.
Remek! Egy hét múlva érkezik a csapatom, akikkel jó eséllyel belecsöppenünk majd egy válsághelyzetbe. Remélem, lesz annyi benzin, hogy végig tudjunk utazni az országon. Erre már az első pillanatban nem mutatkozik túl sok esély, ugyanis Puerto Suárezből nem indul busz, mivel San José de Chiquitos után rengeteg az útzár. Másfél órát ücsörgök a terminálon, a nyitva lévő egyetlen jegyiroda nem sok jóval kecsegtet.
- Két napja nem lehet bemenni Santa Cruzba, mert a kamionosok és fuvarozók lezárták az utat. Ma reggel a busz sem érkezett meg, valahol rostokol a pusztában - mondja a busztársaság alkalmazottja - Vannak olykor kisbuszok, amik Roboréig vagy San Joséig mennek. Próbáljon azokkal Santa Cruzba utazni, ha sürgős.
Így is lesz. Délután fél 5 magasságában érkezik egy szakadt Toyota kisbusz a határról, amiben szűkösen ugyan, de még pont van egy hely. 230 kilométer és újabb három és fél óra utazás után, este 8 körül szállok le a roboréi bekötőútnál. Betaxizom a poros kisváros főterére, ahol meglepő módon elég nagy az élet. A Hotel Plazában veszek ki egy szobát, a feketepiaci váltásnak köszönhetően mindössze 10 dollárért. Lemegyek a sarki csirkézőbe, ahol 25 bolivianóért eszem egy nagy adag csirkét krumplival, salátával és gyümölcslével. Szeretek gazdasági válságban lévő országokban utazgatni.
Roboré teljesen érdektelen település, ezt az egy fotót készítettem róla
Bár úgy terveztem, hogy ma már Santa Cruzban alszom, nem szomorkodom amiatt, hogy ez nem sikerült. Sőt, ha már úgy hozta a sors, hogy itt vagyok Roboréban, azt tervezem, hogy délelőtt megnézem a környék látnivalóit. Megtehetem, mert azt mondják, ha lesz busz Santa Cruz irányába, az legkorábban délután 1-kor indul majd.
Egy idős urat, Don Ronaldot sikerül kifognom a kocsijával, akit meggyőzök, hogy vigyen el a Tucabaca-völgybe, majd El Manantial piktogramjaihoz, végezetül pedig a Chorro de San Luishoz. 400 bolivianót, 33 dollárt kér a közel ötórás autókázásért.
A Tucabaca-völgybe tett kiruccanásom első megállóját Santiago de Chiquitosban tartom. A falu főterén 1754-ben alapított jezsuita misszió máig áll és működik. Nem olyan látványos, mint a Világörökség részét képező Jezsuita-kör templomai, de abszolút megéri erre kanyarodni annak, aki hozzám hasonlóan valami miatt meg kell aludjon Roboréban.
Santiago de Chiquitos 1754-ben alapított jezsuita missziója
Ronald azt meséli, hogy nem ez a legelzártabb misszió a környéken. Az út, ami felvisz minket a Tucabaca-völgybe, folytatódik tovább északnak egy Santa Corazón nevű településre. Oda nem jár se busz, se terepjáró, mivel az útviszonyok nem teszik azt lehetővé. Havonta egyszer van traktor, de az is nagyjából 12 órán át küzd az elemekkel, hogy az ott élőket összekapcsolja a külvilággal.
A Tucabaca-völgy ott kezdődik, ahol a Tucabaca-hegység végződik. A hágóban egy tábla jelzi a tanösvényt, ami felvisz a kipreparálódott sziklákhoz. Ronald félreáll, én pedig nekiindulok. Szárazerdők mélyén tekereg az ösvény, no nem sokáig, alig húsz perc alatt megérkezem a kövekhez. Óidei táblás vidék szél és víz preparálta sziklákkal, serrado-jellegű növényzettel. Az időjárás kicsit borongós, de ez nem baj, legalább nem égek rommá a séta során. Tovább lehetne gyalogolni a táblahegy szélén, sőt, állítólag egész napos túrákat is lehet tenni távolabb fekvő barlangokhoz és vízesésekhez, de én megelégszem a kilátással a szikláktól.
A Tucabaca-hegység kipreparálódott sziklái és a kilátás az északra elterülő völgyre
Visszatérünk Ronalddal az országúthoz, ahonnan balra kanyarodunk. Alig tíz perc autózás után megérkezünk az El Manantial nevű fincára, ahol kutyák rontanak ránk. Ez persze csak amolyan rémisztgető-üdvözlő támadás, gyorsan örülni kezdenek nekünk az ebek. Egy fickó jön elénk meglepett arccal. Rigoberto azt mondja, csak hétvégente vannak nyitva és csak előzetes bejelentkezés esetén látogatható a finca, de megkérem, hogy a kedvemért tegyen kivételt. Oly tökéletes a meggyőző erőm, hogy nem csak beenged a tanyára, még körbe is vezet. Mert hogy van ám itt mit nézni...
Az emberek általában a tanyán keresztülfolyó patak miatt tévednek erre, aminek medencéiben lehet fürdőzni, engem azonban sokkal jobban érdekelnek az erdő mélyén megbúvó piktogramok. Fél óra sétával érjük el azokat a sziklákat, amiknek az oldalai tele vannak mázolva. Többnyire állat- és emberalakok láthatók a sziklarajzokon, a többségük abban a stílusban készült, mint amiben a Gran Sabanán látott piktogramok. Vannak itt is termékenységi szimbólumok, valamint ceremóniákat bemutató festmények. Érdekes, izgalmas pontja ez Bolíviának.
Az El Manantial finca piktogramjai beleillenek az amazóniai sziklarajzok rendszerébe
Kifelé menet Rigoberto mutat egy nagyon régi kaktuszt, aminek két oldala női és férfi nemiszerveket növesztett. Ilyet sem láttam még korábban.
Ilyen kaktuszt sem lát mindennap az ember
Másfél óra bóklászás után Ronalddal visszatérek Roboréba, majd onnan felvitetem magam a San Luis-vízeséshez. Az út borzalmas állapotban van, de sofőröm megküzd a kövekkel. Negyed órás sétával érem el a zuhatagot, aminél nyilván láttam már életem során szebbet, de jó tudni, hogy van a falu határában egy fürdőzhető lagúna.
Az ösvényen egy furcsán viselkedő kígyóba botlok
A 400 boliviánóért cserébe Ronald még a terminálra is kivisz. Buszt várok, de az nincs, csak önszerveződő kisbuszok, ún. trufik, olyanok, mint amilyennel tegnap is utaztam. Sorban állnak az emberek a jegyüzérnél, akinél nagyjából licitálni kell a jegyárakra. A hivatalos ár 50 boliviano lenne Santa Cruzig, de én 80-ért veszem meg a helyemet a második kisbuszra. Sokan hőzöngenek az áremelkedés miatt, amit megértek: ők nem dollárból váltanak bolivianót, mint én.
A Chorro de San Luishoz is megérte ellátogatni
Nos, a 80 bolivianós ár végül nem Santa Cruzig, hanem csak addig a pontig szól, ahol az útblokád van. Ez Palmarito előtt nagyjából 4 kilométerre található, ahol a kamionsor véget ér. A távolságról persze nincs fogalmam, így gyalog indulok neki a távnak; azt mondják, a blokád túlvégén vannak trufik, amik már Santa Cruzba tartanak.
Palmaritóig egy, onnan újabb fél órát sétálok a feltorlódott kamionok mentén. Harmadik napja állnak sorban, sokan egyet-, mások nem egyetértve a tüntetőkkel. Ami azonban mindenkiben közös: nyugodtak, elfogadják a sorsukat.
Lepakolunk a trufi tetejéről, aztán lehet gyalogolni
Alaposan leizzadok, mire megérkezem a trufikhoz, ahol felvilágosítanak, hogy nem mennek Santa Cruzba, csak a 10 kilométerre fekvő Tunasig, ahol ismét útlezárás van. Remek!
Tunasnál újra gyalogolni kezdek. Fárasztó órákon át koslatni a tűző napon teljes menetfelszereléssel, ami ezúttal nem kevés, mert a csapattal elég sokat megyünk majd 5000 méter fölé, így elég sok meleg ruha van nálam. Negyed óra séta után feltűnik egy traktor az út melletti szervízúton. Fiatal mennoniták taxiznak a vagonjaikkal. Nem olcsók. 20 bolivianót kérnek Tres Crucesig, ahonnan aztán már tényleg van busz - illetve ezt ígérik.
Harmadik napja vesztegelnek a kamionosok az út mentén
A vagonban egy brazil fogorvos mellett ülök. Azt meséli, 15 éve költözött át Santa Cruzba Campinasból, mert Bolíviában kaliberekkel nyugodtabb az élet, mint a brazil nagyvárosokban.
- Fele annyit keresek, de Santa Cruzban nem kell rettegnem az utcán. Nem úgy, mint Sao Paulóban, Campinasban vagy a brazil nagyvárosokban - meséli - A gyerekeim is ide járnak iskolába. Semmivel nem rosszabb, mint a brazil iskolák. Mondjuk ez a mostani helyzet nem hiányzott. Nem tudom mi lesz, remélem, gyorsan véget ér ez az állapot. Végülis augusztusban választások lesznek, csak megbukik Arce és Morales végre.
Mennonita traktorral utazom Tres Crucesig
Bolívia ezen részén mindenki a szocializmus végét várja. Nem újdonság ez, az itt élők el sem kezdték volna. Santa Cruz és térsége mindig is kapitalista beállítottságú volt, errefelé a jobboldali, konzervatív politikai erők voltak hatalmon. Csak hogy ott van az ország másik fele, az andoki régió, ahol Moralesék nagyon erősek. És nem véletlenül azok. El kell ismerni, hogy a 20 évvel ezelőtti Altiplano összehasonlíthatatlan a mostanival, elképesztő arrafelé a fejlődés. Mára van az embereknél pénz, ami az ezredfordulón még szinte ismeretlen fogalom volt.
Tres Crucesbe este 7-kor futunk be. Hatalmas a tömeg, mindenki utazni szeretne, csak az nem megy könnyen. Ismét licit van. Pofátlanság lehet a részemről, de a kettős váltás miatt én rá tudok bólintani a megemelt menetdíjra, ezzel kiszorítva a helyieket. Meg kell érkezzek Santa Cruzba, mert La Paz előtt még szeretnék Cochabambába utazni, hogy akklimatizálódjam egy kicsit a magashegyek előtt.
Mennonita fiatalokkal utazom együtt a traktor vagonjában
Tres Cruceből elvileg 3 óra lenne az út a városig, de este 10-kor feloldják az útzárat és ráengedik a kamionokat a sztrádára. Akkora torlódás alakul ki, hogy csak hajnali egykor szállok le a buszról a terminálon. Egy bevárosi zughotelben, a Hotel Milanban kötök ki. Elfáradtam és tele vagyok kétségekkel. Ha ez így megy mindenhol Bolíviában, akkor ez a túra egy katasztrófa lesz...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
