Tulumot sokáig a Maja Riviéra non-plus-ultrájának tartottam. A hínár megjelenésééig a legszebb tengerpart volt a Földön, aztán megindult a lejtőn lefelé. A pandémiáig csak csúszkált, azóta azonban meredeken zuhan a pusztulás és értéktelenség legmélyebb szakadékába. Tulum lett az indusztrialista turizmus fellegvára, ahol egy teljes generáció rúgkapál magának helyet találva, hogy kiizzadja magából az értéktelenségben megfáradt lelkét. Bacalar sem jobb, ott az önmegvalósító Insta tündérek lúgozzák ki éppen a világ egyik legszebb tavát. Techno, botox, avokádóhab, boutique ice cream. Isten hozott a Maja Riviérán!
Xpujilt a kora reggeli órákban hagyjuk el, hogy meginduljunk Bacalar irányába. Az út nem túl hosszú, két óra alatt érkezünk meg a Maja Riviéra kapujába.
Bacalar húsz évvel ezelőtt egy poros falu volt az éppen épülő Chetumal-Cancún autópálya mentén, majd annak elkészültével egyre nagyobb népszerűségnek kezdett örvendeni. Minden oka megvolt rá, hiszen a falu egy fantasztikus tó partján fekszik, aminek színe annyira valószínűtlenül kék, hogy nincs szükség semmilyen photoshopra, hogy a róla készült képek eladják magukat.
Bacalarban zseniális a szállónk
Bacalar sokáig jó és szerethető hely volt, aztán történt valami. Ez a valami pedig az Instagram megjelenése volt, ami a Bacalaron készült videókkal toborozta platformjára az influenszer világot. A Bacalar az lett a digitális tartalomkészítőknek, mint vegánoknak az avokádó, a szent grál, mindennek az alfája és omegája. És hogy mindez hogyan csapódott le a falun? Hát úgy, hogy a szállásadók, éttermek és tour operátorok jó része az online véleményvezérek látogatására és kiszolgálására rendezkedett be, ami igen messze van attól a fajta turizmustól, amit én személyesen képviselek.
A szállónk meseszép, talán az eddigi utazásunk legjobbja, de az is igaz, hogy igen-igen élettelen. Minden túl művi, a recepciósok is olyanok, mintha kinyomtatták és beprogramozták volna őket az Insta-világ kiszolgálására. Persze nem a szálló miatt jöttünk ide, hanem a tó miatt, amit kajakkal akarunk magunknak felfedezni.
Innen indulunk kajakokkal
A kajakok minőségén látszik, hogy a magunkfajta turisták a múlté. A ladikok eléggé lepukkantak, érződik, hogy a helyi tour operatorok ma már nem a kajakbérlésből élnek. Üde színfolt vagyunk a tavon, mert az Instagramon nevelkedő fiatal turisták nem így, hanem motorcsónakokkal, katamaránokkal érkeznek a tó nevezetességeihez, például a Canal de los Piratashoz.
Kajakokkal fedezzük fel a Bacalar-lagúna nevezetességeit
Amíg mi ujjongunk annak, hogy milyen fantasztikus helyen vagyunk, addig szembe jön velünk a tömör valóság, az a világ, ami miatt kialakul bennem egy szekunder szégyenérzet a pandémia utáni turizmussal kapcsolatban. A katamaránokról özönlenek le a fiatalok, akiket semmi más nem érdekel, csak egy darab jól sikerült fotó. A fiúk erőltetetten vagányak és viccesek, a lányok pedig picsáskodnak; pucsítanak és mímelik a nőiességet. Mindez nem tart tovább 5-10 percnél, és amikor elkészült a tökéletes fénykép, mennek is vissza a hajókra, ami viszi őket a következő spotra. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy ilyen van, a csapatom minden tagja csak pillázik, hogy mi is történik körülöttünk.
Azonnal posztolva a pucsítós fotó
Az egész délutánt a lagúnán töltjük, majd megvacsorázunk és visszahúzódunk a szobáinkba. Megiszunk pár kupica rumot, de a csapatnak nincs igazán kedve kimozdulni. Végül Ákost sikerül rávennem, hogy nézzünk ki a városba, mert látni akarom, mit művelnek az éjszakában az Insta-turisták. Nos, hát nem sok mindent. Elég unalmasan üldögélnek a bárpultoknál és töltögetik fel a fotóikat a profiljuk alá, miközben szól az elektromos zene a háttérben. Cserébe a bár is eléggé kilúgozott, az árak pedig pofátlanul magasak. Bedobunk két ócska felest, aztán mi is visszacsattogunk a szállóra.
Az igazi csajok nem pucsítanak, hanem kajakoznak és élvezik a tavat
A csapatból senkinek nem akaródzik Bacalaron tölteni az amúgy ott tervezett délelőttöt, úgyhogy egy reggeli ADO busszal megindulunk utazásunk utolsó állomása, Tulum felé. Az út hosszú és unalmas, de kora délután már a Yucatán-félsziget legturistásabb városának utcáján fogom a taxikat, amikkel a lefoglalt szállásunkra igyekszünk. Nagy alkudozások árán sikerül két taxival megoldanunk az öt kilométeres transzfert (köszönhetően Zsuzsinak és Gyurinak, akik azonnal motort bérelnek, és azzal jönnek utánunk), picivel kevesebbért, mint 100 dollár. Bizony, Tulumban nem szarral gurigáznak; itt mindennek abszurd ára van.
A szállónkon már vár ránk a mexikóvárosi leányzó, aki a Hotelera utolsó őszinte szállójának a vezetője. Húsz évvel ezelőtt Tulum maga volt a trópusi édenkert, ahol az ember kilométereken át sétálhatott úgy a fehér homokos fövenyen, hogy a kutyával nem találkozott. Akkor csak a mostani szállónkhoz hasonló bungalók voltak elérhetők az egész parton, aztán jött a nagy bumm, és a korábban Cancúnban, valamit Playa del Carmenben szocializálódott turisták felfedezték maguknak Tulumot. Barátságos szállodák kezdtek épülni, és felnyomták az árakat, de tíz évvel ezelőtt még megfizethető volt a part. Majd jött a Covid, és minden megváltozott.
A korábbi bungaló- és szállótulajdonosok a járvány idején tönkrementek, kénytelenek voltak eladni területeiket, amiket többnyire izraeli, amerikai és arab vállalkozók vásároltak fel, és álmodták meg a maguk dizájnorientált kirakatturizmusukat. Vért izzadtam, hogy elfogadható árú szállót találjak a csapatomnak, már ha a 160 dollár/éj egy mezei kétágyas bungalóért annak számít. Mert hogy a Hotelerán ennél csak drágább szállók vannak, a saját parttal rendelkező hotelek 600 dollár/szoba áron indulnak éjszakánként, de futottam bele olyanba is, ahol 12 000 dollárt(!!!) kértek egyetlen szobáért. Sokkoló, igaz? És ha hozzáteszem, hogy a 12 000 dollárosban amúgy jelezték, hogy január lévén nincs is helyük, teltház van?!
Tulum Beachen ehhez hasonló hotelekben akár egy egész éves keresetet el lehet verni egyetlen nap alatt
Hogy mennyire csórók vagyunk, az az első csobbanás során kiderül mindenki számára. A szállásadónk azt mondja, hogy a szemben lévő Panamera Hotel fogyasztás fejében leenged minket a partra, mert jóban van velük. Megkérem, hogy hívja fel őket, mert a csapatom szeretne csobbanni. Fejenként 500 pesot, nagyjából 28 dollárt kell kicsengetnünk, de úgy vagyunk vele, nem gond, amúgy sem ebédeltünk, majd leesszük. 28 dollár egy kajáért már tud európai léptékű lenni, de nem tulumi léptékű, ugyanis itt ebbe mindössze két kisüveges sör fér. Nem baj, legyintünk, végülis nyaralunk. Leülünk a teraszon egy asztalhoz, hogy a csobbanás előtt legördítsük a hűsítő sört, de az igen szépen felöltöztetett pincér közli, hogy az asztal foglalási díja 100 dollár... fejenként. Elkerekedett szemmel nézek rá, hogy éppen most fizettünk ki kilencen 4500 pesót 18 darab sörre, és most tegyünk le 900 dollárt(!!!) azért, hogy leülhessünk meginni? A pincér rezzenéstelen arccal azt válaszolja, ha nem fizetjük ki az asztalt, akkor leszünk szívesek a sörünket a homokban ülve elfogyasztani. Felállunk és leténfergünk a partra, s mikor visszatekintünk, látjuk, hogy egy fiúcsapat azonnal ül is le a helyünkre és csippantják le a bankkártyájukról az asztalfoglalási díjat.
Tulum tengerpartja nem szól másról, csak a magamutogatásról
A part szerencsére kaliberekkel jobb állapotban van ahhoz képest, amilyennek utolsó alkalommal láttuk. Bár hínár most is van, sokkal nyugodtabb és tisztább a víz, mint volt a pandémia előtt. Nekem azért így is elég a tengerből két perc, úgy hogy sétálni indulok a part mentén. Látni akarom, kik azok az emberek, akik képesek 12 000 dollárért szobákat kivenni. És ismét szembe jön a valóság, ugyanis 41 évesen hihetetlenül öregnek tűnök azokhoz képest, akik velem együtt épp a Tulum Beachet élvezik. Nem hazudok, alig látni 35 évnél idősebb embert a szállodasoron, a srácok mind széppen kipattintva, a lányok pedig egytől egyig megcsinálva, szétbotoxolt ajkakkal, felpumpált mellekkel. A fürdőruhákat sem az Ázsia Centerben vették, még a papucsok is mind Louis Vuitton plecsnivel vannak ellátva. Kik ezek a fiatalok???
Távolról nem látszik, de közelebb érve az emberekhez azonnal látszik, itt mindenki a luxust hajszolja
A sétán során egyre kényelmetlenebbül érzem magam, mert érezhetően kinéznek maguk közül a macsóhuszárok és a botoxtündérek. Olyan az egész, mint egy rossz amerikai tinifilm, ahol a szalagavatón a menő fiúk és a bálkirálynők csesztetik a vézna okostojást, akit soha, semmilyen körülmények között nem hívnak majd meg a bál utáni medencés partira. Nem ide tartozom, tudom jól, de egy strand ne legyen már csak ezeké a pénzzel tömött humanoidoké!
Ha lenéző pillantásra vágysz, sétálj nyugodtan szembe a képen látható lányokkal
A part gyönyörű, a kivagyi emberek azonban elcsúfítják
Este jó lenne enni valamit, de az éttermekben 70-80 dollárnál kezdődnek az árak. Elsétálunk a food courthoz, ahol 270 pesoért, vagyis 15 dollárért lehet enni quesadillát. Életem legrosszabb, de egyben legdrágább quesadillája, de hát ezt (sem) tudom megfizetni. Persze a food courthoz vezető séta sem könnyű, ugyanis a keskeny parti utat megtöltik a GMC Yukonok, Lincoln Navigatorok és Chevy Suburbanok. Mert hogy Tulumban ma már nem robogót vagy Toyotát bérelnek a turisták, hanem a föld legnagyobb luxus városi terepjáróit, amiket persze nem ezekre az utakra terveztek, de ez itt senkit nem érdekel, a lényeg, hogy lehessen magamutogatni, rajoskodni, felvágni.
Tulum Beach legolcsóbb éttele a képen látható 5700 forintos quesadilla
Az egyik szállóból egy fiatal arab srác lép ki elénk, akit aranylánc köt össze a mögötte jövő kislánnyal, akinek aranykarika lóg ki az orrából, amit egy másik aranylánc köt össze az arany köldök piercingjével. Mindenki őket nézi, de ők senkire nem vetnek egyetlen pillantást se, csak beülnek a Lincolnba, amit persze sofőr vezet. Amúgy az utcán nem hallunk mást, csak angol, arab és héber hangokat, valamint argentin spanyolt, amit kizárólag a hotelekben és éttermekben dolgozó csinos lányok használnak egymás között. Az egészen elképesztő, hogy az utcán lődörgő lányok 90%-a szanaszét van botoxolva, és hogy ezt a mániát az itt dolgozó argentinok is követik; valószínűleg minden borravalót plasztikára költenek.
Annyira besokallunk ettől a nihiltől, hogy Petivel és Ákossal inkább kisétálunk a Hotelera szélén álló italboltba és bevásárlunk rummal. Ez is jóval drágább, mint bárhol máshol az országban, de még így is sokkal megfizethetőbb, mint egy boutique ice cream (igen, ilyen is van Tulumban), aminek gombócáért 12 dollárt kell fizetni.
Tulum első nap annyira sokkol minket, hogy éjjel ki sem mozdulunk, inkább zugiszunk a bungalókban
Másnap irány Tulum romvárosa. Nem először járok itt (és félek, nem is utoljára), ráadásul már írtam is róla korábban, így nem fárasztanám ezen sorok olvasóját a város történelmével, inkább bemutatnám, milyen is a romváros főszezonban. Ha egy szóval kéne megfogalmaznom, azt mondanám: rémes. Ennél több embert romvárosnál még soha nem láttam, pedig jártam már párnál életem során.
Biciklivel közelítjük meg a romokat, de az is életveszély, mert a rengeteg kocsi és turistabusz között az ember keze és lába bizony sokszor megremeg. Majd egy órán át állunk sorba, mire bebocsátást nyerünk a romváros területére, ahol lépésben haladunk. Öt perc után kiderül, képtelenség lenne együtt mozognia a csapatnak, ezért mindenki szétszéled, és megbeszéljük, találkozunk egy óra múlva a kijáratnál. Mivel sokadszor vagyok Tulumban, ezért én tényleg csak körbeszaladom a templomokat, értelmezhető képet úgysem tudnék készíteni semmiről ebben a tömegben.
Januárban ez a látvány fogadja az embert Tulum romjainál
Tulum egyetlen megmaradt pozitívuma a romoktól délre fekvő szabad strand, a Playa Paraiso. Erre a nagyjából egy kilométer hosszú partszakaszra egyelőre ingyenes a belépés, még nem sajátították ki a luxus boutique hotelek maguknak. Ennek fényében mindenki, aki viszolyog a Hotelera közönségétől, itt tobzódik. Mi is sokkal inkább választjuk a tömeget, mint a rongyrázó proxy turistákat a szállónk környékén.
A Playa Paraiso az utolsó nem kisajátított partszakasz Tulumban
Akármennyire is okádunk a Hotelera közönségétől, kitaláljuk, hogy este ellátogatunk egy helyi buliba. Végülis nem mindennap lát az ember ehhez hasonló helyet, talán csak Ibiza ilyen, bár oda az olcsó repülőjegyek miatt a plebsz is eljut, ide meg ránézésre csak az, akinek tényleg van pár tízezer dollár a számláján csak úgy mulatni.
Előtte azonban még találkozunk Krisztával és Jóskával, két törzsutasommal, akik épp itt nyaralnak családostul. Főleg Jóskával utaztam anno sokat, rengeteg sztori lett vele kapcsolatban megosztva itt a blogban is, ezért nagyon megörülünk egymásnak, amikor szembetalálkozunk. Azonnal integrálódnak a csapatba, gyorsan meg is iszunk pár üveg finom rumocskát, majd nekiindulunk az éjszakának.
A szállásadónk szerint a legjobb buli a Miában van, úgyhogy megindulunk a klub felé. Menet közben ugyanazok a magamutogató indusztriális arcok jönnek velünk szembe, mint tegnap. Illetve nem pont ugyanazok, de pont ugyanúgy néznek ki. Mintha valami embergyárból küldték ki volna őket az utcára vonulni.
És hogy milyen a Mia? Hááát, barátaim, pont olyan, mint ahol összegyűlik több száz érzelemmentes humanoid, akik sem táncolni, sem bulizni, sem társalogni nem tudnak, kizárólag pénzt költeni. Egy kupica rum 15 dollár, a koktél 30, a zene a művészetileg értelmezhetetlen elketronikus rettenet, amire azért lehet szeletelni, ha hajlandó vagy 2-300 dollárt elverni egy gramm kokainra. Nem azzal van gond, aki ezt a klubot üzemelteti, hanem azokkal, akik fenntartják. Voltam már én is elektronikus buliban annak ellenére, hogy nem sokra tartom ezt a fajta zenei irányzatot, de az a csőcselék, ami itt összegyűlik, még nekem is sok. Tényleg semmi nem szól másról, csak a külsőségekről és kivagyiságról, sehol egy értelmi szikra az emberek szemében, csak a tömény indusztriális nihil. Annyira nem emberi, hogy drogok nélkül is az az érzésem támad, ez nem a Föld, ez valami onnan kiragadott túlvilági hely, de legfőképp olyan, mint egy hiba a mátrixban. Egyetlen pozitívumot tudnék felhozni ezekkel az emberekkel kapcsolatban: jó eséllyel nem fognak szaporodni.
És tényleg! A romvárost leszámítva, ahová buszokkal hordják a turistahordákat, sehol nem láttunk egyetlen gyereket sem. Hiába sétáltam végig a fél strandot érkezésünk napján, sehol nem túrták gyerekek a homokot várat építve. Akkor tényleg, kik ezek az emberek, akik miatt Tulumnak így meg kellett változnia? A választ ismét a szállásadónktól tudom meg, aki nagyjából utolsó mohikánként képviseli a pandémia előtti Tulumot.
- A többségüket a nagy gigavállalatok küldik összetartó nyaralásokra. Google, Amazon és társaik. A hoteleket ők bérlik ki, és rájuk rendezkedett be az egész itteni szcéna. Nem számít mi mennyibe kerül, a többségnek mindent a cég fizet. Még a plasztikát is - nyitja fel a szememet a mexikóvárosi lány.
Hát ezért lett ilyen álművészi, trendi és mértanilag tervezett vesztőhely Tulum. A bulinegyed, ahol elveszítve a kontrollt, mégis alaposan monitorozva engedheted ki a fáradt gőzt dollár ezreket költve naponta.
Utolsó itt töltött napunkon úgy döntünk, megpróbálunk belógni a partra. A Sian Ka'an Rezervátum határában a parkőrök mutatnak az egyik kerítésen egy lyukat, amin át le tudunk botorkálni a partra. Amint azonban kiterítjük a fövenyen a törölközőnket, egy droiddá operált fiatal csaj azonnal megtalál minket, hogy ez az ő beach klubjának a partszakasza, ezért leszünk szívesek távozni. Hiába védekezem azzal, hogy a mexikói törvények alapján a tengerpart és a tenger nem kisajátítható, inkább legyintek rá; próbálom én is lenézni őt a hozzáállása miatt, ahogy ő is lenéz minket, mert nincs csavarszívószálas koktél a kezünkben.
Inkább kisétálunk a Hotelera övezetéből, és a Sian Ka'an partján verünk tábort. Itt persze senki nem gereblyézi össze a tenger által nap mint nap lerakott hínárt, itt minden olyan, mint volt tíz éve. Most válik egyértelművé, hogy Tulum annak ellenére a múlté, hogy épp mindenki azt gondolja, ez itt a jövő. A pandémia után sok helyen megváltozott a turizmus képe, de annyira sarkallatosan szinte sehol, mint Tulumban. Itt egyik napról a másikra változott meg a közönség, irányítottan, kisajátítva a természetet, tönkretéve az ökoszisztémát.
A Sian Ka'an Rezervátumban lelünk lelki békét
Ezen a napon is sétálok egyet a part mentén, visszamerészkedve a Hotelerára, hogy megpróbáljam értő szemmel nézni ezeket az embereket. És így már látom azt, amit első alkalommal nem láttam, vagyis hogy ezeknek az embereknek tényleg minden lépése meg van tervezve. Kötelező reggeli jóga avokádóhabos műzlivel. Boutique ice cream elnyalva a barátnőmmel közvetlenül a botox után. Napközbeni koktélozás, majd valami cenote program kibérelt nagyautóval, amit persze sofőr vezet, este pedig érzelemmentes technoparti drogoktól megcsúszva. És tényleg, 40 feletti embert egyet sem látsz sehol, családot, gyereket meg pláne. Szomorú, elképesztően szomorú. No nem azért, mert érdekelnének generációk vagy társadalmi csoportok tervezett vagy spontán lezüll(eszt)ése, lévén szociálisan teljességgel inszenzitív vagyok, hanem mert ezek miatt az emberek miatt odalett az a Tulum, amit annak ellenére szerettem, hogy nem vagyok strandkakas. Ennek a tengerpartnak számomra vége van, ez a milliő nekem nem kell. El kell hát engedjem. A romvárost valószínűleg látom még párszor életem során a vezetett túrák okán, de ez volt az utolsó látogatásom a parton addig, amíg ez a fajta embercsoport ki nem hal teljesen. Rájuk tekintve talán kijelenthető, hogy ez szerencsére be fog következni, és a jövőben talán nem termelődik újra. Akkor Tulum talán újra jó hely lesz...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
