Egy hét múlva kezdődik az ecuadori hegymászó túrám, ami előtt szeretnék egy kicsit akklimatizálódni Otavalo környékén. Hátsó utakon jutok el a városba, ami kézműves piaca révén elég népszerű a turisták körében, de az én szívembe nem lopja be magát. Az odavezető úton azonban belebotlok abba a Yaruquíba és El Quinchébe, amiket senki nem ismer, pedig egészen kellemes helyek.
Régen jártam Ecuadorban. Egy szép februári reggelen azonban arra ébredek, hogy indul a repülőm Quitóba, ahová bő egy hét múlva érkezik utánam egy csonka Mirador-csapat, akikkel hegyeket fogunk mászni. A cél a Cotopaxi csúcsa, ami előtt akklimatizációs túrákat teszünk majd. Hogy ne én legyek a gyenge láncszem a mászások során, próbálok egy kis előakklimatizációt tartani.
A késő délutáni órákban landolok a Mariscal Sucre nemzetközi repülőtéren. Holnap Otavalóba szeretnék eljutni, ezért nem szenvedem be magamat a Föld talán legextrémebb elhelyezkedésű, és így legnehezebben elérhető fővárosába, Quitóba, hanem egy, a reptértől nem messze fekvő kisváros, Yaruquí felé veszem az irányt.
Yaruquí nem szép város, de a klímája nagyon kellemes
Amíg Quito központja legalább másfél óra kocsikázást jelentett volna, addig Yaruquít tíz perc taxizással elérem. A szállóm az ecuadori standardet nézve nem olcsó, de annyit spórolok a taxin, hogy akár egy négycsillagos hotelben is elszállásolhatnám magamat, már ha lenne olyan Yaruquíban.
Yaruquí nevét a völgyben élő jaruki indiánokról kapta, akik elsőként a Csendes-óceán partvidékéről származó kara indiánoknak, később pedig az inkáknak hódoltak be. Érdekesség, hogy amíg a karák társadalmi és politikai rendszerét átvették, addig ezt az inka dominancia során nem tették meg. Így történhetett meg, hogy a 18. század eleji teljes asszimilációig a jarukik vezetőjét Shyrinek nevezték, mely tisztségről tudjuk, hogy a kara indiánok sajátja volt.
Yaruquí legszebb épülete a templom
Yaruquí nem szép település, de nem is a legrosszabb, amivel az ember Ecuadorban találkozhat. Lejjebb van Quitónál, így esténként nincs olyan hideg, ami sokat dob az ember hangulatán.
Próbálok hátsó utakon megérkezni Otavalóba, hogy ne kelljen beutaznom Quitóba, ezért kora reggel lesétálok a 35-ös főútra, és várok egy buszt, ami észak felé tart. Ha már erre járok, útba ejtem a környező falvakat, mert arra a bogotái agglomerációban tett utazásaim során rájöttem, hogy érdemes egy-egy főváros közvetlen környékét is felfedezni, mivel rengeteg szép és érdekes dolgot lehet ezeken a helyeken felfedezni.
A checai parókia 1913-ban vált le az El Quinche-i egyházközségről
Az első megállómat Checánál tartom. Az apró település 1913-ban vált függetlenné, ekkor vált le az itteni egyházközség az El Quince-i parókiáról. A falu főterén álló templom szép, de sajnos zárva tart, így igen gyorsan egy másik buszon találom magamat.
El Quinche-i utcakép
Tíz perc múlva már a térség legnagyobb és kulturálisan legfontosabb településén, El Quinchében találom magamat. A városka főterén áll Ecuador egyik legjelentősebb vallási központja, az El Quinche-i Miasszonyunk szentély, ami minden év novemberében közel egy millió zarándokot fogad. Nem véletlen, hogy a bazilikának is beillő templomot ide építették a spanyolok, ugyanis a hely már az inkáknak, sőt az előttük itt élő karankiknak is fontos vallási központja volt. Mivel az inkák általában ráerőltették kultúrájukat a behódolt törzsekre, ezért a karankik szent helyét kisajátították, és hogy a törzs ne tudja azt visszaszerezni, erődrendszerrel vetették azt körbe. A pambamarcai erődkomplexum ma tíz kilométerre északra található El Quinchétől. Ha következő alkalommal erre járok, majd felkeresem, de most meg kell érkeznem Otavalóba.
Az El Quinche-i Miasszonyunk szentély Észak-Ecuador legfontosabb zarándokhelye
El Quinchéből Santa Rosa de Cusubamba elágazásáig utazom. Itt szállok át egy cayambei járatra, ahonnan pár perc várakozás után továbbutazom Otavalóba, Észak-Ecuador kulturális fővárosába.
A várost szombatonként rengeteg turista látogatja, ekkor van ugyanis a nagy kézműves piac. Az otavalói asszonyok az 1950-es években tömörültek manufaktúrákba, ezzel nem csak pénzt hoztak a házhoz, de továbbörökítették az otavalói kultúrát is. Mára az otavalói textil fogalommá vált Dél-Amerikában, hiszen nem csak Ecuadorban, de Kolumbiában, Panamában és Peruban is jelen vannak. Bizony, azoknak a színes vászaknak a jó része, amiket Cuzco környékén árusítanak, az otavalói manufaktúrákból származnak.
Bár Otavalo a kézműves piacáról nevezetes, nekem a graffitik tetszenek a legjobban
A piac amúgy a hét minden napján nyitva tart, annyi a különbség, hogy szombat kivételével nincs tömeg. Sőt, valójában az ember hétköznap alig találkozik turistával, éppen ezért hostelszobát is nagyon könnyű találni a városban. A Hostal El Andariegóban kötök ki, ami meglepően csendes ahhoz képest, hogy a főtértől mindössze fél sarokra található.
A városháza a 20. század elejét idézi
Otavalo amúgy nem igazán látványos, sőt unalmasnak mondható. A főtéren álló Señor de las Angustias templom és a vele szemben álló polgármesteri hivatal is valójában csak esti kiválgításban szép, a többi épület pedig nehezen készteti az embert fényképezésre. A kézműves piac nem rossz, de az igazat megvallva, láttam nála jobbat Peruban nem egy helyen.
A Señor de las Angustias templom esti kivilágításban
A gyümölcspiac azonban zseniális, simán bolyongok benne egy fél órát. Az ebédemet is itt költöm el. Másfél dollárt fizetek egy csirkelábas caldóért, amit ötven centes gyümölcslével kísérek le. Costa Ricában és Panamában ennyiért egy rágót sem vehettem volna.
Otavalóban a kézműves és a gyümölcspiac közül az utóbbi a jobb
Otavalo külvárosa az a Peguche, aminek határában egy kellemes park húzódik. A park végében látható egy vízesés, amit húsz perc sétával lehet elérni. Hétköznap van, mégis sokan bóklásznak a ligetben. Lövök pár képet, majd visszaétálok a Peguchéba. A falu nem kimondottan izgalmas, viszont sokkal autentikusabb, mint Otavalo. A főtéri piacon nem turistákra szakosodott kofák árulják a terményeket, hanem hagyományőrző otavalói asszonyok. A férjeik - ahogy az a hegyvidéki közösségeknél lenni szokott - a parkot körülvevő padokon vagy a kocsmák előtti székeken múlatják az időt.
A Peguche-vízesés
Korán nyugovóra térek, mert holnap nekikezdek az egyhetes akklimatizációs túrámnak, melynek utolsó állomása majd az 5126 méter magas Iliniza Norte lesz. No, de ne szaladjunk ennyire előre...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
