Akklimatizációs túrám következő állomása a 3700 méter magasan fekvő Mojanda-lagúna és az affölé magasodó hegyek egyike. A Cerro Negrót tűzöm ki célként, de Otavalo felől az út nem túl jó, ezért a sofőröm ajánlására a Fuya Fuya 4263 méter magas csúcsa mellett döntök. Olyannyira helyesnek bizonyul a döntés, hogy egy héttel később a csapatommal is visszatérek ide az ő akklimatizációjuk céljából.
A taxis húsz dollárért visz fel a Mojanda-lagúna partjára, ami olcsónak tűnik egy egyórás útért, de abban az Ecuadorban, ahol mindössze 150 forint egy liter benzin, rengeteg pénz. Van ugyan busz fel naponta kétszer, de az egyik nagyon kora hajnalban, a másik pedig délben indul, ezért mindkettőt elvetem, és kifizetem a kért menetdíjat a sofőrnek, aki megígéri, plusz egy tizesért értem is jön délután kettő magasságában, és visszavisz Otavalóba.
A Mojanda-lagúna 3700 méter magasan fekszik, az őt körülölelő csúcsok pedig 4200 méter magasak, ezért nem tűnik vállalahatatlannak a délután kettes visszaút. A Cerro Negróra vágyom, de a sofőröm azt mondja, az út a lagúna partján szörnyű állapotban van, így ő inkább a Fuya Fuya megmászását ajánlja. Vagy ha ragaszkodom a Cerro Negróhoz, kerülni kéne Cayambénak, de azt az utat nem vállalja húsz dollárért. Meggyőzött, legyen a Fuya Fuya. Végülis nem a hegy neve számít, hanem a túraélmény.
Elég szép a táj útban a Mojanda-lagúnához
Az út a lagúna partjára elég látványos. A dús legelőket köderdők váltják, olykor-olykor feltűnik a háttérben a Cotacachi-vulkán havas hegycsúcsa. A Mojanda partján van egy tábla, ami jelöli a környező hegyeket és a lagúna körüli túraútvonalakat. Erről a tábláról tudom meg, hogy a Fuya Fuya pontosan olyan magas, mint a Cerro Negro, 4263 méter. Útvonalat azonban nem jelöl a csúcsra, így kénytelen vagyok vakon nekivágni a hegynek.
A csapattal már könnyebb dolgom van, mert tudom, hol nem kell eltévedni
Az első fél óra nem megy könnyen, mert a punanövényzetbe számtalan ösvényt jártak ki a hétvégi kirándulók. Össze-vissza bóklászom, mire rátalálok arra az ösvényre, ami megindul meredeken a felhőtől amúgy láthatatlan Fuya Fuya oldalában. Néha felszakadozik a felhőzet, így legalább nyílik egy kis kilátás a lagúnára.
Olykor a felhőből kikandikál a Fuya Fuya 4263 méter magas csúcsa
Féltávnál elágazik az ösvény. A bal oldali ág megkerüli a hegyet, a jobb oldali azonban az eddigieknél is meredekebben kapaszkodik tovább a hegy oldalában. A nyereg közelében már fűcsomókba kapaszkodva tudok csak feljebb jutni, kicsit elbizonytalanodom, ez-e a jó út. Egy óra kínlódás után felérek a nyeregbe, ahol egy tábla jelzi, nem tértem le a fő csapásról.
Emiatt a látvány miatt döntöttünk úgy a csapattal, hogy egy héttel később velük is nekivágunk a hegynek
4000 méter felett megváltozik a növénytakaró. Az eddigi punafüveket felváltja egy mohákból és chuquiragákból álló növénytársulás. Sok éppen virágzik, ezért az utolsó negyed óa séta látványosra sikeredik.
Mikor felszáll a felhő, a Mojanda-lagúna elég látványos
A Fuya Fuya csúcsát másfél órás sétával érem el, ráadásul semmi bajom. Tegnap a Cuicocha-lagúnánál a 3200 métert megéreztem, itt a 4200-zon azonban minden teljesen normális. Ki érti ezt?
Felfelé haladva olykor feltűnik a Cotacachi havas hegycsúcsa
Lefelé gyorsabb az út, mert olykor rábízom magamat a gravitációra. Rengetegszer ülök seggre a meredek, fűcsomós részen. Egyik alkalommal kis híján felborítok egy ecuadori-német párt, akik épp felfelé tartanak. Küzdenek az elemekkel ők is, bár már túl vannak sok hegyen Ecuadorban. Pár napja mászták az Imbaburát, azt mesélik, mind közül az tetszett nekik a legjobban. Mivel jó lenne a következő pár napban tovább akklimatizálódni, úgy döntök, én is nekimegyek az Imbaburának, ha már olyan szép.
A nyeregig elég küzdelmes a menet
Alig múlt el 11, és én már lent vagyok a Mojanda-lagúna partján. A kocsi csak kettőre jön értem, ami rengeteg idő. A Cerro Negro gyalogosan elérhetetlen távolságban van, így leintek egy hegyekből érkező sáros terepjárót, amivel megindulok lefelé. Innen harminc percnyi autóútra láttam egy táblát egy vízesés nevével, remélem, belefér a kirándulás a taxi érkezésééig. A srác, aki felvesz, offroadozni volt fenn a paramón, ami kicsit azért bántja a természetkedvelő lelkemet, de ezúttal hálás vagyok a sorsnak, hogy értem küldte.
A Mirador-csapat is felért a Fuya Fuya csúcsára
A vízesés létezik, Taxopamba a neve. Egy keskeny, de annál sárosabb ösvényen ereszkedem le a hegy oldalában, ami egy idő után kettéválik. Sehol egy tábla, útjelzés, semmi. Érzésből jobbra indulok, de csakhamar rájövök, ezúttal a hatodik érzékem cserben hagyott. Legelőkön és szántókon találom magamat, ráadásul a táj is ellaposodik. Ha valahol, itt biztosan nincs vízesés.
Visszabaktatok az elágazásig, és megindulok a másik irányba, közben nem feledve, hogy a taxinak legkésőbb fél kettőkor el kell mennie az ösvény bejáratánál. Jó lenne ott találkozni, mert a hegyekben nincs térerő, így ha elkerüljük egymást, várhatunk egymásra napestig.
Keresvén a Taxopamba-vízesést ez a táj fogad
Az ösvény elég hosszan tekereg a hegy oldalában, míg nem megérkezem egy tanyára, ahonnan két kutya ront rám. Köveket és botokat veszek magamhoz, de a dögöket ez nem igazán érdekli. A gazdájukat se nagyon, mert kinéz ugyan az ajtón, de esze ágába nem jut visszahívni az acsarkodó ebeket. Húsz percig küzdök velük, míg végül feláldozom az ebédre szánt sajtos buktáimat a cél érdekében. Szerencsére a tanyasi kutyák kevés étellel megvesztegethetők, így sikerül továbbhaladnom.
Ecuador ezen részén még így zajlik a szántás
Jó egyórás séta után végre megérkezem a vízeséshez. Ahhoz képest, hogy alig említi bármi is a Taxopambát, elég látványos. A Peguche-vízesésnél mindenesetre szebb.
Visszafelé szerencsére nem jönnek elő a kutyák, valószínűleg a gazdája elvitte őket a földekre. Rohamtempóban szedem a lábaimat, nehogy a taxi itt hagyjon. Negyed kettőre kint vagyok az útnál, leülök és várok. Semmi. Háromig várakozom, aztán elunom a dolgot. Leintek egy Otavalo felé tartó autót, amiben ülnek vagy hatan. Ettől függetlenül szorítanak nekem helyet, így kora délután visszaérek Otavalóba.
A Taxopamba-vízesésért két kutyával kellett megküzdjek
A piacon megebédelek, majd visszatérek a szállásomra, ahová este hét óra felé megérkezik a taxis, hőzöngve. Három órát várt fent rám a lagúnánál, már majdnem rámhívta a hegyimentőket. Szerencsére nem tette. Újabb húsz dollárom bánja a sietségemet, ennyit gombol le rólam azért, hogy az egész délutánját elszúrtam. Nem siratom a pénzt, de ismét nyilvánvlóvá vált, hogy Ecuadorban érdemesebb inkább stoppolni, mint saját transzportot fizetni.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
