A koronavírus árnyékában megkezdjük utazásunkat a Cotahuasi-kanyonba. Fantasztikus dolgokat látunk, de az emberek nem túl kedvesek velünk. Beszólnak, legringóznak minket, csak mert azt feltételezik, direkt visszük nekik oda a járványt. Az emberi közeget leszámítva a Cotahuasi Peru egyik legszebb vidéke, ahol teljesen mindegy, merre indulsz, biztos, hogy belebotlasz valami természeti csodába. Nekünk az első a Huito kőerdő volt.
A tegnapi akklimatizáció jól sikerült, így nyugodt szívvel indulok meg a csapattal a Cotahuasi felé, ahol három éjszakát szeretnénk majd eltölteni. Mielőtt azonban felkapaszkodnánk 4500 méter fölé, visszaereszkedünk a partvidékre, ahol Toro Muerto petroglifjeit fogjuk felkeresni.
Menetrendszerinti busszal vágunk neki a nagy útnak. A városi forgalom miatt elég lassan hagyjuk el Arequipát, de Uchumayo után sikerül felgyorsulnunk. Pedregal terminálján tartunk egy pár perces pihenőt, majd ráfordulunk a Rio Colca völgyére, aminek első települése Corire. Itt vár ránk Wilson, akinek a kontaktját a cotahuasi szállásadónktól kaptam meg. Átpakolunk a menetrendszerinti járatról Wilson kicsit lepukkant kisbuszára, majd megindulunk Toro Muerto felé.
Arequipa után az első termékeny völgy Corirénél ér minket
Wilson rendes srác, viszont fogalma nincs a környék turistalátványosságairól, így Toro Muertóról sem. A hét évvel ezelőtti emlékeim alapján próbálom irányba állítani, de Peru sivatagi területeit alaposan átalakítják az illegális földfoglalók, akik olykor utakat is eltérítenek bódéikkal, kerítéseikkel. Rövid kóválygás után végül rátalálunk a helyes irányra, így délelőtt 10 óra magasságában kezdődhet is az erre a napra szánt kulturális program.
Toro Muerto sztoriját már megírtam korábban, így a történelemórát ezúttal megspórolnám. 2013-ban teljesen elvarázsolt minket a hely, éppen ezért kicsit fáj, hogy a régészeti parkot mennyire elhanyagolták azóta. Az egykori látogatóközpontból ma már semmi nincsen. Az egyetlen létesítmény, ami jelzi, nem csupán egy mezei kősivatagról van szó, hanem annál többről, egy összetákolt pihenő, ahová az ember bemenekül, ha nagyon tűz a nap. Az ösvény, ami a faragott sziklák között vezett, szerencsére még megvan, de egyik petroglifről sincs magyarázat, ezért a turista kicsit elveszettnek érzi magát az amúgy izgalmas sziklakarcolatok között.
Ismerkedés Toro Muerto petroglifjeivel
A kedvenc kövemet, a "szörfös rasztát" megtalálnunk nem sikerül, de sok egyéb izgalmas karcolat is megörökítésre kerül. A dinoszaurusz-ábrázolások Kuélapot juttatják eszembe, a monolitokba vésett térképek pedig a kolumbiai Ciudad Perdidát. Azt, hogy kik, miért és mikor vésték tele a Corire környéki kősivatag szikláit, máig nem tudjuk, csak feltételezéseink vannak. Mindenesetre, akik csinálták, eléggé képben voltak a paleontológiával kapcsolatban még azelőtt, hogy ez a tudomány hivatalosan megszületett volna.
Dinoszauruszokat és kondorokat ábrázolnak a petroglifek
Jó egy órát aszalódunk a napon, majd visszaülünk Wilson kocsijába és megindulunk a hegyek irányába. Corire után érintjük Aplaót, majd meredeken emelkedni kezd a térszín. Az élettelen sivatagot kaktuszligetek váltják, 2000 méter felett pedig zöldellő völgyek törik meg a szürkés sziklák egyhangúságát.
Ahogy feljebb merészkedünk, úgy vált át a sivatagi táj kaktuszligetekbe
Két óra kocsikázás után futunk be Chuquibambába, ahol beülünk egy menüre az egyik helyi evőbe. Nem kis felfordulást okozunk a jelenlétünkkel; Chuquibamba nem az a hely, ahol turisták csak úgy meg szoktak jelenni.
A Chuquibambát Cotahuasival összekötő utat mostanra sikerült leaszfaltozni, ami jelentősen meggyorsítja a haladást. Felkapaszkodunk 4500 méter fölé, ami Áginál kisebb magashegyi problémát okoz, de szerencsére nincs komoly baj. Itt-ott megállunk egyet levegőzni, ami kifejezetten jól esik a csapatnak, pláne, hogy így van időnk kicsit élvezni a 6425 méter magas Coropuna alatt elterülő Uchumiri Természetvédelmi Területet. A Coropuna gleccserei a legnagyobbak szerte Dél-Peruban, olvadékvizei lápokat hoztak létre a hegy lábánál. Az esős évszak végeztével ezek a lépok kizöldeltek, amik csodás kontrasztot nyújtanak az őket körülölelő sárgás és vöröses sziklákkal.
4000 méter felett kemény klíma fogad minket
Nem messze az Uchumiritől egy kissrác áll az út szélén és stoppol. 2013-ban Erivel mi is így próbáltunk Cotahuasiba utazni, tudom, milyen kínszenvedés fuvart fogni ezen a szakaszon, így természetesen megállunk. A 12 éves forma fiú egy nagy ládát cipel magával, ami tele van hallal. Nem túl beszédes, de azt megtudjuk tőle, hogy a halakat Uchumiri lagúnáiban fogta, amiket Armába megy eladni. Arma egy apró tanyabokor nagyjából 4600 méter magasan, ami a Cotahuasiba vezető út legmagasabban pontja.
Az Uchumiri Természetvédelmi Terület elég látványos tud lenni
Jó fél órán át szagoljuk a halakat, mire Armába érünk. Sajnos a felhős időnek köszönhetően a Coropuna csúcsa nem mutatja meg magát, cserébe azonban látunk néhány vikunyát, amik ennek a hegyvidéknek őshonos állatai.
A Coropuna helyett be kell érjünk néhány vikunya látványával
Még jó egy órán át zötykölődünk a magaslaton, aztán feltűnik a Föld legmélyebb kanyonja, a Cotahuasi. A peremtől csak 1400 métert ereszkedünk az azonos nevű településig, de a kanyonnak van egy pontja Quechuallánál, ahol 3535 méter magas a sziklafal. Oda is elmegyünk majd, de előtte még teszünk egy kirándulást a Huito kőerdőbe.
Cotahuasi szállásunkon, a Hatun Huasiban azzal fogadnak minket, hogy a perui elnök újra bejelentést tett, miszerint holnaptól két hétre lezárják a reptereket a koronavírus-járvány miatt. A csapat tagjai valószínűleg az utolsó magyarok voltak, akik Peruba érkeztek, de az első két nap után mindenki azt sajnálja, hogy nem hosszabb időre zárják a repülőtereket, mert annyira szép helyeken jártunk, hogy senki nem bánná, ha tovább tudnánk maradni. Ekkor persze még nem sejtjük, hogy álmaink valóra válnak, csak nem úgy, ahogy azt mi szeretnénk.
Az olaszországi járványhelyzet hatására Cotahuasi utcáin kapunk pár megvető pillantást. Nem értjük, miért, de néhány alulművelt helyi arc betalál minket, és felszólítanak, hogy hagyjuk el a falut, ne cipeljük nekik ide a vírust. Kerüljük a szóváltást, próbáljuk tudomásul venni, hogy olyasmivel kell szembeállni, amire nincs ráhatásunk.
Ehhez hasonló utakon utazunk a Cotahuasi-kanyonban
Wilson szerencsére nem parázik rá a dologra, így másnap hajnalban jön értünk a kisbuszával. A cél Pampamarca és a fölötte húzódó Huito kőerdő, amit egy röpke másfél órás hegymenettel kívánunk elérni. Nem is lenne semmi gond, ha tegnap nem öntöttünk volna fel a garatra Zolival, amitől úgy érezzük, a séta 4000 méterre fájni fog.
Ahogy a Cotahuasiban mindenhol, úgy Pampamarca felé is lélegzetelállító a táj
Az út Pampamarcáig lélegzetelállító. Arequipából minden turista a Colca-kanyont keresi fel, ami szép persze, de kanyarban sincs a Cotahuasihoz képest. Ekkora mélységek, ilyen panoráma nem sok helyen van Peruban, de az egész kontinensen is nyomozni kéne az ehhez hasonló élményt.
Előttünk Pampamarca, felette pedig a Huito homokkővonulatai
A perui járványrettegés következő lépcsőfoka Ccochapampa falujában ér minket, ahol faluőrséget állítottak fel a vírus megállítására. Negyed órán át vitázunk egy rakottszoknyás kecsua asszonnyal, hogy engedjen át minket a faluján, mivel nem ide, hanem Pampamarcába tartunk. Szegény Wilson kap hideget-meleget, hogy miért hoz gringókat a környékre, de nagy nehezen sikerül átvergődnünk az útzáron. Pampamarcába be sem megyünk, kirakatom a csapatot a Huitóba vezető ösvény bejáratánál.
Megkezdődik a hegymenet, ami a tegnap elfogyasztott rumok ellenére jól megy. No, nem mindenkinek. Zoli alig vonszolja magát, és Csilla is vergődik. Igaz, őt nem a másnaposság, inkább a magashegyi környezet kínozza. Bár az elmúlt két napban jártunk már 4000 méter felett, ilyen hegymenetben még nem volt részünk a túra során, így csakhamar émelyegni kezd. Fél óra küzdelem után úgy látom, nem fognak tudni feljönni, így elbcsúzom tőlük és a többiek nyomába eredek.
Irány a Huito kőerdő!
A táj egészen elképesztő, az elénk terülő panoráma miatt egyetlen pillanatig nem érzem a tegnap elfogyasztott több üveg rumot. A kaptató csúcspontja, amikor egy kondor alig pár méterre a fejünk felett repül el. Ilyen közel ehhez a fenséges madárhoz utoljára a San Luís-hegységben voltam, Argentínában.
Kondorkeselyűk kísérik utunkat
A Huito egy homokkőrétegből az aprózódás következtében kipreparálódott természeti jelenség. A cápafogakra emlékeztető homokkőszirtek túlvilágiak, s bár sok ilyen van a perui Andok területén, egyik sem olyan látványos, mint ez. A csapat odáig van a látványtól, de nem csak az apró kárpiramisok nyűgöznek le minket, hanem a Cotahuasi-kanyon és a havas Solimana nyújtotta panoráma is.
Ezért a látványért megéri felküzdeni magunkat 4000 méter magasba
Órákat tudnánk itt eltölteni, ha nem kezdene dörögni az ég. Mielőtt elkapna minket a vihar, megindulunk lefelé. Alig teszünk pár lépést, amikor megjelenik Csilla és Zoli. Leküzdve a magashegyi betegséget és a másnapot, ha lassan is, de ők is feljöttek, így teljes a csúcsélmény.
A Huito kőerdő minden szenvedést megért
Szerencsére a vihar Pampamarcát nem érinti, így gond nélkül tudunk kisétálni az Uscune-vízesés kilátópontjához. Ehhez persze végig kell gyalogolni a falun, ahol azonban senki nem utálkozik az irányunkba. A boltos is szívesen fogad minket, örül, hogy nála költjük a pénzünket.
Pampamarca ódon hangulatú utcája
Az esős évszaknak köszönhetően elképesztően zöld a kanyon ezen része, kicsit olyan, mintha Nariño szurdokvölgyeiben járnánk. Egész biztos, hogy mostantól csak ebben az időszakban fogok túrákat szervezni Peruba, mert egészen más az élmény, mint a főszezonnak számító nyári időszakban.
Az Uscune-vízesés felteszi az i-re a pontot
Az Uscune-vízesés maga a csoda. A szivecske formát öltő beszakadás, amibe a vízesés aláhullik, mindenkit magával ragad. Sokáig ácsorgunk és nézelődünk, nem bírunk betelni a látvánnyal. Csak ne lenne ez a fránya koronavírus! A perui egy amúgy is elég kirekesztő népség, nem kell még az is, hogy emiatt mutogassanak ránk. Holnap irány Quechualla!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
